Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
8 1997. december 17. Vojenciak atya negyven évet töltött egy indonéz szigeten a bennszülöttek között A virágok szigetén temessenek el Vrabec Mária Azt mondják, öregkorára mindenkinek olyan lesz az arca, amilyet megérdemel. Vagy egy elrontott élet keserűségét vésik bele a ráncok, vagy végtelen nyugalmat, derűt és azt, hogy semmi sem lehetetlen, ha nagyon akarjuk. Ilyen érzésem volt, amikor Juraj Vojenciak atyával, a Pápai Missziós Művek szlovákiai igazgatójával beszélgettem. Az idén nyolcvanéves atya negyvenkét évig dolgozott egy indonéz szigeten a bennszülöttek között. Négy éve jött haza, hogy a hasonló elhivatottságot érző fiatal papokat és szerzeteseket irányítsa. „Kisfiú voltam még, amikor elhatároztam, hogy misszionárius leszek. A plébánosunk akkor azt mondta, hogy egy misszionáriusnak idegen nyelveket is kell tudnia, így hát elkezdtem magyarul tanulni. A nagyanyám régen egy pozsonyi magyar ügyvédnél szolgált, sok könyvet is hozott onnan, úgyhogy a magyartudásom érdekes egyvelege lett az ő konyhanyelvének meg Jókai és Arany fennkölt stílusának. Meggyőződésem, hogy ez az önkéntes magyarkurzus sokat segített abban, hogy később bármilyen nyelvet vagy nyelvjárást könnyen el tudtam sajátítani, különösebb nyelvészeti alapok nélkül. 1950. január 15-én szenteltek pappá. Utána rögtön missziós munkát vállaltam. A föld, amely nekem ítéltetett, amelyet megszerettem és amely az övéi közé fogadott, Indonézia volt. Flores, a virágok szigete Dzsa- kartától kétezer kilométerre terül el, nyugati partvidékén él a mangerai törzs. Háromszázhuszonöt analfabéta bennszülött, sok száz visszajáró lélek és titokzatos szellem, bambusznádból épített roskatag kunyhók és minden falu közepén egy óriási szent fa - ez volt minden, ami a küldetésem elején a rendelkezésemre állt, ebből kiindulva próbálhattam megtéríteni őket. Csodálatos dolgokat fedeztem fel. Flores szigetén minden bennszülött felett a Legfelsőbb Lény őrödik, aki gondoskodik a jólétükről és, ha szükséges, meg is bünteti őket. Indonéziában csak úgy hemzsegnek a különböző jó és rossz szellemek, egyesek segítik, mások kísértésbe viszik az ottani lakosokat. A bennszülöttek szerint olyan nagy a Föld, hogy ha csak úgy lógna a levegőben, biztosan leesne, ezért a Legfelsőbb Lény öt pórázon tartja. Az első kötelék, ami összefogja a mennyet és a földet, a hit és a tisztelet a Legfelsőbb Lény iránt, a másik az a parancs, hogy ember embert nem ölhet, a harmadik a lopás tilalma, a negyedik az igazmondás parancsa, az ötödik a házastársi hűség. Jobb alapot nem is találhattam ahhoz, hogy a tízparancsolatot elmagyarázzam nekik. A bennszülött sosem unatkozik. Nem számolja és nem is érzékeli az időt, mert nincs szüksége rá. A nappal ébred, vagy akkor, amikor megkordul a gyomra, annyit dolgozik, amennyit feltétlenül szükséges, utána pedig órákig elüldögél a kunyhója előtt és bámulja a semmit. A bennszülött sosem elégedetlen és nem törekszik többre. Képes gondoskodni saját magáról, a bonyolult dolgokról pedig úgyis az ősök lelkei döntenek. Amikor valamilyen csapás éri a falut, az idősebbek összehívják a lakosságot, és mindenkinek be kell vallania, mi rosszat követett el az elmúlt évben. A legbűnösebb- nek véráldozattal kell levezekelnie a vétkeit - frissen megölt bivaly vérével mossák le őt, aztán a maradékot kiöntik a négy égtáj felé. Néha azonban a bivalyvér sem segített, a csapások folytatódtak. Ekkor mondtam nekik, hogy a bivaly vérénél már csak Krisztus vére a nagyobb áldozat, hiszen a világ minden bűnét lemosta. Egy évig tartott, amíg az összes pogány ünnepüket „ke- resztényesítettem”. Nagyon óvatosan kellett eljárnom, úgy, hogy lássák, tisztelem a hagyományaikat. Mára amolyan félig barbár keresztényeket neveltem belőlük, de a lényeget megértették. „Higgy a jóban, szeresd a jót és cselekedj jót!” - nincs is ennél egyszerűbb és nehezebb dolog. A misszionárius orvos, pap és tanító is egyszemély- ben. Amikor sikerül elfogadtatnia magát, bármit megtesznek érte, amíg vissza nem él a tekintélyével. Pontosan olyanok ők, mint a gyerekek. Ha valamiről meg akartam győzni őket, mindig ezzel a mondattal kezdtem: „Ti jobban tudjátok, mint én, de...” Ezután a de után már mindent elhittek, annyira örültek annak, hogy okosabbak, mint a fehér ember. A legnagyobb ünnepük az aratás befejezése. Ilyenkor minden holt lelket meglátogatnak a temetőben, minden szellemet megajándékoznak, köszöntik a víz, a föld, a levegő és a tűz szellemét és áldoznak a falu két végén őrt álló lelkeknek. így tanítottam meg őket imádkozni a megholtakért, megszenteltem a vizet és megáldottam a kunyhóikat, a Legfelsőbb Lényhez pedig a miatyán- kot mondva fohászkodtunk. A falu elejét azóta Szent Mihály arkangyal őrzi, a végét pedig Szent Ráfael és az óriás vén fa árnyékában már egy kereszt is áll. Ott tartottuk a szentmiséket, amelyekre a bennszülöttek hozták az áldozatot - gabonát és húst -, és Jézust énekekkel, tánccal köszöntötték. A szertartás után pedig mindig közös lakoma következett, jelezve Isten gondoskodó szeretetét és bőkezűségét. Tudom, hogy innen nézve furcsa egyveleg az egész, talán érthetetlen is. De ők csak ezen az egyetlen úton juthattak el Jézushoz, és én csupán eszköz voltam, hogy hozzá vezessem őket. A jó és a rossz megkülönböztetésének képessége már ott volt a lelkűkben, és ennél több talán nem is kell. Karácsonykor minden faluból a plébániára jönnek a bennszülöttek fáklyás menetben, zeneszóval. Rizst, szárított halat, kukoricát, gyümölcsöt hoznak és rengeteg virágot. Az egész templom virágba borul, és a jászolban éppolyan fekete Kisjézus fekszik, amilyenek ők. Utána valameny- nyien köszöntik a Kisjézust, és átadják neki az ajándékaikat, ezek aztán ott maradnak a plébánián. Amikor megérkeztem a szigetre, csak két fogó volt minden tulajdonom. Az egyikkel az alsó fogakat húztam ki, a másikkal a felsőket. Sok-sok gennyes sebet kellett begyógyítanom, sok szétdőlt kunyhót megjavítanom, amíg befogadtak. Sok misszionáriusnak az volt a véleménye, hogy felesleges a szigeten szemináriumokat építeni, hisz ezekből a majmokból sosem lesznek papok. De én meg voltam győződve arról, hogy a legjobb papok azok lesznek, akik ismerik a nyelvüket és a szokásaikat is. Nekem lett igazam: a működésem ideje alatt tizenhármán választották közülük a papi hivatást. Több mint harmincezer embert kereszteltem meg Flores szigetén, ötvenhat népiskolát, négy középiskolát, egy gimnáziumot és egy gazdasági középiskolát nyitottam. Felépítettem négyszáz házat, tizenhárom templomot és két plébániatemplomot, és hiszem, remélem, hogy ezenfelül is adtam valamit azoknak az embereknek. Negyvenkét évet töltöttem közöttük, de nem tudom, szükségük volt-e rám. Velünk vagy nélkülünk, ők úgyis úgy élnek, ahogy akarnak, de a civilizáció előbb-utóbb eléri őket és teljesen védtelenek vele szemben. Az egyetlen, amit tehetünk értük az, hogy felkészítjük őket rá. Jól tudom, hogy nélkülem is teszik a dolgukat, éppúgy, mint száz évvel ezelőtt, mert a napok és évek ott úgy telnek, ahogy a víz folyik a folyókban, mindegyik elvisz és mindegyik hoz is valamit, és mindenki tudja, hogy ez így van rendjén. Engem is elhozott tőlük az idő, de az imáim máig hozzájuk szállnak, és minden imájukban egy kicsit én is benne vagyok.” Indonéziában csak úgy hemzsegnek a különböző jó és rossz szellemek. Az indonéz bennszülött sohasem elégedetlen és nem törekszik többre. A templomépítésnél a gyerekek is segítettek, bambusztörzsekben hordták a vizet. A követ csónakokkal szállítottuk a szigetre, a homokot meg a folyókból rostálták az asszonyok. Csak fából volt a szigeten elég. Mégis felépítettünk négyszáz házat, tizenhárom templomot és két plébániatemplomot. Juraj Vojenciak atya negyvenkét évet töltött az indonéziai Flores szigetén a bennszülöttek között. Négy éve jött haza, hogy a hozzá hasonló elhivatottságú fiatal papokat és szerzeteseket irányítsa, mint a Pápai Missziós Művek szlovákiai igazgatója. Gondolatban azonban ma is sokszor visz- szatér a virágok szigetére.