Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-29 / 44. szám
Kultúra 1997. október 29. 13 Ugrókötél előtt a STÚDIÓ érté. Nyolc nap, két ország, négy helyszín. Mozdulni kellene Tóth Lehel felvételén a lengyel Wladyslaw Kazmlerczak üveglapokat tör szét a fején... Zalaba Zsuzsa ______________ Ny olc napon keresztül két ország négy színhelyén zajlott a Stúdió érté idei közép-európai kortárs művészeti fesztiválja, a Transart Communication. A kilencedik évébe jutott rendezvénysorozat négy napig Érsekújvárod:, egy éjszakát kitöltő programmal Somorján, három napig pedig a budapesti Műcsarnok Törley-termében és az Artpool P60 Galériában hódította az évek óta egyre terebélyesedő közönséget. Az elmúlt tíz év a Stúdió érté életében elegendő példaként szolgál ahhoz, hogy egyöntetűen kijelentsük: az izgalmas fórum körül kialakult egy olyan stabil, művészekből és érdeklődőkből álló tábor, amely nemzeti hovatartozástól függetlenül egységesnek, korlátok nélkülinek fogadja el a művészetet, és hajlandó a párbeszédre, éppen a művészet eszközeinek segítségével. Már az elsőnek színpadra lépő magyarországi zeneszerző, zenész, Szemző Tibor lázba hozta a nemzetközi közönséget. Szemző üzenete akár útmutatóként is szolgálhatott volna. Szándékosan írtam nemzetközit, mert huszonhárom ország művésze, szlovákiai és magyar- országi egyetemi hallgatók, középiskolások és sok-sok ismeretlen ismerős és oszlopos fesztivállátogató lepte el a nézőteret. Szemző zenei performance- a, A túlsó part címet viselve egyidejűleg világította meg a Távol-Kelet és Európa emberének arcát. A filmvászonra kivetített japán anziksz, valamint a színpadon és annak tövében megvilágított csacsogó fiatalok és női sziluett, a különös, három nyelven megszólaló beszédfoszlányok mindinkább arra engedtek következtetni, hogy a külsőleg feldarabolt és birtokolt világ a bensőnk mélyén nagyon is oszthatatlan és kisajátíthatatlan. Egyek vagyunk, még akkor is, ha nem ismerjük be. Szemző üzenete akár útmutatóként is szolgálhatott volna a félszáz performance, illetve a költői szekcióban bemutatott magyar és szlovák akcióköltemények megközelítéséhez. Az újvidéki Szombathy Bálint vörös rózsákkal, pislákoló mécsesekkel, lángoló televíziókkal indított előadását a közismert jugoszláv Lőve Hunters rockegyüttes énekese, Milán Mumin ez alkalomra készített zenei betétjével gazdagította, ám a technika ördöge közbeavatkozott, így a performer egyedül fejezte be akcióját, a televíziók, frappánsabban mondva, a technika szétverésével. Juhász R. József akciójában rengeteg új elem került eszközként a performer keze ügyébe, ugyanakkor az őt meghatározó levegővel telített fekete fóliazsák az idén is utat kért magának a színpadon. Szűcs Enikő nyers baromfihúsból készült melltartója, nyers közlésmódja a vekkerórák csörgése nélkül is pontosan időzítte- tett, az embereknek valóban csak feleszmélni volt lehetőségük, tovább hazudni az ártatlant aligha. A lengyel Wladyslaw Kazmierczak sokkoló akcióját a közönség valószínűleg még évekig emlegetni fogja, elvégre senki sem tör össze a fején - rajta kívül - tíz üveglapot, csak azért, hogy bizonyítsa rátermettségét az imádott hölgy előtt, aki egy asztalra állított széken billegve letört ágak leveleit csipkedi - szeret?, nem szeret? alapon. A temérdek performance mellett a költészeti blokk is üde színfolttá nőtte ki magát a fesztivál kavalkádjában. Fiatal magyar költőink-íróink a háttérzene és az akció kellemes összhatásába ágyazták irodalmi alkotásaik előadását. Az úgyszintén fiatalokból összeverbuválódott szlovák gárda játékos megközelítésben tálalta irodalmi műveit, Jana Bodnárová két hangra írt előadását azonban egy frappáns videoakció követte. Az olasz Enzo Minarelli és a magyarországi Szántó Éva a hangköltészet zónájából forrásként feltörve, a videóformanyelv társításával, illetve a performance mozgó, lírai képpé formálásával kísérletezett. Meghökkenve figyelhettük a huszonnégy éves kanadai Juli Andrée Tremblay produkcióját is, melyben a fiatal performer a nézők, valamint saját testét használta fel a műalkotás eszközeként. Vakmerő akcióját, hasonlóképpen Kazmier- czakhoz, csupán a történések szerencsés lefolyása dönthette el, hiszen az előadás szituációiból adódóan többféleképpen is elsülhetett volna. Szó ami szó, ha az ember teljes pszichéjét beleviszi az előadásba, sokat kockáztat. Magába sűríti a fegyelem és a spontaneitás szükségét. Mivel a tízéves Stúdió érté művészeti társulás kilencedik fesztiváljának összes előadását aligha győzném részleteiben megvilágítani, engedtessék meg nekem, hogy a nemzetközi fesztiválsorozat záróakcióját eleveA felbuzdított közönség drukkol a nézőtéren... nítsem fel. A romániai performer házaspár, Ütő Gusztáv és Kónya Réka óriási ugrókötelet tartva kezükben, a színpadra szólítják Juhász Roccó Józsefet, az érté művészeti vezetőjét, hogy ugorja át a mozgó kötelet. Roccó nekilendül, s közben szólítják Németh Ilonát és Szűcs Enikőt, az érté másik két vezetőjét, hogy ne hagyják cserben Roccót, ugorjának ők is... Aztán fokozatosan kéretik az összes fellépő művészt a színpadra, hogy külön és együtt próbálják meg átszelni a mozgó akadályt. A felbuzdított közönség drukkol a nézőtéren, és lavinaként érzi az impulzust: ugrani kéne. Elrugaszkodni. Vagy csak elmozdulni. De felemelkedni! Heti kultúra Könyvespolc Bödők Zsigmondi Nobel-díjas magyarok ... Szilárd Leó Roosevelt elnöknek, Kármán Tódor Trumannak, Neumann János Eisenhowernek, Neumann János leánya, Neumann Marina Nixonnak, Kemény János Carternek, Teller Ede pedig Reagannek volt tudományos tanácsadója. Teller Éde elmondása szerint, a koreai háború idején Neumann stratégiai szimulációjának alapján döntöttek úgy, hogy az Egyesült Államok csapatai nem támadják meg Kínát. Ezen döntés fontosságát azt hiszem, nem kell különösebben hangsúlyozni. Egy alkalommal, amikor Tellernek azt mondták, hogy ez a sok lángelme talán nem is Magyarországról jött, hanem valóban a Marsról, Teller zavart arcot vágott: „Hát Kármán Tódornak mégis eljárt a szája!” (Nap Kiadó, Dunaszerdahely) Heti hír Megjelent a Madách-naptár Petőfi Sándor és Szendrey Júlia arcképével megjelent az 1988-as Madách Kalendárium. A színes olvasmányokat kínáló kiadvány ezúttal is több érdekességet kínál az olvasóknak. Dénes György, Rácz Olivér, Cselényi László, Grendel Lajos, Monoszlóy Dezső irodalmi alkotásai mellett Vladimír Holan, Federico Garda Lorca és Bertold Brecht munkáiból válogatottá Kalendárium szerkesztője, Ozsvald Zsuzsa és Varga Erzsébet. Előny-e vagy hátrány a magyar iskola címmel egy szociológiai kutatás eredményeiről olvashatunk. Áz Egészségünk című rovatban a pikkelysömörről, a változókorral járó panaszokról és azok orvoslásáról, a kínai szemmasszázsról valamint egy egészséges fogyókúrareceptről szerezhet tudomást az érdeklődő. De van a naptárban sztárparádé, divat, konyhasarok, kertészkalendárium, sport, rejtvényegyveleg és horoszkóp is. Ki-ki kedvére búvárkodhat a színes írások között. Regény A fejek ide-oda forogtak, keresték Cly- de-ot, a helyi ezermestert, aki sohasem hiányzott semmiféle nyilvános rendezvényről, ahol mikrofonba beszéltek, vagy magnetofonra vettek fel valamit. Minden városnak, a legkisebbnek is megvan a maga Clyde-ja. A lamingtoni Clyde szemüveges, szűkszavú ember volt, és úgy ismerte az elektromosság minden csínját-bínját, mint a floridai kígyószelídítők a kígyóikat. Tökéletesen meg lehetett bízni benne. Mindenki tudta, hogy ahol Clyde megjelenik, ott közérdekű dolgok fognak történni, ami pedig mikrofon nélkül elképzelhetetlen és azt is tudták, hogy az ilyen rendezvények, legalábbis technikai szempontból jól fognak sikerülni. Minden ilyen alkalommal látni lehetett Clyde-ot, amint az elektromos kábelkötegek között a földön kúszik, vagy a fal tövében egyenesen a pódium tövében sündörög, amelyen valami történik, vagy valaki beszél, és habár Clyde-ot mindenki látta, valahogy láthatatlan volt. Mint a házimunka... az is csak akkor látható, ha nincs elvégezve. Clyde-ot senki se nélkülözte, amíg nem volt szükség rá. Most tapsvihar fogadta. Most valahonnan hátulról került Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 19. rész elő, néhány ember tolta előre, ők találták meg. Ma mintha csak kivételesen jött volna el, vagy csak mint néző, vagy mert ki akarta próbálni, hogy mennének a dolgok nélküle, ha egyszer... Ünneplőbe volt öltözve és a szerszámai meg a munkaruhája nélkül idegenül hatott, mintha kicserélték volna, akárcsak egy rendőr szabadságon, fegyver és egyenruha nélkül. De azért megtalálták és most közrefogva kísérték a színpadra, ahol a fiú még mindig nem adta meg magát, és most már segítőtársai is akadtak. Csak most jutott eszükbe, hogy a konnektort egyszerűen ki kellene húzniuk a falból, de amikor meglátták Clyde-ot, hátraléptek, mint az amatőr elsősegélynyújtók, ha megérkezik a mentőkocsi a hivatásos személyzettel. Clyde könnyedén megfogta a mikrofont, mire az nyomban elhallgatott.- Vá-lasz-szátok Cly-de-ot - skandálták a kamaszok az erkélyen, az alul ülők rájuk szóltak, hogy hallgassanak, aztán zúgolódni kezdtek, hogy a színház régi hodály, nem lehet bízni benne. A közönséget egy időre békés hangulat fogta el, mindenki megkönnyebbült egy kicsit, a néger küldöttség is, amely szelíden mosolygott a semmibe. Clyde jobb keze mutatóujjával még megkoppintot- ta a membrántokot, és anélkül, hogy mondott volna valamit a mikrofonba, ahogy az ilyenkor szokás, a koppintás hangjából mindenki meg volt győződve róla, hogy minden rendben van, hogy a mikrofon most már jó lesz, már csak azért is, mert fél Clyde-tól. Clyde még megerősített rajta egy csavart, azután fölnézett, és mialatt a közönség viharosan tapsolt, félénken eltűnt a nyalóka-kulisz- szák és a tarka léggömbök között, mint a bonviván, aki az első csókját élte meg a színpadon. A derűs hangulatot aztán gyorsan felváltotta az eredeti feszültség, amelyet Clyde fellépésének humoros epizódja még felfokozott. O lyan emberek, akik eddig soha életükben nem beszéltek nyilvánosan, most egymás után fellépdeltek a lépcsőfokokon a színpadra, és izgatottan szónokoltak. Clyde példája adott nekik bátorságot. Ha a közismerten hallgatag Clyde ilyen nyilvános sikert érhetett el a színpadon, akkor mindenki sikert arathatott itt, különösen ebben a kritikus időben, amikor évszázados hagyományok felszámolásáról volt szó, és ez a déliek számára élethalál harcot jelentett. Ezek közül a szokatlan szónokok közül némelyik olyan alacsony volt, hogy szinte eltűnt a mikrofon mögött, némelyik meg olyan magas, hogy le kellett hajolnia hozzá, de senki sem merte megfogni, nehogy megint sípolni kezdjen, vagy hogy a szónokot áramütés ne érje. Nem lehetett hallani, hogy mit mondanak, de a közönség így is lehetővé tette nekik, hogy elmondják, ami a szívükön fekszik, a gesztusaik és a mimikájuk úgyis elárulta, miről beszélnek, a közönség pedig tapssal jutalmazta őket, főként azért, hogy már befejezték a beszédjüket, és visszaültek a helyükre. Egy hatalmas testi arányokban bővelkedő asszony, akinek a haján látszott, hogy ma ondo- láltatta tartósan, eltévesztette a lépcsőt, azt hitte, hogy már a színpadon áll, pedig még egy lépcsőfok volt előtte: abba belebotlott, és széthúzott ujjakkal hasra esett, miközben megmutatta a közönségnek mindazt, amit a szoknyája alatt viselt, mint a legmerészebb kánkán- táncosnő. A vakító reflektorfények végletesen felfokozták a helyzet fonákságát. Az első sorban ülő asszonyok nyomban a színpadra rohantak, gyorsan visszahajtották társnőjük szoknyáját, hogy betakarják akaratlanul felfedett bájait, és csak azután segítették talpra. Karon fogták és a színpad közepére kísérték, a mikrofonhoz, de az asszony csak megrázta a fejét; nem volt többé kedve beszélni. Ő aratta a legnagyobb tapsot. A közönség most már valamiféle ellenzékre vágyott. Mostanáig csupa fehér ember beszélt, és mindegyikük ugyanazt mondta. A helyi iskolai felügyelőség a színpad közelében ült ugyan, de nem nyilvánított véleményt, ugyanúgy, mint a néger küldöttség, és az a néhány ember, akiről mindenki tudta, hogy liberális gondolkodásúak és hogy a hagyományok fölszámolása ellen nem volna kifogásuk, sőt még örülnének is neki. (folytatjuk)
