Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
Körkép 1997. december 17. 7 Az RMDSZ egyre több célkitűzését kényszerült feladni Bizakodni, míg lehet í / fi J M A G Y A R: ORSZÁG Pécsről és Mohácsról ismét kerülő nélkül lehet eljutni Eszékre Kapu a visszatéréshez Balázs János, Brassó ______ „N em a kormányban való részvétel jelenti az igazán felelős döntést. Sokkal nehezebb lesz kiválasztani az alkalmas pillanatot a koalícióból való kilépésre” - jegyezte meg egy évvel ezelőtt a romániai politikai élet egyik megfigyelője az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról, amikor is a tavaly novemberi választások nyomán a korábbi parlamenti ellenzék (az RMDSZ-szel együtt) került kormányképes többségbe. A fenti megjegyzésben benne volt az a vélekedés is, hogy a jelenlegi kormányszövetség aligha fogja négyéves hivatali idejét kitölteni. Ahhoz túl nagy belső ellentétek feszítik és hát tül tarka: vannak benne - a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetén kívül - kereszténydemokraták, liberálisok és szociáldemokraták is. Akik az „ideológiádan” érdekvédelmi szervezetet előbb-utóbb kinézik maguk közül - a többségi nacionalizmus nagyobb dicsőségére. Nos, így történt. A lelkes kormányzati szerepvállalás után egy évvel az RMDSZ-politikusok ma már úgy fogalmaznak, hogy remélik, a partnerek nem hozzák abba a kényszerhelyzetbe őket, hogy ott kelljen hagyniuk a kormányt. Emellett pedig ahogy telik az idő, a szövetségen belül egyre több bírálat hangzik el egyes kisebbségi törekvések feladásáról. De úgy is lehetne mondani, hogy az RMDSZ egyre több célkitűzését kényszerült föladni. Kétségtelen eredmény, hogy a szövetség kormányzati szerep- vállalása idején a romániai magyarság lélegzetvételhez jutott, megkönnyebbült: a sajtóban a magyarellenes kirohanásoknak vége szakadt, sőt az RMDSZ kormányzati partnerei több ízben kerültek abba a helyzetbe, hogy megvédjék a nyilvánosság előtt kisebbségi partnereiket a neo- kommunista-nacionalista ellenzék kirohanásaitól. És eredmény - ha kevésbé látványos is - az, hogy az RMDSZ-politikusok, tisztségviselők a kormányzati döntéshozatal résztvevőiként még a végleges döntés előtt mintegy „menet közben” hárítottak minden, a kisebbségre hátrányos határozatot. Jellemző e tekintetben Birtalan Ákos turisztikai miniszter álláspontváltozása. Fél évvel ezelőtt még kijelentette, hogy a kormányzati munkával járó vesződést a kisebbség érdekében vállalta: ha nem lesz egy jó tanügyi törvény, ő lemond. Most pedig, amikor a tanügyi törvény- módosítás cikkelyenkénti szavazásakor látszik, hogy napról napra messzebb kerülünk attól, ami „egy jó tanügyi törvénynek” nevezhető, a turisztikai tárca irányítója már „árnyaltabban” fogalmaz: „bármi történjék is, ott kell lennünk a döntéshozatalban”. Az őszön a sajtó magyarellenes kirohanásai meg-megújultak, sőt mind a politikai ellenzék, mind a sajtó a „magyarságnak tett túlzott engedményekkel” vádolta a kabinetet. Eme „engedményeket” ugyan nem részletezték- hacsak a kétnyelvű helységnévtáblák kitételére nem gondoltak, amit még a magyar polgármesterek sem mertek (!) mindenütt kitetetni, vagy ahol igen, ott „ismeretien tettesek” a magyar feliratot bemázolták -, viszont a román vezető elit (kevés kivételtől eltekintve) kínosan hallgatott. A december elején bejelentett nagy kormány-átalakítást a két maAz RMDSZ egyre több célkitűzését kényszerült feladni. gyár miniszter, Birtalan Ákos és Tokay György kisebbségvédelmi miniszter ugyan megúszta, de a szövetség vezetőinek nyikkanás nélkül le kellett nyelniük, hogy az új tanügyminiszter (Andrei Mar- ga, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem korábbi rektora) még beiktatása előtt, parlamenti meghallgatása alkalmával kijelentse, hogy magyar nyelvű földrajz- és történelemoktatásról hallani sem akar, sem pedig „etnikai alapon létrehozandó felsőoktatási intézményről”. Ezzel az RMDSZ két, alapvetőnek tekintett célkitűzése, az akadálytalan anyanyelvi oktatás és az önálló magyar egyetem létrehozása visszaröppent az ábrándok világába, egy majdani, újabb kormánykoalíció esetleges célkitűzései közé. Ha valaki erre azt mondja, hogy egy miniszter feladata nem megszabni, hanem alkalmazni azt a törvényt, úgy az illetőnek igaza van. Elméletileg. Bukarestben ez másként működik. Mindazonáltal most, év végén mind a tagság, mind a politikusok hangulata bizakodó: a romániai magyarság nehezebb időket is átvészelt már, mint egy ilyen, kormányban való részvétel. Forró Evelyn, Zágráb Zokni tulajdonképpen választási cica. Ez úgy derült ki, hogy anyukája, Fabatka április 13- án, vasárnap már karcsún érkezett a szokásos ebédjére, gyorsan evett, majd sietve távozott. Pár hét múlva előhozta gyermekét, aki szakasztott olyan volt, mintő, csak a lábán zokniszerű foltok voltak. Zokni születése csak nálunk volt esemény, korántsem volt akkora hatása a horvát belpolitikára, mint a születése napján tartott választás. Április 13-án a felsőház tagjaira és a helyi hatóságok képviselőire szavaztak Horvátországban, s különös jelentőséget az adott az eseménynek, hogy a horvát Duna mentén - Kelet-Szlavóniában, Baranyában és Nyugat- Szerémségben - is meg tudták tartani a voksolást. A térség a háború nyomán szerb kézre került, majd a két évvel ezelőtti zágrábi-erdődi megállapodás nyomán az UNTAES átmeneti felügyelete alatt áll. Ez a választás volt a legfontosabb lépés a békés reintegrációban, hogy a térség horvát fennhatóság alá kerüljön vissza. Egyúttal megteremtette a lehetőséget ahhoz, hogy felálljon a helyi közigazgatás és megnyíljon a kapu a menekültek visszatéréséhez. 1997 nyugodtan nevezhető a választások évének Horvátországban, mert június közepén ismét az urnákhoz szólították a polgárokat: 15-én tartották az elnökválasztást. Franjo Tudj- mannak két ellenfele volt, de nem voltak igazi ellenfelei a horvát függetlenség kikiáltójának. A legnagyobb változások a horvát Duna menti területen mentek végbe. Először csak napi néhány órára, majd teljes üzemeléssel megnyílt az udvar-knezevói határállomás, ami az ott lakóknak elsősorban azt jelenti, hogy Pécsről, Mohácsról nem kell kerülővel eljutni Eszékre, hanem átmehetnek az egykor szerb kézen lévő, majd az UNTAES által ellenőrMegnyílt a kapu a visszatérő menekültek előtt. zött területen és közvetlenül eljuthatnak a „kelet-szlavóniai fővárosba”, Eszékre. Fokozatosan reintegrálódott az egészségügyi hálózat, a vasút, a közúti közlekedés, a telefonhálózat, az oktatás, a gyerekek, köztük a főként Baranyában élő magyar gyerekek, már nem a szerb, hanem a horvát tanrend szerint tanulhatnak. Természetesen magyarul, magyar tankönyvekből. Az év vége közeledtével felerősödtek a hangok, hogy mi lesz a nemzetközi UNTAES-erők kivonása után? A horvát Duna mentén élő szerbek mindent elkövettek, hogy bebizonyítsák, továbbra is szükség van az ENSZ jelenlétére, ám mandátumuk Í998. január 15-én lejár. Megbízatásuk meghosszabbítására ebben a formában nincs lehetőség, így - amikor még ezeket a sorokat írom, több mint nyüvánvaló, de amikor már olvassák, bizonyára döntés is született - az EBESZ-megfi- gyelők veszik át helyüket, de kisebb hatáskörrel. A mindennapi életben a kedélyeket egy várható változás borzolja, bevezetik ugyanis a hozzáadott értékforgalmi adót. Tudni kell, hogy a horvátoknál minden roppant drága, ezért az emberek, akik tehetik, élelmiszerekért Magyarországra, iparcikkekért Ausztriába járnak. Ez az intézkedés viszont értelmetlenné teszi a külföldön való vásárlást és nyilvánvalóan ez is a cél. Az új rendszer érinti a hazatelepülő menekülteket is. Eddig ők egyszeri alkalommal, a hazaköltözéskor 750 dollárig hozhatták be vámmentesen a külföldön szerzett vagy vásárolt holmit. Januártól is megmarad a vámmentességük, de a hozzáadott értékforgalmi adót nekik is be kell fizetniük. A januártól érvényes intézkedés alaposan megváltoztatja a Horvátországban élő magyarok életét is, de a magyar oldalon, a horvát határ közelében élőkét is. Különösen azokét, akik a kis- határforgalomra, a horvát bevásárlásokra alapozták megélhetésüket. A Mátyás-szobor legalább olyan szálka Funar kolozsvári polgármesterszemében, minta Babes-Bolyai Egyetem Archív-felvétel Prágai levél „Mi vagy te, magyar?!” Cséfalvay Ildikó ___________ Sz lovákiai és magyarországi barátaim, ismerőseim gyakran kérdezgetik tőlem, milyen Prágában az élet, milyen Csehországban magyarnak lenni? Milyen is? Ami a várost illeti, Prága gyönyörű, misztikus, romantikus, kiszámíthatatlan, megismerhetetlen. Olyan, mint egy szeszélyes mostoha: hol kényeztet, hol éheztet (hogy költői fordulattal éljek). Elengedni sem akar, de befogadni sem igazán. Prágában magyarnak lenni? Körülbelül olyan, mint New Yorkban. Ha beszélsz csehül és nem lógsz ki a sorból, akkor senkit sem érdekelsz, hiszen egyikünknek sincs (szerencsére) a homlokára írva a nemzetisége. Legfeljebb akkor lesznek idegesek a hivatalnokok, amikor le kell írniuk egy magyar nevet. A csehek többsége szerintem nem is tudja, hogy élnek itt magyarok, s ha mégis, akkor azt gondolják, pár százan lehetünk és nem közel húszezren. (Prágában 3 ezren.) Bár a szlovákiai magyar a szemükben szlováknak számít. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor jobb letagadni, hogy az ember magyar. Példának okáért, ha albérletet keres az ember. Bár az az igazság, hogy ebben az esetben egyformán rossz az esélye minden „idegennek”, kivéve a dolláros vagy márkás fehér bőrűeket. Vannak azonban olyanok is, akiknek az a legjobb vicc, ha egy-két magyar mondatot hallanak. A magyar nyelv hálás, örökzöld kabarétéma Csehországban. Megtörtént, hogy valaki megkérdezte tőlem, ez a nyelv tényleg érthető-e számunkra, vagy esetleg valamilyen más módon kommunikálunk egymással, s közben megtévesztésként még beszélünk is emellett? Az egyik barátom mesélte, hogy négyéves kisfiával volt bevásárolni, s közben magyarul vitatkoztak arról, miért elég három nyalóka, amikor egy cseh férfi elment mellettük, és hangosan megjegyezte: „Szent ég, ilyen kicsi és már magyar!” Többen élünk itt úgy, hogy a lelkünk mélyén meg vagyunk győződve arról, ez csak ideiglenes állapot, hogy pár év múlva biztosan visszaköltözünk Szlovákiába, vagy áttelepülünk Magyarországra. Miközben szép lassan telnek az évek... Az utóbbi időben, legalábbis lélekben, én is készülődök innen el. Hogy milyen lenne Szlovákiában élni? Élénken el tudom képzelni, ezért, bevallom, oda nem igazán vágyom. De hogy milyen lenne Magyarországon, arról fogalmam sincs. Egy szlovákiai magyar faluból Székesfehérvárra költözött barátnőmtől tudom, hogy a „magyarok” bizonyos értelemben egészen mások. Én, dacára annak, hogy soha semmilyen előnyöm nem származott abból, hogy magyarnak születtem egy idegen hazában, mégis mindig hálát adtam ezért az istennek. Míg egy angol, francia vagy magyar, aki a saját hazájában született és él, annyit törődik a nemzetiségével és az anyanyelvével, mint egy épkézláb ember azzal, hogy mi lenne, ha rokkantnak született volna. A csehek nem szeretik az idegeneket, így a magyarokat sem, de nem is utálják őket (esetleg a cigányokat). Nem törődnek velünk, mivel semmilyen problémát nem okozunk nekik. Nem éneklünk magyar himnuszt az iskolában (mert nincs), s a Bős-problémát sem kell együtt megoldanunk. Sokáig én sem tudtam, hogy ha a csehek hülyének néznek valakit, akkor azt kérdezik tőle:, Jses Mad’ar, nebo co?” Egy bájosan kétballábas magyar barátomra ripakodott így a felettese a katonaságon :„Mi vagy te, magyar?!” Mire ő jól nevelten, s mit sem sejtve, őszintén válaszolt a kérdésre: „Igenisjelentem alás- san!” Ezután kezdődött el a hadd el hadd, amit nem tudott mire vélni. A felettese ugyanis azt hitte, a bolondját járatja vele. Ez egészen addig tartott, amíg valaki meg nem mondta a felettesének, hogy a kiszúrt kis- katona valóban magyar. Ezek után az nyújthat némi elégtételt, hogy mi, ha rosszul áll a szénánk, azt mondjuk: „Csehül állnak a dolgok!”
