Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-24 / 39. szám
1997. szeptember 24. Kópé Szepesi Attila Szeptember Ősz szele zizzen, hullik a lomb, távoli réten szól a kolomp. Hussan a zöldike árnyas fészkibe. Holdfény hinti be, szunnyad a domb. Leng csupasz ágon indafonat, röppen az égen vadlibahad, összekocódik a szarvasok ágboga, rejti az éj kusza árnyaikat. Sárgul, aránylik a rét, a berek, sárba lehullik a tarka liget. Elfogy az éjszaka tenger csillaga; holnap a völgyet a dér üti meg. Áprily Lajos Szeptemberi fák Bükkök smaragd színét erezve fent az első pár vörös folt megjelent. Állunk. Kezedben késő kék virág. Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák. Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon. Elhullt a Nyár a nagy vadászaton. Amerre vitte buggyanó sebét, bíboros vére freccsent szerteszét. Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért, hogy tékozolta, nézd, a drága vért. S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol, hörögve összeroskad valahol. Szűcs Sándor Tücsökzene mellett * % Édesanyám emlegette, hogy mint kicsi gyerek, őszi időben mennyire szerettem hallani a tücskök cirpelését... Világuntáig kinn kuporogtam volna esténként a ház előtt, s csak úgy tudtak ágyba dugni, ha kitártak minden ablakot, hogy amíg végtére mégis el nem nyomott az álom, hallhassam, mint muzsikálnak a szép kis fekete bogarak. Azóta is nagyon szeretem ezt a kedves őszi zenét, amely szünet nélkül hangzik-hang- zik a füvek, virágok közül, a bokrok lombjai alól, és betölti az egész kertet, az egész éjszakát. Vajon hány tagú lehet ez a csodálatos zenekar? Most is zenél, jelezve, hogy múlóban a nyár, küszöbön az ősz. A kert végi öreg akácfán már üres a gólyafészek. Hosszasan kinyúló, száraz ágon seregnyi kis fecske tárgyalja az útitervet. Holnap Kisasz- szony napja, akkor elindulnak. Emlékszem egy régi őszre. Tettem-vettem az udvaron. A nagy-nagy eperfánkról már le-leszállingózott egy-egy levél. Lajos- nap után volt az idő. Egyszer csak valami furcsa, rejtelmes zizegés támadt, mintha a levelek mind elengedték volna az ágakat, és záporoznának lefele. De nem... Hát akkor vajon mi lehet? Te- kintgetek körül, majd a fák közül fel az égre. Hát... fenn a magasban nagy-nagy gólyasereg, lassú, egyenletes számyleb- benéssel száll dél felé... Kevéssé előbbre, a többi közül kiválva szállt egy... Bizonyosan ez lehetett a vezér, amely többször megtette már a vándorutat át a tengeren, talán a gibraltári kapunál... Hányán lehettek? Nagyon sokan, harmincán, negyvenen. A szép látványtól lenyűgözve néztem őket, míg el nem mosódtak a messzeségben. Azóta se láttam gólyavonulást. De láttam darvakat. Ezerkilencszázharminchat őszén, a kunmadarasi Nagylegelőn, a kápolnási rét mellett, szócserélgetés közben azt mondja nekem az öreg számadó juhász, Csöreg András nagybátyám:- Hát akar-e látni vonuló daruhadat? Mert én mutathatok magának. Itt szoktak meghálni a legelőn. Még olyan szép valamit nem látott!... Alkonyat után már behúzódtunk a halkan susogó nádas szélébe. Egy-egy nagy bunda alatt gubbasztottunk. Mert éjszaka már dér hullott, s mikor a késlekedő hold meseszerűen nagy, kopott szélű korongja feltetszett az ég alján, hosszú csíkban, hidegen megcsillant a mező. Kimondhatatlan sejtelmekkel eltelve vártam, vártam ott. Míg egyszer csak - úgy véltem, nagyon sokára - végtelen magasságból meghallottam a daruszót: kru,... kru,... kru! Éppen három kiáltás csak, eggyel se több. Úgy vélem, nem véletlenül.- Érkeznek már - súgta az öreg juhász.- Most ereszkednek le. A pusztai éjszakához szokott szeme láthatta is őket. Én csak a neszüket hallottam, amely halk volt, mint mikor száraz falevelet sodor a szél. Azután semmi, csak a nagy-nagy csend.- Pihennek, alusznak - súgta az öreg, és mesélni kezdett régi daruvadászokról, hurkot rakó bojtárlegényekről. Én meg tűnődő gondolatokba merülve vártam tovább: mit fogok vajon látni? Megtudtam, amikor halványodott a hold, és derengeni kezdett keleten. A napból vékony karéj tűnt elő az ég alján, egy távoli kis halom mellett. Az öreg megérintette a vállam, és előremutatott, majd ajkára kapta az ujját. Dehogyis mukkantam volna meg!... Elbűvölt a látvány. Hajításnyira tőlünk, egy sem- lyékes szélén, kis zsombék tetején, néhány szál sás mellett, feltartott fejjel vagy másfél méter magas, hamvas tollú, álomszép madár állt. Az őrdaru!... Nincs ennél szebb valóság, sem mese. Fél lábon állt, mozdulatlanul. Másik lábát könyökben meghajlítva, ujjai közt félöklömnyi kis rögöt tartott, a zsombék levált avarját. Éppen úgy, ahogy eddig csak címereken láttam, no meg éppenséggel Kunmadaras régi pecsétjén... Eddig azzal voltam, hogy ez csak fantázia... Hogy ez csak legenda arról, hogy ha elaludna, leejti, és ennek zajára felébred. Amíg arra gondoltam, hogy ha minden legenda ilyen valóság volna, szebb lenne a világ - addig újabb csodálatos dolog történt. Másik daru szállt Kovács Éva illusztrációi le mellé, s mintha szóltak is volna egymáshoz, helyet cseréltek. A érkező felváltotta emezt. Ez előrébb lépegetett, megrázta tolláit, majd széttárva két nagy szárnyát, elszállt a távolban pihenő csapathoz, amely a virradatban csak most tűnt szemembe. Amint leszállt közibük a felváltott őr, nemsokára mozgolódni kezdett. Egy részük tovább pihent még egy kevés ideig, de a többi tollászkodott, ide-oda sétált, lépegetett. Eltelhetett így talán egy óra hosszányi idő. Akkor hirtelen megélénkült a tábor, valami furcsa rendezkedés kezdődött, mintha sorakoznának..., majd meg mintha kettős kört formálnának, egyet nagyot, tágat, ezen belül egy kisebbet, így rendezkedve, karikázva, egyszerre táncba kezdtek. Valami csodálatos szépen valóságos táncot jártak. Szárnyaikat teregetve, lábaikkal alig-alig érintették a földet. Majd közülük egy a magasba emelkedett, fenn nagy kört írt le, talán, hogy széttekintsen a tájon. Azután kiáltott: kru,... kru,... kru! Megint háromszor... Azután irányt vett, mind feljebb, feljebb szárnyalva. Ám kiáltására utánaszállt mind, s szépen kialakult mögötte az ék. Utoljára, az ék végére - innen is, onnan is - felszálltak az őrök. S a vándormadarak V betűjét elnyelte a lég. De én még mindig látom, valahányszor eszembe jut a csodálatosan szép élmény, csak méltóképpen leírni nem tudom. Azóta nem csupán tudomásul veszem, hogy őseinknek a daru szent madaruk volt - hanem meg is értem. így táborozhattak ők is, amíg Ázsia széléről indulva, a végtelen puszták út- talan útjain elértek idáig. Ilyesmi jut eszembe most, tücsökzene mellett. Gondolkodom, tehát... Segíts neki! A hegymászó túrázni indul. Mit ne felejtsen otthon? Hogyan kezdődött? Ha a képeket helyes sorrendbe rakod, értelmes lesz a történet. Könnyű vacsora- Ma este megint az apátok barlangrajzait fogjuk nézegetni vacsora helyett.
