Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-07 / 1. szám

Kultúra 1998. január 7. „Hol jártál az éjjel, cinegemadár?...” - éneklik a komáromi kis néptáncosok Nevenincs együttes Méhes Katalin a komáromi táncháztalálkozón Fotó: Dömötör Ede Kósik Andrea Annak ellenére, hogy folklórcso­portjaink léte szinte szalmaszá­lon függ, hisz anyagi támogatás­ra az államtól aligha számíthat­nak, egyre-másra születnek a gyermektánccsoportok, melyek az utánpótlást hivatottak biztosí­tani. S bár minden gyerekből, ki most lelkesen táncol, énekel és szerepel a színpadon, nem lesz örök időkre néptáncos, nagy ré­szükben valószínűleg nyomot hagy a népi kultúra. Főleg olyan esetben nem kell attól tartani, hogy a kicsik között nem lesz, aki folytatná a táncot a felnőttcso­Kata az induláskor nem egyedül látott neki a feladatnak. portban, ha elég népes a gyerek- csoportba járók tábora. Komá­romban, ahol a nagy hagyo­mánnyal rendelkező Hajós nép­táncegyüttes működik, ismét nem kell attól félni, hogy ez a ha­gyomány megszakad. A gyerek- csoportban ugyanis csaknem öt- venen viszik tovább a néptánc, a népdalok, a népzene kincseit... Idén lesz ötéves a kicsik együtte­se, melyet Méhes Katalin indított útjára, s mai napig is igazi lelkese­déssel vezeti. A gyerekek szerete- te és a velük való foglalkozás igé­nye nála, mondhatni, foglalkozá­si ártalom, hisz hivatása szerint óvónő. S hogy feladatának sike­rül eleget tennie, arra bizonyíték, hogy „gyerekei” szinte agyon­imádják. Magam is tanúja lehet­tem az idei komáromi táncháztalálkozón, ahogy rajta csüngtek, s amikor éppen zoboralji táncokat oktatott a küzdőtéren, láncot formálva szinte bekerítették, s nem en­gedték ki maguk közül. Akkor már ismét jó hangulatban voltak, korábbi fellépésük után ugyanis kissé orroltak egymásra - már­mint a gyerekek egymás között. Merthogy a szereplés nem úgy si­keredett, ahogy azt maguktól el­várták, vagy ahogy vezetőjük is elvárta volna. A próbákon egyre jobbá és szebbé alakult a műsor, de az a fránya színpad megtréfál­ta őket, s az sem semmi, hogy annyi ember előtt kellett fellépni­ük. Megesik az ilyesmi még öreg rókákkal is, úgyhogy igazán nincs miért szégyenkezniük. Fő­leg így, hogy csak ők tudták, mit hogyan kellett volna, hisz a kö­zönségnek tetszett, s megkapták a kijáró tapsot is. Meg is érdemel­ték - hetek, hónapok, sőt évek munkája volt s van benne min­den műsorszámban. Kata nem rótta fel nekik a hibákat, de erre, amint mondta, nem is volt szük­ség, mert a lurkók a fellépés után az öltözőben egymást kezdték tépni, hogy ki mikor mit rontott el. Szerinte ez már jó dolog, hogy maguk is ráéreztek arra, hogy nem úgy sikerült valami, ahogy kellett volna. A próbákon elért eredmények alapján azonban el­mondható, hogy már elkezdő­dött egyfajta felfelé ívelés, már megvannak az alapok ahhoz, hogy elkezdődhessen a valódi táncosok kinevelése. Egyébként ezeknek a kis nép táncosoknak az átlagéletkora tíz év. Belőlük, va­gyis az alsó tagozatos negyedike­sekből van a legtöbb a csoport­ban. Közülük többen az indulás­kor kezdték a táncot, még ovis korukban. Ma is vannak tőlük fia­talabbak is, akikkel külön foglal­kozik Gál Tünde, s többnyire még különböző játékok tanulá­sával múlatják az időt, hogy a nagyobbakkal már a komolyabb tánclépéseket lehessen gyako­rolni. Vannak köztük ugyanis ti­zennégy éves kamaszok is, akik már a nagyokhoz is átmehetné­nek. Kata nem is tartotta őket vissza, megmondta, aki már úgy érzi, koránál fogva nem illik bele a társaságba, annak szabad az út, nézze meg a Hajós próbáit, lassan lépjen át a nagyok együttesébe, de annak is örül, ha továbbra is itt maradnak. Atanítványokmarad- tak... Ennyi gyerekkel foglalkozni vi­szont meghaladja egy ember ké­pességeit. Kata az induláskor nem egyedül látott neki a feladat­nak. Korpás Györggyel együtt ok­tatták a csemetéket. Később volt olyan időszak, mikor Kata egye­dül vezette a csoportot, de mára már két segítőtársa is akadt: az említett Gál Tünde, aki a legki­sebbeket készíti fel, és Szlama László, aki viszont a fiúkat tanítja táncolni, merthogy a férfias tar­tás, a férfimozgás, a férfitáncok elsajátítása mégiscsak egy férfitól az igazi, az a hiteles. S egyébként is jól jön az ő kissé keményebb hozzáállása, mert a fiúk elég „csintalan palacsinták”. De úgy látszik, ezt ők sem bánják, mert eddig még senki sem ment el, sőt egyre többen jöttek, aminek a ve­zetők csak örülnek, hisz így nem küszködnek fiúhiánnyal. Próbál­tam Katából kihúzni, mi a nevük, de nevetve mondta, hogy ez egy nevenincs együttes. Igyekeztek ugyanis őket Kishajósnak nevez­ni, de Kata szerint még a Hajóstól távol vannak, s inkább szeretné, ha saját nevük lenne. Olyan nevet szeretne, ami a gyerekektől jön, spontán módon, valamilyen él­mény hatására. Például, lehet, hogy éppen most van születőben, ugyanis a gyerekek nagyon meg­kedveltek egy dalt, folyton azt éneklik az öltözőben is: Hol jártál az éjjel, cinegemadár?... Hátha ez adja majd az ötletet a névadás­hoz is... Addig marad az idáig használatos megnevezés: a ko­máromi Városi Művelődési Köz­pont mellett működő gyermek­néptánccsoport. A vmk biztosítja ugyanis a termet, ahol próbálhat­nak. A fellépésekhez a ruhákat, a viseletét általában más csopor­Nincs miből új népviseleteket varratni. toktól kérik el, mert nincs miből újakat varratni. Szerencsére a gyerekek az anyagi gondokat még nem érzékelik. Nekik csakaz a fontos, hogy van egy hely, aho­va hetente kétszer eljárhatnak, ahol a barátaikkal lehetnek, ahol játszva megtanulnak valamit, amit aztán bemutathatnak a szín­padon. Valamit, ami már örökre az övék marad. Ha nem hagyják elveszni... Heti kultúra Könyvespolc Milan Kundera: Azonosság ...ki álmodott? Ki álmodta ezt a történetet? Ki képzelte el? Melyikük? Mind a ket­ten? Egyik a másikának? És melyik pillanatban változott át valóságos életük álnok fantáziává? Mikor a vonat le­ment a La Manche-csatorna alá? Vagy korábban? Aznap reggel, mikor Chantal beje­lentette Jean-Marcnak, hogy Londonba utazik? Vagy még korábban? Mikor a grafoló­gus irodájában belebotlott a normandiai városka kávéhá­zának pincérébe? Vagy még annál is korábban? Mikor Jean-Marc az első levelet küldte neki? De elküldte-e igazából ezeket a leveleket? Vagy csak képzeletben írta meg? Pontosan melyik az a pillanat, mikor a realitás irre­alitásba, a valóság álmodo­zásba fordul? Hol volt a ha­tár? Hol a határ?” A XXI. század küszöbén a pá­rizsi illetőségű, konszolidált pár életének intim momen­tumait sem hagyják érintet­lenül a nagy sorskérdések, életükbe beszüremkedik az apokaliptikus előérzet, a szo­rongás, a kiábrándultság. Vajon mi riasztóbb, hogy az ember javíthatatlan, vagy hogy ki tud bújni a bőréből, a továbbélés zálogaképpen? A Magyarországon közked­velt szerzőnek ez a „kamara­darab”-ja a Lassúság után a második mű abból a regény- ciklusból, amelyet Kundera franciául írt. Az Azonosság a francia eredetivel egy időben jelent meg magyarul. (Euró­pa Kiadó, Budapest) Gimnáziumi bemutató Vakló Színház: Színfónia A komáromi Selye János Gim­názium Vakló Színháza 1998. január 17-én Színfónia cím­mel mutatja be új előadását. A darab szórólapján a követke­ző olvasható: „ha lesz a majd ha volt nemkülönben Shakes­peare és Heidegger monomá­niáink kaméleonlényünk mi­niatürizált tükre mitikus archeotípusokon átívelő expe­rimentális és mágikus (azáltal teremtődik hogy a valóságot kimondom a valóságba) hi­szen a veletek szemben- lévővel annak aki kér tételező­dik saját magatok léte...” (SusekT.) Regény E gyik kutya, másik eb. Vagy alattuk leszünk vagy fölöttük. Hiába, ez a sorsunk; nem menekülhetünk előlük.- Ne beszélj róluk. Nem aka­rok rájuk gondolni. Legalább itt nem. Azért jöttünk ide, hogy meg­feledkezzünk róluk.- Hogy feledkezhetsz meg ró­luk, ha a strandjuk mindjárt itt van mellettünk.- Igen, de üres. Nekik ez az idő túl hideg.- Ki tudja...-Mit?- Hogy nem jöttek-e már ide egypáran.- Miért jöttek volna ilyenkor? - Hogy megfeledkezzenek ró­lunk.- Ne beszélj róluk, nem aka­rok rájuk gondolni. A tanárnő felállt, és odament a kályhához melegíteni az ülepét. A zsalugáter-közökön át be­nyomult a vad napnyugta és a szemébe sütött. A tanárnő sűrűbbre húzta a zsalugátert, és fölerősítette a televízió hangját, hogy ne hallja annyira a hullámverést az ablakok alatt.- Nem tudom, miért akartak a mieink nyaralóházat pont a part szélén - jegyezte meg bosszúsan.-Az embernek itt túl kell kia­Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 28. rész bálnia a sirályokat. Es ráadá­sul még telepiszkítják nekünk a porchot is. Egy partszéli nyaraló mindig rizikó.- De nyáron többet hoz. Az ország belsejében lakó embe­rek megőrülnek egy tenger­parti nyaralóért.- Mennyit kaptok a tietekért?- Szezonban?-Igen.- Háromszázat egy hétre.- Mi háromszázötvenet.- De a tietek nagyobb. -Tudod-e, hogy Allexanderéknek is van itt nyaralójuk?- Nem tudtam. Harveyéket gondolod?-Nem. Bennetéket.-Azt mondják, Bennet Lamingtonban van. Abbahagyta a tanulmányait Bostonban és hazajött.- Bennet örökké tanulni fog. Nem bírja itt sokáig. Harvey nemsokára kiüldözi.- Miért üldözné ki?- Még a saját apjára is félté­keny.- Bennet állítólag az elemi is­kolában fog tanítani Martin­nál.-Micsoda? Bennet... e a tanárnőnek nem adatott meg, hogy végigcsodálkozza a hírt arról a fiatal­emberről, aki éppen most a strand másik végén ült, a pipáját szívta és elgondolkozva nézte a ned­ves habarcs színű tengert. A tanárnők meghal­lották, hogy a kisku­tya vadul ugat, mire mind a ketten kisza­ladtak a madárpiszokkal borí­tott porchra. Éppen dagály volt, a tenger csaknem elérte a ház magas oszlopainak tövét. A parton két fehér kisfiú ker­gette a kutyát. Sikerült is elkapniuk, egyikük a mellső, másikuk a hátsó lá­bait ragadta meg, aztán meg- lóbálták, és teljes erejükből beledobták a dühöngő ten­gerbe. A kiskutya vinnyogott félel­mében, kétségbeesetten ta­posta a vizet lábacskáival, és ijedt szemét a tanárnőkre me­resztette. A tanárnők kiabálva szidták a fiúkat, de a végén kérni kezd­ték őket, hogy mentsék meg a kutyát.- Majd ha fagy! - kiáltotta az egyik fiú, miközben a másik a tanárnőkre öltötte a nyelvét. A nők cipőben ide-oda szaladgáltak a vízben. T anácsokat kiabáltak a kiskutyának, hogy hogyan kell úsznia. Aztán jött egy hatal­mas, sárgás hullám, és a kis­kutyát egyenesen az úrnője karjai közé köpte. Aztán mind a hárman leültek a gázkályha elé, hogy meg­száradjanak. A kutyát már nem engedték a partra, és ők maguk sem mentek ki.- És mi még azt hisszük, hogy az Atlanti strand felől fenye­get veszély bennünket - só­hajtott fel az egyik. ásnap hazautaz­tak, ahol min­denki feszülten várta azt a pilla­natot, amikor a fehér iskolák­ba megérkeznek az első néger csoportok. De a fehérek többsége egyelő­re bojkottálta az iskolákat, az osztályok üresen álltak, mint a csapda. Megtörtént, amiről a déliek közül az utolsó pillanatig sen­ki sem hitte, hogy megtörtén­het: A sárga iskolai autóbuszok rendőrkísérettel néger gyere­keket hoztak a félig üres, fe­hér iskolákba. A fekete tanítók és tanárok saját autóikon jöttek, a koráb­ban érkezők megvárták a töb­bieket, aztán mindannyian egyszerre léptek be az épüle­tekbe, amelyekbe azelőtt so­hasem volt szabad belépniük, hacsak nem mint takarítók­nak vagy konyhalányoknak. Most ott álltak, belső zsebük­ben vagy retikülükben borí­tékkal, arra az esetre, ha vala­ki kételkedne áthelyezésük­ben a fehér iskolába. U gyanazok a fehér borítékok voltak ezek, amelyek any- nyira megrémítet­ték Harvey iskolájának tanár­nőit, csakhogy a néger tanár­nők számára kitüntetést je­lentettek. Ők büszkék voltak rájuk, de egyben féltek is, mert nem tudták, mit várnak tőlük a fe­hér iskolákban. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents