Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-06 / 32. szám
1997. augusztus 6. Háttér Figyelem! Nyári játék! Hét héten keresztül tartó nyári játékunk második kérdéscsoportjához érkeztünk. A helyesen kitöltött szelvényt nyírják ki, és ragasszák rá a 28. számunkban közölt Feladatlap megfelelő helyére (tehát az 5- ös kockára). Mint jeleztük, a játék végén az egész Feladatlapot kérjük - a feladó pontos címét feltüntetve - szerkesztőségünk címére beküldeni. További jó szórakozást és tip- pelést kívánunk minden kedves olvasónknak! 1. Ki volt a Körhinta című magyar film női főszereplője? Bara Margit □ Tolnay Klári Törőcsik Mari □ 2. Melyik országban gyártják a Volvo gépkocsikat? Franciaországban [ 1 Svédországban Japánban 3. Ki volt az USA első elnöke? Abraham Lincoln □ George Washington □ Thomas Jefferson □ A játék díjai: 1. díj: mobiltelefon 2. díj: kétszemélyes utazás Elba szigetére (autóbusz, teljes ellátás) 3. díj: rotációs kapa 4. díj: szőnyeg 5. díj: szőnyeg 6. díj: fürdőszoba-berendezések 7. díj: lakás-kiegészítők 8. díj: autórádió 9. díj: karóra 10. díj: motor-adalékanyagok 11. díj: két nap teljes ellátással a galántai Markíza Szállóban 12. díj: számítógépes játékok 13. díj: 4 liter márkás motorolaj 14. díj: fátyolfólia (igény szerint) 15-17. díj: könyvcsomag 18-21. díj: kozmetikum- és élelmiszercsomag 22. díj: müzlicsomag 23-50. díj: Vasárnap-póló Beszélgetés Chászár Edével, a Pennsylvaniai Egyetem nyugalmazott tanárával „Jelen kell lennünk minden fontos fórumon” Chászár Ede professzor a budapesti Esterházy-emléktábla megkoszorúzásakor (balról a második), az Esterházy emlékbizottság tagjaival, Molnár Imrével, Neumann Tiborral és Stelczer Elemérrel Fotó: archív Molnár Imre ____________ Ch ászár Ede professzor az Észak-Amerikában működő Szlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányának a főtitkára. Ebben a minőségében sokat tesz a Szlovákiában és a másutt élő magyar és nem magyar kisebbségekért. Hogyan kerültél ki Amerikába, honnan származol, és mivel foglalkozol mostanában? Magyarországon annak idején a Jog- és Államtudományi Karra jártam (akkor még Pázmány Péter Tudományi Egyetem volt), ám alighogy letettem az első szigorlatomat, 1944. októberében behívtak katonának. Magyar katonai szolgálatom kb. 6 hónapig tartott. Akkor visszavonultunk Ausztriába, ahol már menekült lett belőlem. Az amerikai, majd az angol zónába kerültem, onnan pedig Olaszországba. 1950-ben vándoroltam ki az Egyesült Államokba, ahol gyári munkásként dolgoztam 4 évig, miközben esti egyetemre jártam. Három diplomát szereztem Amerikában, az ún. bachalor’s degree-t (a bakkalaureátusi fokozatot), a master’s degree-t (a magiszteri fokozatot), majd jóval később a filozófia doktora címet, ami a legmagasabb tudományos fokozat az Egyesült Államokban. A Pennsylvaniai Egyetemen töltött 22 év alatt fő tantárgyam a nemzetközi jog volt, de oktattam még a nemzetközi szervezetek történetét és működését, világ- és dél-amerikai politikát is. Így hivatalból foglalkoztam az emberi jogok és a kisebbségi jogok tanulmányozásával. Mivel a Vág-mellékről, Magyarsókról, az egykori Nyitra megyei Császár családból származom, különösen érdekelt a felvidéki magyar kisebbség, sőt az egész Kárpát-medence sorsa. Ezenkívül tudományos kutatóként és szerzőként az egész világ kisebbségeivel törődtem, a kurdoktól és az örményektől a bahaiakig, akik egy vallási kisebbséget alkotnak. Évek hosz- szú során nemcsak tudományos munkákat írtam a kisebbségekről, hanem aktívan részt vettem a kisebbségi jogokért vívott küzdelemben is. 14 éven keresztül minden évben részt vettem Genfben az ENSZ Emberjogi Bizottságának az ülésein. Itt tagja voltam a kisebbségi jogok nyilatkozatát előkészítő munkacsoportnak. Mint tudjuk, ez a nyilatkozat hosszú előkészítő munka után, 1992-ben jött létre. Ennek utórezgése most, hogy az ENSZ Emberjogi Bizottsága felállított egy újabb munkacsoportot, amely kisebbségi ügyekkel foglalkozik. Pontosabban azzal, hogyan lehetne ezt a nyilatkozatot minél effektívebb módon betartatni az egyesült nemzetek tagállamaival. Mert a nyilatkozatot mindenki elfogadta, de nem mindenki tartja be. Ráadásul ez a nyilatkozat pusztán ajánlás, aminek a betartása nem kötelező. Mit lehet ebben az esetben tenni? Ez egy politikai és erkölcsi kötelezettséggel járó, tehát jogi értelemben nem kötelező érvényű nyilatkozat, amelyből remélhetőleg az évek folyamán nemzetközi jogi szempontból is kötelező szerződés lesz, vagy ahogy ezt nevezik: konvenció. A mi szervezetünk, tehát az Észak-Amerikában működő Szlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya támogatja azt az elképzelést, hogy a három szlovákiai magyar koalíciós párt küldjön Genfbe egy-egy megbízottat, annak tanulmányozására, hogyan működik az ENSZ- en belül ez a bizonyos kisebbségügyi bizottság. Mi az oka annak az - itteni nézőpontból tekintve - túlzott óvatosságnak, amellyel ezt a kérdést a legtöbb nemzetközi szervezet keretében kezelik? Nem minden nemzetközi szervezet ilyen, de az ENSZ valóban nagyon óvatosan kezeli az ügyet, mégpedig azért, mert óriásszervezet, amelynek több tagnemzete maga is elnyomja a saját kisebbségeit. Tehát a kisebbségi jogok biztosítása épp azokra a kormányokra van bízva, akik maguk is enyhén szólva „nem ártatlanok” az ügyben. Sajnos, az egyes kormányok részéről hiányzik az akarat, hogy a kisebbségeket a többségi nemzet tagjaival egyenrangú félként kezeljék. Nem tekintik őket országépítő, nemzetépítő elemnek. Áz egyik fájó példa erre éppen Szlovákia, ahol a magyarokat nem tekintik államalkotó népnek, és a szlovák alkotmány kimondja, hogy Szlovákia a szlovák nemzet állama. Többnemzetiségű országban az ilyen alkotmány eleve anakronizmus. Hol látod a kitörési pontot ebből az ördögi körből? Egyelőre nem látjuk a pontos megoldást, de ha a kérdést állandóan életben tartjuk, remélhető, hogy aprócska kis lépésekkel ugyan, de lesz valamilyen előrehaladás. Jelenleg úgy néz ki, hogy ezeket a problémákat a kisebb regionális szervezetek, az Európa Tanács, vagy az Európai Unió (melynek remélhetőleg Magyarország is tagja lesz) jobban tudnák kezelni, mint az olyan amorf szervezetek, mint az ENSZ. Ettől függetlenül jelen kell lennünk minden fórumon, ahol a kisebbségi ügyekről van szó, különben nem jutunk előre. A dél-szlovákiai embereknek olyan érzésük lehet, hogy az ő problémáikról a nemzetközi színtéren nem szereznek tudomást. Milyen szerepet tölt be e téren a Szlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya, amely tudvalévő több, a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos beadványt készített a nemzetközi fórumok számára. Milyen a fogadtatása ezeknek a dokumentumoknak? Befejezés a következő számunkban Visszhang Arany és holocaust Polák László____________ Ahhoz a nemzedékhez van szerencsém tartozni, amely számára nem közvetlen élmény a világháború. Más kérdés, mennyire szerencsés az a generáció, amely a „felszabadulás” után született. Közvetve persze megéltük, hisz valahol a génjeinkben ott volt a sok borzalom. A mi vidékünkön alig volt család, amely trauma nélkül élte volna meg a világégést. De egy dolog a történelemóra, ahol tanultunk holocaustról, transzportokról, miegymásról, ám a gulagokról nem. Lényegében úgy éltem le gyermek- és ifjúkoromat, hogy nem nagyon értettem, mi is volt az a zsidókérdés, miért volt kérdés, s azt már végképp nem tudtam, hogy az a Szovjetunióban is volt, mármint burkolt antiszemitizmus. Persze, ez tabu volt, hisz csak borozói szinten volt mesélhető például a vicc: New Yorkban vendégszerepeinek a leningrá- di filharmonikusok. Mravinszky nem kis büszkeséggel mondja Bernsteinnek: ’’Nézze, a mi együttesünkben nincs antiszemtizmus, az első hegedűs zsidó, a csellósok közt is van pár, sőt a fúvósok közül is néhányan azok. És maguknál?” „Tudja, biztos vannak nálunk is, de mi nem számoljuk őket”, felelte az amerikai karmester. Persze, a holocaustról tudtunk mindent és még többet is, hisz a transzport, a gettó, a zsidótörvények, a sárga csillag és a többi szüléink „meséiben” bizony ott voltak. Gyerekek voltunk, nem vettük a dolgokat tragikusan, sőt pajtásaim közt biztosan voltak zsidó gyerekek is, ám valahogy mi is úgy voltunk vele, hogy nem számoltuk őket. Azután jött a nagy csattanás, ’89, és nyilvánvalóvá vált, hogy Szlovákiában mindig is létezett lappangó antiszemitizmus. Amikor ledőltek a korlátok, beindult a szlovák önállóság körüli cirkusz, előtérbe került mindaz, amiről addig csak apámtól, anyámtól hallottam. Most is, amikor a zsidó vagyon a napi politika martalékává válik. Tény, hogy megjelennek a standokon alkotmányellenesen, nyíltan antiszemita újságok. A svájci kontó és a prágai zsidó arany kapcsán a Slovenská republikában június 27-én közölt, bizonyos „ms” által jegyzett cikken viszont felkaptam a vizet. A kormány lapja azt javasolja, hogy a zsidók zárolt vagyonát adják az afrikai éhezőknek, ahol „csendes holocaust” van folyamatban. Ügyes populista-antiszemita ötlet ez, amely csak a Slovenská republika „ms”- ének az agyából pattanhatott ki. Persze, ki ne érezne szánalmat az éhező afrikaiak láttán? Ám a zsidó vagyonból rendezni a fekete kontinens problémáját, enyhén szólva logikai bukfenc. Minek a zsidóknak a vagyon, írja a kormány lapja, jótékonyan szemet hányva a közönséges rablás, a túlélők fájdalma fölött. Mi ez, ha nem kormányszintű antiszemitizmus? Még sommásabb véleményem: „ms” egy marha. S ami szomorú, a szlovák közvélemény egy része vevő erre a nyilvánvaló abszurditásra. Azok, akik ma is számolják a zsidókat. Remélem, ők vannak kevesebben. Tuka-számla, cseh arany, részletkérdés. A szlovák nacionalisták váltig hangoztatják, a holocausthoz soha semmi közük nem volt. Akkor logikus a kérdés, mi köze „ms”-nek és kenyéradó gazdáinak a zsidó vagyonhoz?
