Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-09 / 28. szám
3 1997. július 9. Az autóbuszjáratok megszüntetésével falvak tucatját vágták el a világtól Ne várj a következőre! S.Forgon Szilvia A pelsőci autóbusz-megállóban vagy másfél tucat ember várakozik. Dél van, a hőség így június közepe táján már a harmic fokot is eléri, a megálló hűvösébe mégis csak hárman húzódtak. A többség a tűző napon vár türelmesen, abban a reményben, hogy majd csak jön egy autóbusz, amire felszállhatnak, hogy eljussanak munkahelyükre, az orvoshoz, a hivatalba, ügyes-bajos dolgaikat elintézni. A többség a Pelsőc környéki falvakból van, s mostanában kétszer is meggondolja, hogy útnak induljon-e, ha nem muszáj. Június elsejétől ugyanis a Rozsnyói járásban több autó- buszjáratot megszüntettek. Főleg azokat, amelyek a félreeső kis településekről szállították az utasokat.- Hétköznap még csak-csak, de hétvégén már nem lehet utazni. Kecsőbe például szombat-vasárnap fél háromkor indulnak Pelsőcről az utolsó buszok. Vasárnap a gyerekeknek, akik Kas- Sc. ra utaznak iskolába, fél egykor el kell jönniük otthonról, de a vonatuk csak este hatkor megy. Vág; több mint öt órát várnak, vágj alamelyik szülő behozza őket vonathoz. Ha két-három falu összefogna és közösen megfizetné azt az egy járatot, akkor talán a rozsnyói SAD is megadná az autóbuszt - gondolkodik hangosan az egyik várakozó utas.- S ami a legrosszabb, pont a munkásbuszokat vették el, amelyek az esti műszak után hordták haza az embereket. Most hogy vállaljon az ember délutáni műszakot? - teszi hozzá a társa, aki délutáni műszakba menne, ami ugye kettőkor kezdődik, de neki már tíz után el kellett jönnie otthonról, hogy időben beérjen. A beszélgetést az autóbusz érkezése miatt nem folytathattuk. A Kassa felé közlekedő távolsági járatot egy emberként rohamozta meg a tömeg. Nem csoda. Várakozásunk alatt ez volt az egyetlen autóbusz, amelyik begurult a pelsőci autóbusz-megállóba. Kecső irányában van Hosszúszó is, egy másik kis település, amelyet a járatok megszüntetése szinte elvágott a világtól.- Az autóbusz-közlekedési vállalat azt gondolja, hogy itt nem élnek emberek, s ha élnek is, maradjanak otthon, ne utazgassanak! A városiaknak könynyű, minden helyben van, de nekünk minden apróság miatt utaznunk kell, munkába, iskolába, orvoshoz, hivatalos ügyeket intézni, jóformán még bevásárolni is - sorolja érveit Bartók Béla, a helyi képviselő-testület tagja. - Nincs mindenkinek autója, s ha van is, drága mulatság lenne naponta azzal szaladozni. A huszadik század végén arra kényszerülünk, hogy mint apáink, nagyapáink, biciklivel vagy gyalog játjunk. Azt mondom, visszafelé fejlődik ez az ország... A helybeliek fel vannak háborodva, és joggal.- Nem értem az autóbusz-közlekedési vállalatot. Valamikor minden évben az esedékes menetrendváltozás előtt összehívták a polgármestereket, akik a tervezettel kapcsolatban javaslatot tehettek. Most minden előzetes konzultálás nélkül május végén kész tényként leküldték az új menetrendet- panaszolja Köves- di István polgármester. - Hétközben is vettek el járatot, de azt megértjük, mert kevés volt rajta Az autóbuszokra épülő tömegközlekedés az összeomlás határára került. A helyi önkormányzat nem hagyta annyiban a dolgot, megkereste a Rozsnyói Autóbusz-közlekedési Vállalat igazgatóját, nem adnának-e vissza legalább egy járatot, hogy legalább szombat-vasárnap egyszerűbb legyen a közlekedés. Azt a választ kapták, ha megfizetik, semmi akadálya. Az egy járatért évi 260 000 koronát kértek. A község költségvetése másfél millió... Hosszúszótól csak pár kilométerre van az ország- sőt világhírű domicai cseppkőbarlang, amely az aggtelekivel együtt 1995 óta a vüágörökség része. Évente több ezer turista keresi fel a világon is egyedülálló barlangkomplexumot. A helybeliek emlékeznek még arra az időre, amikor óránként jártak ide az autóbuszok Pelsőcről, sőt hétvégeken még Poprádról, Iglóról is rendszeres járatokat indítottak Domicára. Ezentúl már csak saját autóval vagy szervezett kirándulás esetén bérelt autóbusszal közelíthető meg a barlang. Mellété polgármestere is gondban van. Június elsejétől a kisközségbe a hét végén egyáltalán nem jár autóbusz. Péntek este bejön az utolsó járat, és csak hétfőn reggel megy vissza Pelsőcre. az utas. Viszont olyan járatot is elvettek, amivel munkába, iskolába mentek az emberek. Mert Gömörhorkán, Tornaiján, Kunta- polcán a hét végén is dolgoznak... Mikor néhány éve a gömörhorkai Mölnlycke-gyár megnyitotta kapuit, a környékbeliek őszintén fellélegeztek. A gazdaságilag egyre rosszabb helyzetbe kerülő régióban végre egy perspektivikus üzem létesült, több száz munkahelyet biztosítva a magas munkanélküliséggel küszködő falvak lakosságának. De miután június elsejével az este hat óra után közlekedő ún. munkásbuszok többségét leállította az autóbusz-közlekedési vállalat, a műszakra dolgozó munkások állása is veszélybe került.- Az államnak tavaly több mint 40 millió korona adót fizettünk be, szerintem nem nekünk kell ezt a problémát megoldani. Mert az nem megoldás, ha járatokat bérelünk, vagy autóbuszokat vásárolunk, hozzánk nem egy műszakra járnak, ráadásul járások, kerületek határán fekszünk, munkásaink más és más irányból utaznak, s ha nem fognak tudni bejárni, akkor kénytelenek leszünk elbocsátani őket - ismerteti a helyzetet Milán Sedlák, a gyár igazgatója. A Rozsnyói Autóbusz-közlekedési Vállalat igazgatója, Milán Silvensky szerint azokat a járatokat szüntették meg, amelyek nem voltak kihasználva. A vállalat anyagi helyzete ezt nem engedheti meg, úgy kell takarékoskodniuk, hogy jusson legalább az emberek bérére, ha már alkatrészekre, új autóbuszok vásárlására nem telik. Pedig ugyancsak elkellene, hiszen sokszor úgy toldozzák-foldozzák össze a járműveket, hogy menjenek. Az autóbuszokra épülő tömegközlekedés, véleménye szerint, a teljes összeomlás határára került.- A sorsdöntő hiba ott történt, hogy különválasztották a személy- és a teherforgalmat, s ez utóbbit privatizálták, míg a személyforgalom terhe az állam nyakán maradt. Mióta nem bonyolítunk le teherforgalmat, egyébként is veszteségesek vagyunk, nem növelhetjük tovább a terheket azzal, hogy veszteséges járatokat indítunk. Nálunk a költségek is jóval nagyobbak, a terep adottságaiból következően sokkal több üzemanyagot használunk itt, ezen a dombos vidéken, mint például a Csallóközben. A tél is jóval tovább tart, s az autóbuszok élettartama is rövi- debb ugyanezen okok miatt. De az állam a dotáció szétosztásánál ezt nem veszi figyelembe. Az autóbusz-közlekedési vállalat igazgatója szerint egyetlen megoldás az lenne, ha az érintett vállalatok, üzemek, esetleg a községek dotálnák azokat a járatokat, amelyekre szükségük van. A gömöri kis települések amúgy is vékonyka költségvetéséből azonban aligha jut még erre is. A veszély csupán az, hogy az állam a problémát az autóbuszközlekedés privatizációjával fogja megoldani. Akkor aztán még kacifántosabb helyzetek is adódhatnak. Mert kérdéses, ki lesz hajlandó privatizálni a lerobbant autóbuszokkal működő vállalatokat, s hány járatot tart majd meg a ráfizetésesek közül? Könnyen lehetséges, hogy lesznek falvak, kis települések, ahová egyetlen autóbusz sem fog járni. Elképzelni is rossz, mit jelenthet ez olyan helyeken, mint Gömör, ahol egyébként is magas a munkanélküliség. Vagy az már nem számít? Pelsőcnek az a szerencséje, 1 felé tartó fő közlekedési útv fekszik, autóbusz-pályaudvaré több távolsági járat is megái szönhetően innen Rozsnyón Ta Menekülés a dölyf, az erőszak birodalmából Köbölkúti Varga József A társadalmi viszonyok módosulása (általában az életkörülmények radikális megváltozása) az egyén szempontjából hangsúlyozottan felgyorsult élettempót diktál. Az egyén ugyanis olyan megismerhetetlen és feltérké- pezhetetlen lény, akinek hangulati velejárói aligha körülhatárol- hatóak. Az anyagi jólét biztos háttere nemegyszer elbizakodot- tá te(szi)heti, miközben szubjektív minősítési és viszonyítási kategóriái felértékelődnek; csaknem pótolhatatlannak tartja magát a fogyasztói társadalomban. Felülkerekedik benne az utilitarista erkölcsi felfogás, amely egoizmussal és türelmetlenséggel vagy legjobb esetben szenv- telenséggel párosul. Ilyenkor az érvényes erkölcsi szabályok pillanatok alatt semmivé válnak, míg az egyénileg megtervezett teljes vagy részleges „szabálymódosítások” fétissé emelkednek, s távlatilag meghatározzák az ő fejlődési irányvonalát. A gőg és a gyűlölködés (mindenekelőtt az erős anyagi háttérnek köszönhetően az önbizalom túltengése) szoros velejárója az elidegenedésnek meg az intoleranciának (az emberiesség hiánya), amely manapság csakugyan gigantikus méreteket ölt. Emberek évekig tartó baráti viszonya omlik össze pillanatok alatt immár visszavonhatatlanul és végérvényesen, mert hiányzik a kompromisszumkészség, a konfrontáció helyett a megegyezésre törekvés parancsa. Ugyanakkor azonban az egyén minduntalan mentegetőzik és magyarázkodik, örökkön-örökké igazolja magát, mert szorong és biztonságát vesztette, s ami a legrettenetesebb, hogy mindezeket az önigazolásokat lelkiismeret- furdalás nélkül elhiszi, belső énjével azonosítja. Természetszerűleg úgy véli, hogy elveszti emberi méltóságát, ha előre köszön, túlzott meghu- nyászkodásnak és törleszkedés- nek tartja, ha szívélyes vagy őszinte, erkölcsi tartása csorbát szenvedne, ha „rangon alulival” állna szóba, bár látszólag (külsőleg is demonstrálva) elítéli és megveti a társadalmi rétegező- dést. Az egyén a munkahelyen is megmarad a hideg-rideg kézfogásnál, kiiktatva mindennemű személyes hangvételt, mintha bizony a másik magánéleti morzsák után kutatna, s ugyanakkor kínosan vigyáz a hivatalos hangnem felemelő magasztosságára. A beszélgetések is üres szócsép- lésnek hatnak: az asszonyok sohasem nevelnek gyermeket, nem főznek, sőt nem is takarítanak, a férfiak meg egyszerre magá- bazárkózó mintaféijekké vedle- nek. Annál erősebb azonban az érzelmek és szenvedélyek fellángolása. Mindenki védi jól elbástyázott, létfontosságúnak hitt életterét, nem alkuszik és nem hátrál, miközben szakmai féltékenységben kevesen tesznek túl rajta. Az ember (aligha van esendőbb lénye a Földnek) minduntalan panaszkodik, és köztes körülményekre hivatkozik: rossz idő vt kísért a migrén; tél van, ízületi ink fájnak vagy légúti megbete gedés kínoz; a tavasz meghozz az alig palástolható fáradtságé egyszóval megannyi kedvezőt] körülmény hátráltat, mert hiái zik a „tűrési tényező”, a gondo szükségszerű vállalásának nag vonalúsága, s inkább az önámi tás „gúnyájába” öltözik, hogy megközelíthetedenné, csaknei ködszerűvé váljék. Az egyén nemegyszer ugyancs híján van az alkotókészségnek (pontosabban alkotáskényszei nek). Ugyanakkor gyűlöl bárminémű kezdeményezőkés séget. Leginkább semmitmond apró-cseprő ügyekről gügyög (nem szereti a kérdéseket, s m inkább utálja a feleleteket, hát
