Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-24 / 39. szám
Kultúra 1997. szeptember 24. 13 Krzysztof Zanussi első könyve sokakat gondolkodóba ejt Ideje lenne meghalni? Zanussi színésze, Artúr Zmijewski A birtoklás jogában Kovács Zita felvétele Heti kultúra Heti jegyzet Őszi elégia Szalai Zoltán ________________ Id eje meghalni - sokkolja Krzysztof Zanussi debütáló könyvének már a címével az olvasót. A komor mondat azonban ne tévesszen meg senkit, az íróként első alkalommal bemutatkozó világhírű lengyel rendezőnek esze ágában sincs öngyilkosságot elkövetni. A könyv címét a harmincas-negyvenes évek lengyel színészfejedelmétől, Jerzy Lesze- zynskitől származó anekdotából kölcsönözte, aki a neki színészként bemutatkozó ifjú titánnak csak annyit válaszolt: - Szóval Ön kolléga, színész. Nos, akkor ideje meghalni. Zanussi a tréfás történettel saját keserűségét szeremé érzékeltetni, keserűségét afelett, hogy letűnőben van egy korszak, a „magas kultúra” korszaka. Haldoklik az európai film is, amely egykor igazi találkozást jelentett a rendezőZanussi azonban nem pesszimista, biztos abban, hogy az értékek mostani pusztulása új értékek születését segíti elő. vei, akinek mondanivalója volt a közönség számára. „... A hatvanas években Európában valóságos ünnepélyt jelentettek Antonioni, Fellini, Visconti, Resnais, Truffaut, Bunuel és az érzésem szerinti legnagyobb rendező, Bergman filmjei. Hol hasonlíthatták magukat akkor az amerikaiak ezekhez a géniuszokhoz? Ma éppen fordítva van. Ha időnként feltűnik egy komoly film, mint például a Holt költők társasága, akkor kiderül, hogy az amerikai alkotás... Európában savanyú vagy keserű filmek készülnek (például Greenaway vagy Almodovar alkotásai). Változnak az idők. Ma már szinte leheteüen nem angol nyelvű filmet forgatni... Azaz: ideje meghalni szélesebb, európai értelemben is” - írja Zanussi. A művész azonban nem pesszimista, biztos abban, hogy az értékek mostani pusztulása új értékek születését segíti elő. Vagy ahogy ő fogalmaz: „ideje meghalni, hogy éljünk”. Zanussi könyve igyekszik nem untami az olvasót, az eszmefuttatásokat visszaemlékezések, anekdoták, érdekes történetek színesítik. A rendező szokásától eltérően szót ejt magánéletének bizonyos vetületeiről is. Beszél olasz gyökereiről, ükapjáról, aki a Velence-Lvov vasútvonal építésén dolgozott és lengyel nőt vett feleségül. Később gyógykezelésre visszautazott hazájába, majd saját halálhírét költötte. A valóságban azonban új feleséggel új életet kezdett Itáliában. A távoli Lengyelországban maradt családjához a bátyja nevében írt leveleket. Zanussi néhány történetének politikai éle is van. 1981 karácsonya a lengyel szükségállapot bevezetése után néhány nappal Agostino Cassaroli bíboros, a Vatikán akkori „miniszterelnöke” Rómában azt mondta a rendezőnek: - Ne aggódjon, Lengyelországban nem lesz tragédia. Ez az egész nem tart soká. ...Néhány év. Nem több, mint tíz év. Nem sokkal e párbeszéd előtt Zanussi II. János Pál életéről forgatott filmet. Az egyik jelenetet, amelyben a szovjet csapatok felszabadítják Krakkót, a város főterén vették fel. Délután a szállodában csörög a telefon. A vonal másik végén egy izgatott hang angolul beszél. Az Egyesült Államok nagykövetségének diplomatája a varsói külügyminisztériumból telefonált, ahol éppen akkor tiltakozott, mert az amerikai katonai műholdak tankokat és nagy tömeget láttak a krakkói piactéren. Zanussi megvallja: nemzedéke a volt szocialista blokkon belül Magyarországot érezte magához a legközelebbinek. „Jól ismertük magyar kortársainkat és osztoztunk velük szekpticiz- musukban és rendszerellenessé- gükben.” Zanussinak különösen jó kapcsolata volt Szabó Istvánnal, akit ő ajánlott Manfred Dumiok német producer figyelmébe. Durniok előzőleg Za- nussit győzködte arról, hogy meg kellene filmesíteni Klaus Mann Mefisztóját. Zanussinak azonban fenntartásai voltak az ügyben., Amikor Oscar-díjat kapott, megnéztem a Mefisztót és megértettem, hogy ez a film rólam is szól. Manfred ezt előbb megérezte, István pedig megértette. Máig sajnálom, hogy ezt a filmet nem én csináltam meg” - vallja Zanussi. Zanussit magát is érezhetően foglalkoztatja, hogy miért nem fordult szembe Wajdához hasonló nyíltsággal a kommunista rendszerrel. (Könyvében egy helyen keserűen jegyzi meg: „A közönség a mi segítségünkkel a hatalom ellen tapsolt. Mi pedig azt hittük, hogy nekünk tapsolnak.”) Természetesen felteszi a kérdést: nem tehetett volna-e többet az adott helyzetben. A Zanussi megvallja: nemzedéke a volt szocialista blokkon belül Magyarorszá- got érezte magához a legközelebbinek. válasz: „Sokkal többet kockáztattam volna, ha nyíltan az ellenzék oldalára állok. El kellett volna szakadnom a művészettől - filmeket ugyanis nem lehet a polcoknak csinálni.” Hogy a művész felmentheti-e magát ezen az alapon, nehéz dilemma. Igazi Zanussi-filmbe illő kérdés. Vas Ottó ___________ Hé t hosszú tanév telt el a rendszerváltás óta, és iskoláinkban semmi sem változott. A rendre megígért nagy reformok elmaradtak. Megjelent ugyan néhány kozmetikázott tankönyv, átpofoztak néhány tantervet, megjelentettek egy-két „hangulatkeltő történelemkönyvet”, de „sürgősebb teendői miatt” egyetlen kormány sem fogott hozzá „szocialista oktatási rendszerünk” átépítéséhez. Másra (másoknak) kell(ett) a pénz. A gyerek, az ifjúság, a jövő nemzedék művelődésének fejlesztése várhat. A legjobb betömni a száját a szocializmusból már jól ismert módszerrel: minden előkészítés nélkül kilencévesre emelni az alapiskola osztályainak számát. Ha pedig már nagyon követelik a pedagógusok az új rendszer végleges tanterveit, tankönyveit, az illetékesek gondolnak egy „nagyot”, és visszaállítják ismét a nyolcéves alapiskolát. A pedagógusok ezekből a zseniális lépésekből tudják meg, hogy az oktatásügy élén ismét hozzá Tony Banks és Mike Rutherford mellé új fiú állt a Genesisben. Ray Wilson hunem értők állnak, s hogy a hátuk mögött még mindig az a kövületként megőrzött apparátus dolgozik, amely a szép pártos időkből ismeri az álreformok bevált trükkjeit. Vannak persze próbálkozások, reformocskák, amelyek a nemzetiségi (főleg a magyar nyelvű) oktatás és oktatók életét akarják megkeseríteni, de a lényeg, hogy a hatalom az oktatást (mivel „Az ész bajjal jár”) - anyagilag és erkölcsileg egyaránt - szándékosan sorvasztja el. A helyzeten csak úgy lehetne változtatni, ha a politika karmai közül kivennénk az oktatásügyet és a pedagógusokra bíznánk reformjának kidolgozását és végrehajtását, költségvetésének meghatározásával együtt, és ha a miniszter maga is pártoktól független szakember lenne. Amennyiben ezt nem sikerül megoldani, a politikusok (annak ellenére, hogy saját gyerekeikről is szó van) rövid úton teljesen tönkreteszik az iskolarendszert, pedig úgy ’90 táján még mindnyájan egy új, politikamentes iskola hívei voltak. „De hol van már a tavalyi hó?” szonnyolc éves, tizennégy éve zenél, és kimagaslóan énekel. Szépjövővárrá. Zenesarok Új tag a Genesisben Regény E manuel megkérdezte a szüleit, hogy miféle ember az; azt felelték, hogy albínó és hogy már ők is látták. Közben jelentőségteljesen egymásra néztek és másra terelték a szót. Emanuel aztán megkereste ezt a szót a lexikonban, és attól kezdve az ember mégjob- ban érdekelte, mint azelőtt. A lexikonban az állt, hogy az ilyen embereknek kevés a festékanyag a bőrükben, és a szemük rózsaszínű. A lexikon elfelejtette megemlíteni, hogy vajon a néger albínóknak is rózsaszínű-e a szemük, vagy csak a fehér albínóknak. Erről Emanuelnek magának kell majd meggyőződnie. A lexikonokat fehér emberek írják, tehát lehetséges, hogy információik csak a fehérekre vonatkoznak. Emanuel tudta magáról, hogy mulatt, fekete-fehér keverék, mert édesanyja családjának egyik nőtagján erőszakot követett el egy néger az Afrikából rabszolgákat szállító hajón, édesapja családja pedig Jamaicából származott, de albínókról eddig nem hallott, és ilyen embert itt látott Lamingtonban először életében. Sohasem foglalkozott etnikai rendellenességekkel, de itt olyan problémakörrel találta magát szemben, amelyben a bőr színének a száj és az orr formájának legcsekélyebb árnyalata is szerepet játszott, mert éppen ezek az adottságok döntötték el az ember Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 14. rész jövőjét. Emanuel éles eszű fiú volt, és már régen észrevette, hogy a négerek is különbségeket tettek egymás között, és hogy az uppity niggerek kerülték azokat, akik még ragaszkodtak afrikai szokásaikhoz vagy a Tamás báty- ja-féle jámbor emberekhez tartoztak. Emanuel nem volt tisztában családja társadalmi helyzetével, és bántotta, hogy bőrének színe bizonytalan, mert ez éppúgy elválasztotta a fehérektől, mint a feketéktől. Vagy igazi néger vagy igazi fehér szeretett volna lenni. Az albínó felfedezése az utcán megdöbbentette, de meg is örvendeztette. Ráébredt, hogy az albínó helyzete rosszabb a mulatténál is. Sokkal rosszabb. Feltűnést keltett a négerek között is; amerre csak ment, az emberek utánanéztek, a gyerekek nevettek a háta mögött. Amikor Emanuel találkozott vele a lamingtoni utcán, megállt előtte és izgatottságában meg se figyelte a szeme színét. Csak másodszor. Ekkor olyan érzése támadt, hogy az albínó eredetileg néger volt, a legfeketébb néger, akin erőszakkal vagy az ő beleegyezésével kísérleteket hajtottak végre: az utolsó cseppig kiszívták belőle a festékanyagot. Egyszóval kifehérített néger volt, vagy olyan néger, akitől már születésekor megvonták a színt, mint a fehér csokoládétól. Azt is látott már a szupermarketben, és az is éppúgy meglepte, mint az albínó az utcán. Nem hitte, hogy csokoládé, és amikor senki se nézett oda, megszagolta. Látta, hogy valaki már kíváncsi volt rá, és az átlátszó papírba apró lyukat kapart. Emanuel a lyukon keresztül egy kis darabkát tört le belőle ügyes ujjaival, és a szájába dugta. Ellenszenves szappanízt várt, de csalódott, a fehér csokoládénak igazi csokoládéíze volt, sötétben nem lehetett volna megkülönböztetni a barna csokoládétól. Az albínót nyilván nem zavarta, hogy feltűnést kelt az utcán. Fiatal volt még, megközelítőleg olyan idős, mint a bőbeszédű tornatanár, az öltönye és megjelenése alapján ítélve főiskolás, uppity nigger. Mit kereshetett itt? Miért néztek össze Emanuel szülei, amikor kérdezősködött róla, és miért változtattak oly gyorsan témát? Az albínó nem volt helybeli, az biztos. Máshonnan jött ide és energikus lépteiből, karjai lóbálásából és abból, hogy nem törődött a gyerekek nevetésével és a felnőttek álmélkodásával, biztosnak látszott, hogy valamilyen célja van itt és hogy azt el is akaija érni. Emanuel térdben behajlította a lábát és a falnak támasztotta a talpát. A falon ezer meg ezer talp- és tenyémyom volt. Most már senki se szólt ez ellen semmit. A tanév elején, amikor frissen festették a falakat, a tanárnők tiltották a falnál álldogálást és azt, hogy bármely más módon pisz- kítsák a falakat. De mihelyt megjelenik az első talpnyom, gyorsan követi a többi is, végül mindenki odanyomja a lábát, mintha írásbeli enegedélye volna rá. Ugyanezt tette Emanuel a fehér csokoládéval a szupermarketben. Mindenhez csak egy bátor ember kell, aki megteszi az első lépést, és ezzel utat nyit az utána következőknek, akik azt az első lépést sohasem merték volna megtenni. Emanuel nem tartozott az úttörők közé, de azok közé sem, akik a menet végén kullognak. Tetszett neki, hogy két véglet között áll, és éberen figyelheti, mit csinálnak a két egymással ellenkező végen állók. ár a bőre színe is segített neki ebben, érezte, hogy ez a legbiztonságosabb helyzet, tudta, hogy a madarak és az apró élőlények is olyan menedékhelyet keresnek, amelynek a színe az övékkel azonos vagy legalább hasonló hozzá. Az osztálytársai békén hagyták, megszokták már, nem bántották, de nem is hívták maguk közé. A tanárnők és a tanárok is barátságosabbak voltak hozzá, mint a többiekhez, senki se kiabált rá, igaz, nem is volt miért. Lamingtonban készült valami, a néger templomok zsúfolásig megteltek, az emberek hangosabban énekeltek, mint máskor és ujjongó ámeni-tkiál- tottak a prédikátor csaknem minden szava után; láncot alkotva egymásba karoltak és jobbra-bal- ra hajlongtak, mint a táncmulatságokon. Ezen a jelentőségteljes napon sok-sok diák elhatározta, hogy lekési az autóbuszt, csak hogy megtudhassa, mi történt a tanári kar gyűlésén. Legtöbben közülük azok voltak, akik súlyos pénzeket és értékes tárgyakat fektettek be fogadásaikba, és ezért nem volt türelmük holnapig várni. De Harvey Alexander megsejtette szándékukat, és ezért most személyesen irányította a városon kívülre induló buszok forgalmát. (folytatjuk)
