Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-03 / 49. szám
1997. december 3. • 30. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Melléklet Erdei Zsolt, a budapesti ökölvívóvilágbajnokság legnagyobb felfedezettje. Riport Egy pozsonyi kiállítás margójára. Pillanatképek Annie Leibovitz Q életéből. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. december 6-tól 12-ig Komáromi színházunk negyvenöt éve kegyetlen dilemma elé állít bennünket Szószék és templom - vagy iskola? Tóth Lehet illusztrációs felvétele Miklósi Péter _______________ Ha zai magyar színháztörténeti dokumentum, hogy 1952. október 1-jén megalakult a Magyar Területi Színház, s pár hónappal később, január 31-én Komáromban tartotta színházavató előadását. Urbán Ernő: Tűzkeresztség című színművének bemutatásával elkezdődött a második világháborút követő intézményesített csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás hőskora. Lendülettel, illúziókkal teli időszakvolt ez. De más tekintetben is joggal beszélhetünk hőskorról, hiszen a legelső esztendőkben éppen a profi színház természetesnek tűnő, a szó legnemesebb értelmében értendő alkotóelemei: a hivatásos színészek és egy-két kivételtől eltekintve a profi szakemberek hiányoztak leginkább. Ezért az akkori Állami Faluszínház ugyancsak fiatalka magyar csoportjának tagjaiból, illetve a dél-szlovákiai tájak legrátermettebb amatőr színjátszóiból toborzódott a társulat. A faktográfia része, hogy Komáromból indult útjára az a maroknyi színésztrupp is, amely 1969 őszén létrehozta Kassán a Thália Színpadot. Komáromi játékszínünk, amely 1990-ben a Jókai Színház nevet választotta, a hajdani, legelső premier torokszorongató izgalmától napjainkig réges-rég kiállta a próbát; de most, a 45. évforduló évadában, sajnos, mégsem mondható el róla, hogy végleg csatát nyert... Mostanában ugyanis olyan időket élünk, hogy jobbára nem is a premierláz, hanem a komáromi (és kassai) színházunkat övező légkör az, ami torokszorító. Ez a valóság, kár szépítgetni. Egy kisebbségi közösség színházában manapság ugyanis nem a művészi munka nívója az igazi gond, hanem az, vajon e játékszínt megtűri-e egyáltalán a nacionaFenyegetően fokozódik a szlovákiai kultúra gyarmatosítása. lizmustól elvakított kormányzat? Esetünkben: mire futja a kisebbségek támogatására jutó kevéske pénzből - a színházra VAGY az iskolára, mert mindkettőre nem, annyi bizonyos. És mi történik a most 45 éves komáromi színházunkkal, ha egyre folytatódik, sőt fenyegetően fokozódik a szlovákiai kultúra gyarmatosítása? Ha az a csendes (vagy nem is mindig csendes) megvetés a kisebbségi kultúra iránt - amelyről több országos, kerületi vagy járási szerv, hivatal, intézmény már nemegyszer tanúbizonyságot tett - még jobban elterjed? Mi vár akkor a komáromi, a kassai és az ország többi szlovák, ám engedetlen és kegy- vesztett színházára? Számunkra sovány vigasz (legföljebb tanulságos párhuzam), hogy a hivatásos magyar színjátszást sohasem kényeztette a sors. Már bő kétszáz esztendeje sem, amikor 1790-ben mostohán kezdődött a magyar színház. Annak idején a „Budai Várbéli Teátrom” sem színház volt, hanem a karmelita kolostor temploma. S az ott létrejött társulat tizenöt tagja közt egy sem volt hivatásos színész. Ma azt mondanánk: tehetséges, ambiciózus, ügyszeretettel megáldott amatőrök voltak. És hogy útjára indíthassák a magyar színjátszást, azt rengeteg kilincselés, megalázkodás, kényszerszívesség előzte meg. Akár rögvest eljátszhatnánk a színház-templom jelképi értelmével. Vagy szólhatnánk az anyanyelv szószékének tekintendő színház zökkenőmentes működésének elodázhatatlan követelményéről. Vagy némileg leegyszerűsítve kicövekelhet- nők a párhuzamokat. Nevezetesen: akkoriban a nemzeti, nálunk mostanában a nemzetiségi színjátszásnak gyakoribb jellemzője az „ahogy lehet” s az „ámde mégis”, mint a felhőtlen kiteljesülés és a boldog művészi szárnyalás. Ma a Jókai Színház is úgy él és dolgozik, ahogy a mai áldatlan körülmények között lehet; ámde mégis van, s legszerencsésebb, művészileg legihletettebb perceiben most is képes szószék meg templom lenni. Igaz, e szerencsés pillanatok egyre ritkulnak, de ezért nemcsak a színházat kell hibáztatni. Halkan ünnepeljük a Jókai Színház jubileumát. A legnagyobb ajándék, hogy a sok-sok vesződ- ség ellenére még megvan. 1996 nyarától kiskorúsítva, önálló jogalanyiság nélkül, betagosítva holmiféle regionális kulturális központba, intendatúra alá rendelve, az épületgazdának kijáró jogok elveszítését jelentő deli- mitáció rémével, sűrűn improvi- zálgatva, második éve csak megbízott igazgatókkal, jobbára pénztelenül, már-már híján a tájelőadásoknak... Ez van. Aligha véletlen hát, hogy színházunk jelene kapcsán a templomot említettem. A csodák ott hirdettetnek. Vezércikk A sötétség fényköre Kövesdi Károly ____________ Ül ök a sötétben és a régi Mikulásokra gondolok, s hesseget- ném el a szenilizmusnak még a gondolatát is. Esett, havazott, nap sütött, zimankó volt - bármi volt, szebb volt. Pedig így, negyvenen túl a szentimenta- lizmust és az érzelgősséget nem szívesen vallja be az ember, még ha karácsonyi ünnepkörről van is szó. De hát mit kellene bevallani, amikor tényleg szebb és jobb volt, mert hiszen gondtalan gyermeknek lenni valóban jobb, mint felnőttnek. Itt és most. Ajándékot várni és adni, titkokat remélni felemelőbb, mint ülni a letaglózó süketségben, a főváros sötétségének fénykörében, s a lekapcsolt villany tudatában hallgatni kint szirénázó mentőt, rendőrautót, az aj- tócsapódásokat a lépcsőházból, a káromkodást, a morgást. Figyelni a hangyaboly ideges szöszmötölését, ma is lekapcsolták az áramot a nyavalyások, szinte már menetrendszerűen. Próbálunk viccelődni: gyertyafénynél tévét? Villanylámpával a számítógép elé? Egyáltalán, normális állapot-e a huszadik század végén visszazuhanni az ötvenes évek petróleumlámpás korszakába? Ez már nem vicc, ez abnormális. Egyes lakótelepeken, városokban a meleg vizet vonják meg egy-egy napra. Lehet, hogy maholnap tűzifáért kell kijárni? Szeretett országunkban elfajulnak a dolgok. Nem új dolog, mindnyájan tudjuk. Azt is, hogy üres államkasszával nem lehet ugrálni, ilyenkor spórolni kell, megvonni ezt- azt a polgártól; meleg vizet, áramot, benzint, élelmiszert, nyugdíjat, avagy gyermektápszert. Ahol a titkosszolgálat milliárdjairól vitatkozik a parlament, s ahol az öregek a ki- lenckoronás banán közt válogatnak, melyik az az egy darab, amelyet megengedhetnek maguknak ebben a nagy dőzsben, ott nehéz titkokban, Mikulási ajándékputtonyokban reménykedni. Az ilyen helyen cefetül nyitottak és nyíltak a dolgok, s mindenki sejtheti, semmi jó nem várható. Az ilyen helyet még a Mikulás is elkerüli. Elunva a sötétséget, kimegyünk a ház elé nézni egy kis színházat, hogyan tülekednek a kocsik, mert hiszen a villanyrendőr sem működik. Apokaliptikus látvány fogad. Rendőr ugyan van, de egy se veszi a fáradságot, hogy oda- állna irányítani a forgalmat, egy kis rendet vinni a káoszba. Csak tülekedés, dudálás, ordi- bálás, siető, cikcakkban rohangáló emberek. Akár a vízözön előtt. Egy idő után persze ezt is megunjuk, hazabotorkálunk a sötétségben, kitapogatjuk a lakásajtót, be a kuckóba, reménykedve, nem tart soká ez a lehetetlen állapot, amikor a kataton csöndben egyszer csak felberreg a hűtőszekrény, beindul a televízió, táncba kezd a mosógép, hurrá, végre láthatjuk egymást! És végigbizsereg rajtunk a csalfa remény, hogy ez csak véletlen volt, valami váratlan kontaktushiba, mint amikor lekési az ember a buszt, de jön a következő, minden visszazökken a régi kerékvágásba, pánikra semmi ok. Egészen másnap estig, amikor kénytelenek vagyunk megfogadni, igen, holnap reggel elmegyünk gyertyát venni, előkerítjük a valahol kallódó petróleumlámpát, s készenlétben állunk, ülünk, gyújtószerszám a kezünk ügyében, ne kelljen a sötétben kibotorkálni a konyhába, fiókok mélyén turkálni, szentségelni, feledve a közeledő karácsonyt. Vagy legalább közelebb tartani egymáshoz a kezünket, egymás kezét, hogy megfoghassuk, s a testmeleg, az összetartozás érzésével oldjuk a feszültséget, az elhatalmasodó keserűséget, amely lassan mindent átitat ebben a csodák országában, amelyet annyira diszkriminál Európa. S arra gondolunk, ha már néhány évtizedet kibírtunk a szabadság hiányában, egy kis időt még kibírunk. Ha szerencsénk lesz, talán a Mikulás is eljön, s nem kerüli el ívben ezt a sötét tartományt. Persze az is lehet, hogy ő is sötétben ül valahol, s hessegeti el magától a szenilizmusnak még a gondolatát is, talán a gyermekkorára gondol, vagy egyszerűen arra, hová is tehette a puttonyát.
