Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-19 / 47. szám
ublicisztika 1997. november 19. 9 eláogy vei, etjas, Négy teljes napon keresztül szórakoztak a vásárlók és az árusok. Volt lovagi torna, népi tánc, modern tánc, képkiállítás, diszkó, hullámvasút, lövölde. Folyt a murci, sült a kolbász és a csirke. A kisvállalkozók kitettek magukért, az idei vásár valóban gazdagabb volt, mint az elmúlt években. A „siskát” árusító párkányi öregúr azonban minden évben újabb és újabb trükkökkel hódítja a vásárba ellátogatókat. Tavaly Mikulásként csilingelt, a péksüteményeit monoton hangon so- rolgatva, az idén sombrérót csapott a fejére, s úgy tolta kiskocsiját a tömegben. A 451. S imon-Júda vásárra az ország különböző pontjairól érkeztek az árusok, a vásárosok, mutatványosok. A gyerekek leg- nagyob örömére volt mindenféle körhinta, sőt még óriáshajó is. Persze a kultúrműsor sem maradt el, így senki sem unatkozott. Apró gyerekek, kamaszok, idősebbek egyaránt találtak kedvükre való szórakozást. Tóth Lehel felvételei Mézeskalács birodalom a vásár szívében. „Pozsonyból érkeztünk azzal a szándékkal, hogy felelevenítsük a régi Simon-Júda vásárok száz, kétszáz évvel ezelőtti hangulatát, s igazi vásári portékával fogadjuk a kedves látogatókat. Két kezünk munkáját kínáljuk, frappánsabban fogalmazva: a tudásunkat visszük vásárra - nyilatkozta a mézeskalácsokat és csipkeveréssel készített dísztárgyakat árusító, korabeli ruhában pompázó asszonyság. Heti jegyzet Partra vetve Molnár Imre Napok óta nem hagy nyugodni egy kép. Egy kép, amellyel nem most találkoztam először. Hírként már korábban eljutott hozzám, hogy messzi tengerek vizeiből partra vetik magukat a nagyhalak. A szakemberek értetlenül állnak az élővilágban eleddig teljességgel ismereden jelenség előtt. Öngyilkos halaknak is nevezték őket, pedig az állatvilágban ismeretlen az ön- gyilkosság. Az állatbiológusok az első eset után átmeneti zavarral, a halak idegrendszerének károsulásával, meg ehhez hasonló, légből kapott magyarázatokkal hozakodtak elő. Ma már talán többet tudnak, sejtenek... Tudják, hogy a nagy hal sok kis halat eszik meg és ezzel testében mintegy koncentrálódnak a tengertől idegen anyagok, vagyis a mérgek. Nem egyedi esetről van szó tehát, hanem egy láncreakció végső következményéről. A környezetvédők a föld és a vizek elszennyeződéséről hangoztatott igazukat ismételgették, az állatvédők pedig kétség- beesett mentési munkálatokat végeztek vagy egyszerűen csak sírtak. A valószínűtlenül nagy halak pedig ott feküdtek a homokban, oldalukra dőlve, mint a behorpadt falú csónakok. írnám „vergődtek, mint a szárazra vetett hal”, ha legalább vergődtek volna. De ezek a halak mozdulatla- nok voltak. Üveges, nagy szemekkel szomorúan néztek a levegőbe. Hát már a közmondásaink is csődöt mondanak? A fenti után pl. az is, hogy „él, mint hal a vízben”. A hal már nem akar a vízben élni. Talán már élni sem akar? Talán követni akarja az embert, aki, ahelyett, hogy örülne a számára teremtett világnak, módszeresen pusztítja azt? Az állat nem tudja elpusztítani a saját környezetét, szimbiózisban él vele. Az újra és újra ismétlődő öngyilkos aktus tehát önmaga ellen irányul, bár ezzel kétségtelenül pusztul az élő környezet. Szegedi diákéveim alatt, kórházi kezelésen hallottam, hogy az egyik tanyáról behozott mérget ivott öngyilkos férfi, akit sikerült megmenteni, miután a kórházban magához tért és szomszédja összes gyógyszerét lenyelte, egy elcsent borotvapengével felvágta az ereit és átbillenve a párkányon a második emeletről zuhant le a mélybe. Ez az eset jutott eszembe annak hallatán, hogy miután a mintegy másfélszáz partra vetődött halnak az egyharmadát sikerült visszavinni a vízbe, a következő nap reggelén a megmentett állatok nagy része ismét ott feküdt a homokos fövényen... Nem, az állat nem lehet öngyilkos, ismételgetem magamban makacsul az élettan órán tanult tételt. Nem tud öngyilkos lenni. Ez egyszerűen nincs a génjeibe kódolva. Még akkor sem, ha a fent nevezett tengeri emlősállatok a tudomány mai állítása szerint az ember után a legintelligensebb lények a világon. Mi okozza tehát a pusztulásukat? Talán épp ösztönös intelligenciájuk, vagy valami bennük működésbe lépő globális veszélyérzet? Az állat menekül onnan, ahol érzi a veszélyt. Hát már a világtengerek, az óceánok végtelen világa sem veszélytelen világ a benne lakók számára? Ezért vágnak neki az ismeretlennek, mennek oda, ahol a menekülésre vezető utat vélik? Vajon mi elől menekülnek ezek az állatok? Kifinomult ösztöneik, mindig jól működő veszélyérzetük vajon mit súg ilyenkor nekik? Mi az az ismeretlen rejtelem, amely űzi, hajtja őket? Vagy esztelen tettükkel épp nekünk, embereknek akarnak egy utolsó figyelmeztető jelzést adni? Úgy kérdezem, mintha nem tudnám. Csodálkozásommal talán a saját lelkiismeretem elől akarok elbújni? Kertelés helyett inkább ki kellene mondanom: én vagyok a felelős, én, az ember okozom a vesztüket. Még akkor is, ha közelében sem voltam még soha ilyen hatalmas állatnak. Felelőtlen életvitelemmel, önző, kapzsi, énközpontú világommal mégis a vesztét okozom, mert nekem csak egy a fontos, hogy telheteüen fogyasztói életmódommal minél jobban kizsákmányoljam az élő környezetet. Cserébe pedig szeméthegyeket adjak neki vissza. Hipermarketek, megacenterek árnyékában ki gondol a bálnákra meg a delfinekre? Gyermekkorom visszavisszatérő emléke, amikor telente tűzifáért jártam nagyapámmal az erdőre. Erőmet próbálgatva mindenáron bizonyítani akartam, hogy magam is képes vagyok egy- egy nagyobbacska fát kivágni. A siker mámorában észre se vettem a levágott törzsön maradt, felfelé meredező, majd félméteres, éles héjazatot. Nagyapám utánam járva gondosan lefűrészelte a csonkokat. Kérdésemre, hogy miért teszi, egyszerűen azt válaszolta, hogy az éles facsonk felhasítja az erre futó őzek vagy szarvasok szegyét. Nem mondta ki, de most már tudom, nagyapám felelősséget érzett az erdei állatokért. Nem úgy szerette a természetet, hogy folyton beszélt róla, hanem úgy, hogy vigyázta azt, ami benne van. Globális felmelegedésről, ózonlyukról nem sokat tudott. Neki elég volt a saját kis világa, abban igyekezett rendet tartani, a saját munkáját becsülettel végezte, amíg végezhette... Felelős vagyok a rózsámért, mondja a kis herceg. Azt hiszem, a világ minden részéért felelős valaki. A világ egészének állapotáért pedig mi, emberek, mindany- nyian számonkérhetőek vagyunk. Az erdőkért, a vizekért, a bennük lévő vagy épp belőlük menekülni akaró állatokért, a halakért..., testvéreinkért, a kardszárnyú delfinekért, a fehér bálnákért, az ámbráscete- kért. Olyan felelősség ez, amely elől nem lehet elmenekülni, mert a földről nincs hová menekülni. Ezzel mindenkinek szembe kell majd néznie egyszer, mert az ember felelőssége rajtunk, embereken kéretik majd számon... Olyan felelősség ez, amely elől nem lehet elmenekülni.
