Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-29 / 44. szám
12 1997. október 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A selyem sikolya A fiatal rendező, Yvon Marciano első nagyjáték- filmje 1914-be vezet, Freud korába, az első világháború eseményei közé. Abba az időbe, amikor a nagypolgári szalonok hölgyei mesés kalapokban, finom kelmékből kézzel varrott, rafinált szabású ruhakölteményekben forgolódtak. Az ambiciózus francia filmes alighanem bajba kerül, ha történetét valamilyen okból a mába kellett volna helyeznie. A műszálas konfekció és a magazinok „orvos válaszol” rovatainak kora kiábrándítóan titok nélküli. A selyem sikolya ugyanis a titkok filmje. Marié, az írástudatlan varrólányka (Marié Trintig- nant) fetisiszta, egyedül a selyem érintése okoz számára gyönyört. Az imádott kelméhez áruházi lopással jut, emiatt többször is börtönbe kerül. Az intézmény pszichiátere Gábriel de Villemer (Sergio Castellito), aki maga is a kelmék, a drapériák „szerelmese”, felfigyel a különös esetre. A kezelés során kölcsönös vonzalom támad orvos és páciense között... A film nem pszichiátriai esettanulmány, nem is a kandi szemek kielégítését szolgáló szexmozi. Bizarr szerelmi történet, amelynek legnagyobb erénye a finom, visszafogott stílus, ahogyan különös érzéki szenvedélynek hódoló hőseit láttatja. Marciano természetesen nem ítélkezik hősei fölött, arra sem törekszik, hogy magyarázatot adjon igazán nem mindennapi viselkedésükre. A lélek titkai ellenállnak a racionális vizsgálódásnak. Heti hír Mitchnek befűtöttek... Szó sincs arról, hogy a Baywatch napja leáldozóban lenne, s forgatókönyvírói ezért eszelték ki az alaszkai epizódot! - válaszolta az egyik bulvárlap kötekedő munkatársának Dávid Hasselhoff. A sorozat kétszázadik(l) folytatásának sztorija szerint, amelyre a „nagy” Mitch utalt, a mindent elsöprően sikeres csapat néhány tagja rejtélyes ékszerlopás földerítésén fáradozik, és eközben - mivel az ékszertolvajok szerte a világon roppant találékonyak, ha zsákmányukat ideiglenesen el kell rejteniük - egy jeges folyó mélyén kénytelenek kutakodni. A nők bálványa ezúttal sem bíz semmit a véletlenre: hogy esetleges náthája miatt ki ne essen a munkából, fűtött búvárruhában merül a dermesztő vízbe. Nyilván ez is segíti abban, hogy a tőle megszokott ügyességgel megoldja a nem mindennapi feladatot... Kubicka Kucsera Klárával a festészet jósolt halálának eltolódásáról és a Más realitásról Lépések a csend útján Tallósi Béla _______________ Elő bb Esztergomban, majd a szlovák fővárosban állították ki, végül pedig a dunaszerdahelyi közönség is láthatja a Más realitás című kortárs festészeti tárlatot. A tárlatcím nem kulturális másságra utal, hanem arra, hogy a kiállítás absztrakt képei nem a valós világ látványához vezetnek el, hanem az emberi belső, a lélek útjain fellelhető más realitásba kalauzolnak. A kiállítás rendezőjét, Kubicka Kucsera Klára művészettörténészt kértük meg, segítsen közelebb kerülni ehhez a más realitáshoz. Miért tartja fontosnak a más realitásba vezető kortárs festészeti kiállítást? A pozsonyi bemutatkozással kapcsolatban mondanám el, hogy kevesen tudatosítják, mennyire rendkívüli ez a tárlat. Utoljára 1943-ban, az akkori pozsonyi magyar művészegyletnek volt kiállítása, egyébként ugyanabban az épületben, az Umelecká beseda kiállítótermében, ahol mi is helyet kaptunk. Csoportosan fellépő magyar képzőművészeknek ötvennégy éve nem volt Pozsonyban kiállításuk. Nagyon fontosnak tartom, hogy fél évszázad után, az első lehetőség alkalmával valóban jó minőségű, jó színvonalú kortárs művészetet bemutató rangos kiállítással tudtunk jelentkezni. Nem kis dolog ez ma, amikor annyit beszélnek a festészet haláláról. 1989 után nálunk is elkezdődött az a folyamat, amely korábban Nyugaton már lezajlott. A művészek annyira hiányolták, szomjazták azokat a irányzatokat, áramlatokat, amelyeket azelőtt tilos volt művelni, hogy szinte kizárólagosan csak ezekre álltak át, és mintegy kiátkozták a festészetet, azon a címen, hogy archaikus, régimódi, ami már senkinek se kell. Október elején részt vettem egy pozsonyi konferencián, ahol Eudovít Holoska egyetemi tanár a festészet haláláról tartott előadást. Azzal kezdte, megtartom ugyan az előadást, de a témája már nem igaz. A festészet halála eltolódott, mondta a professzor. Ez a kifejezési forma ugyanis „Nincs identitászavarunk” annyira ősi emberi megnyilatkozás, hogy immár Nyugaton és nálunk is kezdik elfogadni, elismerni, hogy nem lehet eltemetni, nem fog megszűnni. A feladatát nem fogják átvenni az új műszaki vívmányok, a lézer- technikák, a holográfia, a virtuális realitás, a videó stb. Ez mind-mind meglesz külön-kü- lön. Az viszont igaz, hogy óriási űr keletkezett a képzőművészet és a közönség, illetve a képzőművészet és a többi művészeti ág között. Az a tény, hogy eltolódott a festészet halála, jelent-e valamiféle radikális változást, megújulást, új utak indulását e művészeti kifejezésben? Nem. A festészet folytatja azt az utat, amelyen jár. A csönd útját. Érdeklődésének középpontjában továbbra is marad a befeléfordulás, az emberi belső kutatása, aminek révén új valóságokat, új érdekességeket hoz majd felszínre. Jelenleg a művészetek azt ismétlik és azt variálják, ami a század első felében született, tehát az absztrakciót, az elvont ábrázolási módot, a Somogyi Tibor felvétele geometriai és a dinamikusan expresszív vonalat ugyanúgy. Ebben még mindig rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Nem mondhatjuk, hogy lennének kifejezetten új áramlatok. A mai irányzatok variálások. A régi dolgok felbukkanásai. A már létezőnek az egyéniségen keresztül történő megújulása. Említette a képzőművészet és a közönség közti szakadékot. Talán az is okozta, hogy kevesen értik a modern festészet nyelvét. Ez inkább csak a volt szocialista országokban probléma, mert a nyugat-európai államokban évtizedekkel ezelőtt elkezdték tanítani, magyarázni azt, hogy a század embere hogyan figyeljen a modern művészetekre. Nálunk a hivatalos kultúrpolitika és annak megfelelően az iskola is mindig csak a realizmust, mégpedig egy nagyon hagyományos és gondolkodásra nem késztető realizmust táplált az emberekbe, tehát nem a festészet igényességére tanított, nem arra, hogy az agyunkat és az érzéseinket használjuk. Ez tulajdonképpen a mai napig így van. A kiállítás minősítőcímében a kortárs festészet szerepel, a magyar szó nem. Igaz, ma már a képzőművészetbe is egyre nagyobb távlatokat tudunk behozni, hiszen a megnyitón is elhangzott, hogy sok kiállító művész külföldről - Amerika, Afrika, Olaszország a nyitott világból hozza az élményeit. Azzal, hogy a Más realitásnak a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága a fő rendezője, jelezve van, hogy ez magyar kiállítás. Ugyanakkor nemcsak a Társaság tagjai állítanak ki, hanem olyan művészek is, akiknek valamilyen viszonyuk van a magyar kultúrához. A magyarságjegyek láthatóan a régebbi, az első köztársaságbeli művészetben, a kimondott ábrázolóművészetben jelentek meg, amíg a festészet olyan helyi jellegzetességeket örökített meg, természetesen nagyon magas művészi szinten, mint a somorjai piac vagy hasonlók. Ám ez a világ ma már nincs meg a festészetben, sőt az a világ sincs, amit Bácskái, Dúdor vagy Szabó Gyula ábrázol, a lehajtó, kapáló parasztnénikék. Ez ma már archaikus dolog. Más civilizációs világban élünk, amely más képi világban tükröződik. A magyarságjegyeket inkább lelki beállítottságunk tükrözi. Én annak örülök nagyon, hogy egy nemzetiségi réteg bizonyos elitjének életérzésében a kiállított anyag tanúsága szerint van elég dinamizmus. Hogy ezekben az alkotókban megvan az összetartozás érzése a világgal, a földdel, a természettel. S az is kiderül a tárlat anyagából, hogy nincs identitászavaruk. S ezek biztató dolgok. Nem tudom, lehet-e mérlegre tenni, de ha igen, e mai társadalmi-politikai helyzetben milyen súlya lehet ennek a kiállításnak? Megvan az a súlya, mint minden tettnek, amelyet nehéz helyzetekben egyének vagy csoportok valósítanak meg, hogy látva lássanak. Függetlenül attól, hogy ezt hányán tudatosítják vagy látják így, mi ezt letettük az asztalra. És ezt fontosnak tartom, mert ezelőtt se volt lehetőség, és ki tudja, lesz-e még. Andié MacDowell: „Ha úgy hozza kedvem, néha én is az asztal tetején táncolok, és nem hordok alsóneműt...” Idilli nyugalomban a vágy titokzatos tárgya Alfréd Hitchcock egykoron azt tanácsolta az egyik harsányan viselkedő filmcsillagnak, próbáljon titokzatosnak és elérhetetlennek látszani. Andié MacDowell mintha e bölcs tanács szerint alakította volna színészi egyéniségét. Nem adatott meg neki a boldog gyermekkor, alkoholista anyja nem sokat törődött négy gyerekével. Andié egészen fiatalon munkába állt. A magas, feltűnően szép lány manöken lett. A sok pénzt, amit a kifutón keresett, színészkurzusokra költötte. Első szerepét az 1984-es Tarzan legendája című filmben kapta. A rendezőnek nem tetszett Andié jellegzetes déli akcentusa, ezért Glenn Close-zal szinkronizáltatta. „Rettenetes érzés volt, olyan, mintha a kezemet vagy lábamat amputálták volna” - emlékezett Andié. A kudarc elbizonytalanította, de nem adta föl, beszédtanárhoz járt, továbbképezte magát, s a színházzal próbálkozott. Az ismeretlen amerikai rendező, Steven Soderbergh különös filmmel lepte meg az 1989-es cannes-i fesztivál közönségét. A rendkívül kis költségvetésű, „off- Hollywood produkció”, a hősök lelkének legmélyére ásó Szex, hazugság, videó Arany Pálmát kapott, s csaknem valamennyi szereplőjét - köztük Andié MacDowellt - elindította a karrier útján. A szép színésznő első sikerszerepében félénk, önmagában bizonytalan feleség, megcsalt asszony. „Tudom, hogyan kell eljátszani egy ilyen figurát, noha valójában egészen más vagyok. Azok közé a nők közé tartozom, akik az asztal tetején táncolnak, és nem hordanak alsóneműt. Végigcsináltam egy-két dolgot már az életemben.” Az „édes kis” Andié beskatulyázha- tatlannak bizonyult. Gérard Depardieu partnereként a Zöld kártyában még hasonló karaktert alakít, mint az aranypálmás filmben, de következő munkája, a Hudson Hawk akcióvígjáték, amelyben megcsillanthatja humorát is. „Nem akármilyen apácát játszom. Olyat, aki rá tudja venni Bruce Willist, hogy megcsókolja.” A négy esküvő, egy temetésben szintén komikaként arat sikert. Róbert Altman drámai szerepet szán neki a Játékos és a Rövidre vágva című munkájában. Idődén időkig címmel abszurd humorú filmben szerepel. Meteorológusnőt alakít, akibe kollégája (Bili Murray) beleszeret, s ez a szerelem szabadítja ki az „idő fogságából”. Legújabb munkája a Michael, John Travoltával a címszerepben. Sokszorosan elvált, csalódott nőt alakít, aki kaktusztüskéket növeszt a világ ellen. Diane Keaton első rendezésében, az Álmok hőseiben szívszorítóan formálja meg a súlyosan beteg anyát. Az 1989-es cannes-i fesztivál elnökére, Wim Wendersre bizonyára hatással volt Andié sokszínű egyénisége, legújabb filmjében (The End of Violence) ugyanis főszerepet osztott rá. Andié MacDowell napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott filmcsillaga. Partnerei - Depardieu, Hugh Grant, Christophe Lambert, John Malkovich - szeretetteli gyengédséggel beszélnek róla. Számára egyetlen férfi létezik, három gyermekének apja, Paul. Bár kettejük közül Paul foglalkozik többet a kicsikkel, igyekszik normális családanyaként élni. Hogy távol tartsa magát és családját Hollywood talmi csillogásától, elköltöztek egy Montana állambeli kis településre, ahol idilli nyugalomban töltheti a két forgatás közötti hosszabb-rövidebb időszakokat.
