Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
1997. december 17. 5 Riport A gondozottak különböző értelmi szinten vannak. Ettől függően választják a nevelési módszert is. Vannak, akik egyszerűbb feladatokat önállóan is képesek elvégezni, segítenek a kertben, az udvaron, a konyhában, megtanulnak írni, olvasni, számolni, szépen hímeznek, rajzolnak, de vannak, akik csak egy hároméves értelmi szintjét érik el, s egyetlen szórakozásuk a játék marad. A szellemi fogyatékosok lelkivilágához vezető egyetlen út a szeretet. Türelemmel és gondoskodással csodákat lehet elérni. Ez a legjobb terápia. Ha érzik, hogy ők is tartoznak valakihez, hogy őket is szereti valaki, nincs kezelhetetlen eset. Nem kell a dühöngő, a kényszerzubbony. S ki hinné, hogy ők maguk is mennyi szeretetet, mennyi emberi melegséget tudnakadni. Ki tudja, vajon mi jár a huszonnégy éves Szilvia fejében? Mit érzékel a körülötte lévő világból, mi foglalkoztatja testi szükségleteinek kielégítésén kívül. Teste visszamaradt a fejlődésben, azt mondják, szelleme is. De ki tudja, mi zajlik le benne legbelül? Publicisztika megszabta teendők, valamint a hozzá tartozó „rendszabályok” megtartásába. Aki úgy vélné, hogy ez nem nagy „ügy”, lapozza fel szótárainkat a h betűnél, vagy nézzen utána például a Magyar néprajzi lexikonban a vonatkozó szócikkek elképesztő gazdagságának. Egyszóval, kimaradt az életünkből az, amiről Porteous ezt írta: „Tanítsd meg őket, hogy kell élni, és, ami nehezebb, hogy halni hogy!” Ezeket a szavakat választotta Örkény István is mottóul egyik vékonyka, de annál nagyobb hatású könyve élére. A „Rózsakiállítás”, emlékszem, alaposan meghökkentett, de egy időre feloldotta bennem az említett, furcsa hiányérzetből táplálkozó, hangulataim szerint erősödő vagy csöndesülő belső feszültséget. Nem csoda, Örkény arra döbbentett rá, hogy elmúlásunk, megha- lásunk, ha úgy tetszik: az agóniánk ma, a kor vívmányai folytán egyszerűen szereppé válhat, így-úgy kisajátítható- vá, fölhasználhatóvá... Ma már tudjuk, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás, ha olykor magunk ámítására letagadjuk is. Örkény abból az alapállásból indult ki, hogy minden pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe vezet át. Kegyelettel idézzük az eltávozottak „utolsó szavait”, hisz akkor már nem lehet, nem is érdemes hazudni. A halál közelsége - ezt hisszük és vallj uk évezredek óta - kiszólít ugyan a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól. Csakhogy ez ma már annyira nincs egészen így, hogy például végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika, utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, képernyőre vetíthető. Akár házilag, magánhasználatra is... Azt persze Örkénytől függetlenül is tudom, hogy a személyes elkeseredés, a túlhajtott önsajnálat (merthogy önmagunkat siratjuk minden elhullásban, halálban, ugyebár!) teljességgel hiábavaló. Nemcsak azért, mert tulajdonképpen komikus a végtelen halálfeketeségbe - melynek csupán egy picinyke virágzó része az emberi élet - belefordíVégső magányunk perceit kisajátíthatja a technika, utolsó sóhajtásunk megörökíthető. tani a mi kis butélia tintánkat, hanem azért, mert azzal szemben, ami valóban történik, tulajdonképpen soha nincs igaza a mi különbejáratú házi líránknak. Különben is: a halál kényszere vastörvény, amely nem ismer kivételt. Mindezt nagyon jól tudom, nem szűnő és időnként túlságosan is fölerősödő „kárhoz- tatásom” lényegében csupán a történelmi félmúlt ama szégyenletes eseményének szól, amely évtizedekre elrabolta tőlem a halált: nagypapa és nagymama halálát, nagybácsik és nagynénik, különböző rendű és rangú rokonaim halálát. Ezzel a gyakran a tudatom felszínére tolakodó hiányérzettel haladtam meg azt az életkort, melynek szelíd cezúráját Radnóti eképpen vonta meg: „...sportbajnok nem lehetsz már, sem kóbor tengerész...” Persze hozadéka is volt: visz- szatért hozzám a halál. Előbb alapiskolás osztálytársnőm lépett át a lét és a nemlét küszöbén, aztán a nemzedéktárs költő, a szeretetszomjas festőbarátról azt hozta a hír, hogy egyszerűen agyonverték... S világunk reménykeltő fordulása sem állította meg a sort: eltemettük apósomat, majd nővéremet, őket Dédi követte s tavaly anyósom... És hát ne saját halottamnak tekintsem-e Mikolát, Talamont, Ottlikot, Fellinit?! De elég e téli borongásból, hószakadást a szívünkre! Fogynak, zsugorodnak a jövő reményei? Sebaj, akként hízik a múlt!
