Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-24 / 39. szám
1997. szeptember 24. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Jack Szilágyi István: „Ez volt minden álmom. A színház. A színészet.” (1) Tűzőr volt Párizsban Új-Hollywood egyik legjelentősebb rendezője, a Keresztapa-trilógia, az Apokalipszis most, a Magánbeszélgetés és más fajsúlyos mozidarabok alkotója, Francis Ford Coppola már tavalyelőtt meglepetést és némi csalódást okozott tisztelőinek, amikor leforgatta horrorfilmjét, a Frankensteint. Legújabb produkciója, a Jack szintén nem illeszkedik az életműbe. Coppola ezúttal olyan témához nyúlt, amelyhez bármelyik másodvonalbéli hollywoodi rendezőcske is elég lett volna. Aki még nem unja az álomgyár tanmeséit a „másság” elfogadásának szükséges voltáról, az bizonyára élvezni fogja a filmet, amelynek talán egyetlen erőssége a címszereplő Robin Williams játéka. A sztori egy különleges genetikai hibával született fiúról, Jackről szól. A gyermek a normálisnál négyszer gyorsabban öregszik (ez a betegség ilyen formában egyébként nem létezik). Ennek következtében tízéves korára negyvenévesnek látszik, vagyis értelmi szintje egy ötödikes általános iskolásé, ugyanakkor 170 cm magas, 43-as a lába, borotválkoznia kell stb. Jacket apja, anyja és magántanára igyekszik távol tartani a külvilágtól. Ám a kisfiú szeretne úgy élni, mint kortársai. Legyőzve félelmeit, beiratkozik az iskolába, ahol a gyerekek eleinte ellenségesen fogadják. Idővel azonban megszeretik különös társukat, akinek szembesülnie kell azzal, hogy számára másoknál sokkal rövidebb időt szabott a sors ezen a világon... „Nagyon szeretem a film témáját. Az élet elszáll. Minden percét ki kell élveznünk annak, ami megadatott- teljes életet kell élnünk” - foglalta össze filmje „üzenetét” a rendező. Heti hír Tom Hanks és Spielberg Két nagy név, egy film, egy dicséret és egy nagy probléma... Tóm Hanks lelkendezve fogadta Steven Spielberg ajánlatát, aki felkérte a Saving Priváté Ryan című legújabb filmjének egyik főszerepére. A második világháborúban játszódó történet az Oscar-díjas színész szerint merőben eltér a hasonló témájú mozidaraboktól, az általa játszott figura pedig talán a legérdekesebb azok közül, amelyeket eddig alakított. A rendező mostanában korántsem ennyire elégedett, ugyanis a forgatás egyik angliai helyszínén, egy elhagyott reptéren hiába ásták ki fáradságos munkával annak a „folyónak" a medrét, amely - a sztorinak megfelelően - árvízzel borítja el a környéket. Meder van, víz viszont alig; a hetek óta tartó szárazság (ó, boldog angolok...) és a helyi vízművek csekély kapacitása komolyan késlelteti a munkálatokat. Szerelőműhelyben is dolgozott Kovács Zita felvétele Szabó G. László Régi a mondás, de igaz: nincs kis szerep, csak kis színész. Szilágyi István esete harmincöt éve ezt bizonyítja. Félszavakból, gondolattöredékekből, parányi észrevételekből gyúr hús-vér figurákat, teljes sorsokat. Mostanában épp egy reklámban jeleskedik. A pénz nem boldogít - állítja több millió forintot szorongatva. És kacag, ahogy csak bír. A szemével, a váltóval, az egész lényével. Mintha azt mondaná: „Egyetíen szavamat se higgyék. A pénz igenis boldogít!” Egyetlen villanásában száz meg száz kérdő- és felkiáltójel. Szilágyi István a miniatűrök nagymestere. Ha többet kémek tőle, többet ad. Lásd: őrmester A Tenkes kapitányában. Sípos úr a Borsban. Á falu bolondja a Magyarokban. Ha kevés a szöveg, hozzátesz. Hanggal, gesztusokkal, mozdulatokkal. Van miből merítenie. Ember- és életismerete olyan, akár egy bővizű, ki- apadhatadan forrás. Fölösleges köröket nem tett, minden útja a színészethez vezetett. Még akkor is, ha olykor „elkalandozott”. Például a főiskola előtt, amikor a gyomai téglagyárban dolgozott. Vagy amikor Párizsban beállt tűzőmek. Ami franciául ugyanilyen szépen hangzik: gardien pompier. Hetekkel ezelőtt a győri színház művészbejárója közelében a parkolóhely őrének néztem. Ballonkabátban húzott el mellettem a fülledt melegben. Szürke volt. Hétköznapi. Tipikus kisember. Percekkel később ismét feltűnt. Elgondolkozva. Magába szállva. A kabátból sokkal többet láttam, mint belőle. De az arca azonnal elárulta. A teremtő ugyanis nem sokat bíbelődött rajta. Olyannak formálta, amilyennek jókedvében látni akarta. Bizarmak. Megmosolyogta- tónak. Beszélgetésünk elején tűzőri beosztásáról, franciaországi kalandjairól akartam hallani. Mesélt is hosszasan. Egyeden kérdésemre, anélkül, hogy megszakíthattam volna, negyvenöt perces választ adott. Mentségére mondom: élvezettel hallgattam. ,.Amikor végeztem a főiskolán, mint sokan mások, szerettem volna én is külföldre utazni. Körülnézni. Nyelvet tanulni. Élményanyagot gyűjteni. De vagy időm nem volt, mert örökké filmeztem, vagy pénzem, mert mindig az utolsó fillért is elköltöttem. Három éven keresztül tervezgettem, hogy kimegyek, de sehogy sem jött össze. Aztán ’66-ban mégis belevágtam. Az údevélosztályon csak hebegtek- habogtak, amikor bejelentettem, hogy egy évre szeretnék elutazni. Nem is értették, miről beszélek. „De mi a célja?” - kérdezték. Én meg naivan azt feleltem, világot meg nagyon sok előadást akarok látni. Ehhez ajánlólevelek kellenek, tanácsolták. Vagy a főiskoláról, vagy a minisztériumból, de hozhatok a szakszervezettől, esetleg az egri színháztól is, mert akkoriban ott játszottam. A barátaim sorra lehülyéz- tek. Azt mondták, kérhettem volna inkább egy kéthetes utat, kintről meg hosszabbítást. De én világéletemben ilyen őszinte voltam, nem tudok hazudni. Egykori tanárom, Pártos Géza írta az egyik ajánlólevelet, a másikat pedig a minisztériumban kaptam. Ez segített. Kiengedtek. Május 3-án érkeztem meg Párizsba, esett az eső. Mogorva, lehangoló volt minden, majdnem visszafordultam. Órákon át győzködtem magam, hogy maradjak. Nagy szégyen lett volna azonnal visszajönni... Térképpel a kezemben elmentem az Eiffel-toronyig. Ott aztán jobb kedvű lettem. Tetszeni kezdett a város. Kivettem egy olcsó szállodát, és az apróhirdetéseket böngésztem az újságokban, hogy a lehető leggyorsabban munkát találjak. Volt velem egy nagy szótár, azt nyálaztam, de Párizsban nem jártam szerencsével. Úgy döntöttem, lemegyek vidékre, és majd csak akkor jövök vissza, ha lesz egy kis pénzem. Akkoriban hetvenöt dollárt adtak, azzal sokáig nem maradhattam volna. Párizstól negyvenöt kilométerre, Rambouillet-ben, gondoltam, nem fogok éhen halni. Ott gyalogoltam már jó ideje, amikor szembejött velem egy férfi, akiről kiderült, hogy portugál. Elmondtam neki, ki fia-borja vagyok, és hogy munkát keresek. Jött is velem egy darabon, becsöngettünk pár házba, de eredménye nem volt. Egy mezőgazdasági szakiskola kollégiumában aztán egy roppant kedves hölgy azt mondta: szobát ad, megszállhatok, de az intézőt meg kell vámom, lényeges kérdésekben ő dönt. Nem volt kedvem három napig tétlenül várakozni. Továbbmentem. De a portugál már nem tartott velem. Találtam egy éttermet, ott próbálkoztam. Kaptam is egy szobát a padlástérben, de olyan volt az ágynemű, hogy a másik éjszakát már inkább az árokparton töltöttem. A felszolgálónő azonban annyira rokonszenvesnek talált, hogy a nagy adag ebéd mellé adott egy címet is, hogy menjek el egy távolabbi településre, ott él a barátja, ő majd segít rajtam. El is indultam gyalog, de útközben elakadtam egy panzióban, ahol a tulaj adott is volna munkát, de a hölgy, aki nála dolgozott, ’56-os magyar volt, s mindkét nyelven olyan rosszul beszélt, hogy én egyszerűen megrémültem tőle. Visszamentem hát szépen Párizsba. Először egy szerelőműhelyben dolgoztam. Vaskerítést és ablak- spalettákat festettem. Közben kiderült, hogy van egy géplakatos szakképzettségem, és átminősítettek. Annak idején én is gimnáziumba vagy tanítóképzőbe készültem, de nem vettek fel sem ide, sem oda. A mezőgazdasági technikumot meg én nem akartam. Feljöttem hát a Ganz-Mávagba ipari tanulónak. Természetesen csak azért, hogy esténként színházba mehessek. Mert ez volt minden álmom. A színház. De hogy Párizzsal folytassam... A szerelőműhelyből aztán bekerültem a Goumont központi épületébe, ahol portás és tűzőr voltam egy személyben. Enyém volt Európa akkoriban legnagyobb, hatezer férőhelyes mozija. Minden este az volt a dolgom, hogy ellenőrizzem, nincs-e tűzveszély az épületben. A portáról aztán ’67-ben kikerültem a Goumont laboratóriumába filmmosónak. Éjszaka dolgoztam, nappal szabad voltam. Az egy évre így húztam rá még egy felet, és ’67 decemberében aztán hazajöttem. És már várt rám Kosa Ferenc, hogy szerepet adjon a Tízezer napban.” (folytatjuk) A teremtő olyannak formálta, amilyennek jókedvében látni akarta. „Éjszaka dolgoztam, nappal szabad voltam.” Nemzetközi táncfesztivál volt a császárvárosban. Bécs huszonötezer nézőt vonzott. Minőség és mennyiség. Erős asszonyok és törékeny tündérek tánca Tölgyesi Gábor______________ Pindarosz szerint a tánc az öröm kezdete. A 14. nemzetközi tánchetek tanulsága viszont: a tánc a „tömegvonzás” törvénye is lehet. Bécsben az elmúlt másfél hónapban ugyanis mintegy huszonöt- ezer nézőt vonzott Európa legnagyobb kortárs tánc rendezvénysorozata. Ötezer táncos, harminckét performance, hat ősbemutató, több mint száz táncszeminárium neves koreográfusokkal - a minőség, úgy tűnik, néha mégiscsak átcsap mennyiségbe. A japán Sankai Juku-csoport bútok tánca ugyan inkább az esztétikára, mint a meghökken- tésre koncentrált. Á bécsi Staatsoper balettigazgatója, Renato Zanella azonban enyhén pofonütötte a közízlést. Wiener Blut címmel extravagáns szólókat komponált: Strauss helyett heavy metal-mesét. Szólótáncosokon, csoportokból kiemelkedő személyiségeken volt az idén is a hangsúly. A korábban Georg Táborival is együttműködő Ismael Ivó gyermeki rémálmaival egymaga betöltötte a színpadot. Á Delirium of a Chüdhood kegyeden fantázia. Igaz, a New York-i Bili T. Jones sem kifejezetten lágyszívű koreográfiáiról híresült el. Inkább arról a néhány éve bemutatott előadásról, amelyet halálos beteg emberekkel készített el a maga is HIV-pozitív művész. A Marié Chouinard váltotta ki a legnagyobb érdeklődést szolidaritás jelképe, a vörös szalag gyakran feltűnt a bécsi közönség soraiban. A táncfesztivál azonban leginkább a nőkről szólt: a koreográfusokról, a tüneményes táncosokról, az erős asszonyokról és a törékeny tündérekről. A holland Anne Teresa de Keersmaeker és „rózsái”, az amerikai McStuart koreográfiái vagy a kanadai Marié Chouinard Mandula és gyémánt című darabja hangsúlyozta leginkább a szépséget és az azt körülölelő gondolatiságot. Chouinard testi-lelki Káma- szútrája váltotta ki egyébként a legnagyobb érdeklődést, mert az előadás előtt egy hónappal már elkapkodták a jegyeket. Kevésbé népszerű, ám annál mélyebb mondanivalót hordozó darabbal érkezett Bécsbe a francia Catherine Diverres társulata. A Fruit, a gyümölcs - amit leszakítottak és mintegy három órában elfogyasztottak - ugyanis tiltott volt. A darab kezdetén, sötétben csak egy kályhatűz lobogott. Később, némi világosságnál kiderült, hogy a színpadot egy hatalmas rácsozattal kettéválasztották - ami a háttérben játszódott, éppolyan fontos volt, mint ami az orrunk előtt. A rácson az elválasztottság és a bábeli nyelvzavart idéző verssorok mormolása közben egy házityúk ült. Segítségével így akarva-akaratlan Pilinszky nagyvárosi ikonjait idézték fel: az egzisztenciális költészet táncba foglalását.