Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
4 1997. december 17. Riport Szlovákiában minden tizedik ember szellemi vagy testi fogyatékos Csak azt szeretnék, ha szeretnék őket... S. Forgon Szilvia Bárhol jelennek meg, az emberek rögtön felfigyelnek rájuk. Mások. Olyannyira mások, hogy környezetük nemigen tud velük mit kezdeni. Ezért élnek környezetüktől elzárva. Intézetekben. Az apácaszakállasi intézetben 1953 óta foglalkoznak szellemi fogyatékosok kezelésével. A kastélynak jelenleg 68 különböző korú lakója van. A korhatár háromtól huszonhat éves korig terjed, de sok idősebb gondozottunk is van, akik itt maradtak, mert nem volt hová menniük. Sokan nemcsak szellemi, hanem testi fogyatékosok is, ezért nevelési programjuk is nagyon összetett - magyarázza az intézet igazgatónője, Jana Novotná. - Elsődleges célunk, hogy megtanítsuk őket az önellátásra, az alapvető higiéniai szokásokra. Ez nem könnyű, hiszen a legtöbb lakó értelmi szintje alig éri el egy óvodáskorú gyermekét, de van három olyan gondozottunk is, akik az ekecsi kisegítő iskolát látogatják. Intézetünk lakói állandó gondozást igényelnek, együtt töltjük nemcsak a hétvégeket, hanem az ünnepnapokat is. Sajnos, csak kevesen vannak közöttük olyanok, akiket legalább néha- néha meglátogatnak a szüleik. A legtöbb iránt nem érdeklődik senki. A 41 tagú személyzet igyekszik mindent megtenni, hogy a kastély lakói semmiben se szenvedjenek hiányt. Sajnos, ez nem annyira rajtuk múlik, mint az anyagiakon. A fenntartási költségek mellett új bútorokra, gépekre, rehabilitációs berendezésekre és egy mikrobuszra is szükség lenne, hogy az intézet mozgásképtelen lakóit el tudják vinni orvoshoz, vagy épp kirándulni...A legnagyobb probléma azonban, hogy a kastély régi tulajdonosa visszakapta az épületet, s a vele kötött bérleti szerződés értelmében 2001-ig maradhatnak. A kastély lakói persze mindebből nem sokat vesznek észre. Élik a maguk életét, napjaik a megszokott foglalkozásokkal telnek, amelyek között a játék, a kézimunka, a sport is helyet kap. De vannak olyanok is, akiknek még ennyi öröm sem jut az életből, akiket etetni, itatni, pelenkázni kell - még húsz-huszonöt évesen is... Ezeknek sajnos az a sorsuk, hogy egész életüket ilyen intézetben éljék le. De a többieknek próbáljuk megszépíteni az életet. Nagyon szeretnek enni, s igyekszünk is mindent megadni nekik. Szerencsére támogatókra is találtunk az ekecsi szövetkezet, a dunaszerda- helyi konzervgyár és cukorgyár, valamint egy helyi cukrász személyében. Azonkívül kirándulni is elvisszük őket a Balatonhoz, a Magas-Tátrába. A karácsonyt már harmadik éve közösen ünnepeljük, kis kultúrműsort készítünk, meghívjuk a szülőket is, akik közül, sajnos, általában kevesen jönnek el - mondja az igazgatónő. Bármilyen hihetetlen, Szlovákiában csaknem minden tizedik ember fogyatékos. Nem egy esetben olyan mértékben, hogy családtagjaik sokszor nem is képesek őket ellátni. Az apácaszakállasi intézetbe is húsz gyerek vár felvételre. S addig nincs rá esélyük, amíg onnan valaki el nem kerül vagy meg nem hal... A társadalom nem sokat tud ezekről az intézetekről, a gyerekotthonok megsegítésére országos kampányokat rendeznek, míg a szellemi fogyatékosokról mintha megfeledkeznének. Hasonló véleményen van Ire- na Kapsová is, a lapagósi intézet igazgatónője. Ez az intézet a maga 42 lakójával valóban az isten háta mögött van. A széles mező kellős közepén lévő épületet csak egy szinte járhatatlan út köti össze a civilizációval. A legközelebbi falu, Nyárasd hat kilométerre van, s bizony naponta többször is meg kell tenni ezt az utat az intézet egyetlen, rozoga 1203- asának. A lakók egyharmada mozgásképtelen. De a közös kirándulásokra őket is igyekeznek magukkal vinni. Sajnos, a külvilág sokszor nem a legnagyobb megértéssel fogadja őket. Volt már olyan, hogy a gyerekeinket külön ültették a többiektől, merthogy „betegek”. Pedig ez nem igaz, a szellemi fogyatékosság nem betegség. Meglehet, hogy ezek a gyerekek nem tudják magukat úgy kifejezni, nem tudnak annyi mindent, de a lelkűk mélyén talán sokkal tisztábbak, igazabbak, mint sok más ember. Ezek a fiúk (mert itt csak fiúk vannak) nagyon tudnak szeretni és igénylik a sze- retetet. Sajnos, életük során nem sokat volt benne részük. Többnyire születésüktől fogva intézetben élnek, de vannak, akik 19-20 évesen kerülnek ide. Nem tudom, melyiküknek rosszabb. S a szüleik (kevés kivételtől eltekintve) nem törődnek velük, esetleg a haláluk után jelentkeznek az örökségért - fakad ki Irena Kapsová keserűen.- Ezt a munkát nem lehet ösz- szehasonlítani azzal, amit egy nővér végez egy kórházban. El kell nyerni a bizalmukat, amihez sok türelem és szeretet kell, s akkor csodákra képesek - mondja Varga Márta főnővér. Mikor három éve idekerült, az intézet lakói csak ültek, és bámultak maguk elé. Azóta öt csoportban foglalkoznak velük, s elérték, hogy a legnehezebb csoportba tartozók is képesek kontaktust teremteni. Nagyon dicséri a konditermüket, mint hatásos terápiás módot, amelynek berendezését egy jóakaratú támogatótól kapták. A legnehezebb eseteket valaha Lapagósra tették, mert máshol nem bírtak velük. Csak ha bezárták őket. Itt nincs dühöngő, nincs kényszerzubbony. Itt megszelídültek, szere- tetre vágyó és szeretetre méltó emberekké váltak. S mindennek csak egy titka van: a szeretet. A lapagósi intézet „párja” Medvén található. A falu végén álló hatvanas években épült kaszárnyaépületben 52 ki- sebb-nagyobb lány él gondos felügyelet alatt. Vannak köztük ügyesebbek, önállóbbak, akiket be lehet vonni a kerti, konyhai munkákba, aki gyönyörűen hímez, s olyan is, aki csak fekszik az ágyban s a plafont bámulja. Róluk a 21 fős személyzet gondoskodik, akik igyekszenek mindent megadni a gondozottaknak, amit csak tudnak. Sajnos, mint máshol, itt is az anyagiak hiánya jelenti a legnagyobb problémát. Nemigen sorakoznak a szponzorok, pedig a pénzünk kevés - kezdi a beszélgetést Lakatos Terézia könyvelő, aki Cséfal- vay Anna igazgatónő távollétében tájékoztatott az intézet helyzetéről. - Állóeszközök vásárlására egyáltalán nem kaptunk pénzt, nagyobb javítást sem végeztethetünk, kellene egy számítógép a nyilvántartás megkönnyítésére, s az egyetlen 1203-asunk is nagyon rossz állapotban van már, pedig mindenért ezzel járunk. Még az a szerencse, hogy a helyi szövetkezettől olykor kapunk némi zöldséget, gyümölcsöt. Mi ezért is nagyon hálásak vagyunk. De örülnénk, ha másoknak is eszükbe jutnának a mi kis gondozottaink... Ebben szeretne segíteni a Márai Sándor Alapítvány, mely egy egyéves karitatív programot indított, amelynek célja a három bemutatott csallóközi, szellemi fogyatékosokat kezelő intézet megsegítése. Reméljük, a program nem marad vissz- hangtalan... Sokan nemcsak szellemi, hanem testi fogyatékosok is. Csak kevesen vannak, akiket látogatnak a szüleik. Többségük örökre az intézetben marad. Persze azért nem élnek a négy fal között. Rendszeresen járnak például kirándulni, és gyakran részt vesznek különböző versenyeken, melyeket épp a szellemi fogyatékosok számára rendeznek, s a sikereiknek ők is nagyon tudnak örülni. Dömötör Ede felvételei Szlovákiában minden tizedik ember fogyatékosnak számít, vagy testi, vagy szellemi, esetleg mindkét tekintetben. Vannak szülők, akik odaadóan gondoskodnak sérült gyermekükről, s nem tudnának tőle megválni. Vannak olyanok is, akik egyszerűen nem képesek ellátni a súlyosan sérült, szakszerű gondoskodást igénylő gyereket, ezért inkább intézetbe adják, de azontúl is törődnek vele, rendszeresen látogatják. Ám sajnos, olyanok is vannak, akik lemondanak fogyatékos gyerekükről, az állam gondjaira bízzák, sokszor azt sem tudják, hol, melyik intézetben él, még a temetésére sem mennek el, ha meghal, de az örökségért nem felejtenek el jelentkezni. Mert a szellemi fogyatékosok, ha elérik a tizennyolc évet, ugyanúgy rokkant nyugdíjasnak számítanak, mint bármilyen más sérült ember. Nyugdíjuk egy részéből az ellátásukat fedezik, egy része egy számlára megy és ott gyűlik. Azok a „szülők” ezt nem felejtik el... Publicisztika Téli borongás BereckJózsef ____________ Az ősz az évszakom. Ragyogó egével, reggeli páráival, muslicáival, égett szagával, hosszú esőivel, színes bogyóival, kényelmességével, korai derekkel, fagyokkal... A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom talán kapcsolatban áll azzal is, hogy a fanyarul füstös történelmi tapasztalataink miatt a jövőről is inkább bizonytalanul baljós sejtéseim vannak, mint erőt adó reményképeim. A csappanó jövőremények számbavételének évszaka az ősz, a veszteségeké. A legnagyobbak közé rendszerint a halottainkat szoktuk sorolni. Mert minden javunkból kiforgathatnak bennünket, mindenünket elvehetik, csak a halottainkat nem. A halált azonban - mely minden megszületett ember számára abszolút szükségszerűség, az egyetlen szilárd pont az élet esetleges történéseinek tengerében, melyhez előbb vagy utóbb, gazdagon vagy szegényen, lázadozva vagy megbékélt lélekkel, hittel vagy hitetlenül mindnyájan elérkezünk-, úgy tűnik, igen. Az idei év döbbentett erre a felismerésre, a Semmi és a Volt újabb krizantémos és gyer- tyalángos kertjei meglátogatásának kötelességét róva rám halottak napján. Megfigyeltem, túljutva az öt- venen egyre inkább fölerősödnek bennem veszteségélményeim. Azok a veszteségek, melyek mindjárt az indulásnál értek. (Csak így, zárójelben: Kollektív bűnösségben elmarasztalt s állampolgári jogaitól megfosztott szülők csemetéjeként éltem le életem első éveit. Kétéves koromban elvesztettem anyai nagyszüleimet, s velük együtt a szülőfalumból Magyarországra telepített mintegy negyven családban szinte minden rokonomat. Ráadásul apai nagyszüleimet meg sem ismerhettem, hiszen édesapám már tizenöt évesen teljesen árva volt.) Felnőttkorban kellett megtanulnom azokat az időket, s bennük fajtám sorsának alakulását. Gyerekkoromban ezek a veszteségek természetesen még nem tudatosultak bennem. Később, felnőtté válva annál inkább. A totalitárius hatalom által irányított iskoláimban nem tanulván, amolyan szorgalmi házi feladatként már felnőttkorban kellett megtanulnom azokat az időket, s bennük fajtám sorsának alakulását. Bár azt, úgy érzem, soha pontosan megtudni nem fogom, mennyi nagyszülői mese, simogatás, társas érintkezésben példát mutató pallérozottság, lelki kulturáltság és finomság, rokoni-közösségi élmény, tapintatos magatartás, egyszerű, de fejlett paraszti-földművelő ízlés, szép és pontos beszéd a világ dolgairól stb. telepítődön át Baranyába azokkal, akiknek ötven évvel ezelőtt el kellett menniük. S mennyi halál. Igen, ez a felismerés foglalkoztat mindenszentek óta. A múlandóság ténye lelki, szellemi és érzelmi életünk alapvető és központi élménye. Elárvult családunk számára az idős törzsrokonság kényszerű távoztával hosszú időre megszakadt az egyetemes elhullások és sarjadások természetes sodra. Egyfajta vákuum keletkezett mindennapi életünkben, az amúgy is megritkult sorainkban. Magyarán mondva: mi, gyerekek tulajdonképpen úgy nőttünk fel, hogy természetellenes módon nem avatódtunk be az egy-egy halálesettel kapcsolatos, többé-kevésbé a gyakorlati szükségszerűség
