Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-03 / 36. szám
ï Szlovákiai magyar családi magazin 1997. szeptember 3. • 30. évfolyam Riport Miért rossz a hangulat az ország egyik legnagyobb magyar alap- q iskolájában? O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. szept. 6-tól 12-ig Sport Szeptember ötödikén eldől: száznyolc év után rendezhet-e nyári olimpiát Athén? 16 Békés, fegyelmezett, türelmes együttélés... Stúrral, mindhalálig Vojtek Katalin _____________ He lyet, neveket nem említek, de nem is fontos, mert nem egyedi esetről, mind általánosabbá váló jelenségről van szó. Adva van egy városka nyugdíjasklubja. Keletkezése idején szinte kizárólag magyar nyugdíjasok találkozóhelye volt, aztán, ahogy szaporodni kezdtek a panelházak, látogatóinak nemzetiségi összetétele megváltozott, mára a szlovák anyanyelvűek vannak többségben. A klubban hetente műsoros délutánt rendeznek, ezek gerincét a régió történelmi nevezetességeit, híres szülötteinek életútját ismertető előadások alkotják. Illetve régebben így volt, de újabban, hogy a nyugdíjasklub magyar nyemzetiségű vezetőjét szlovák váltotta fel, változott a helyzet. Amikor a műsorokat összeállító szlovák és magyar kultúrfelelős a hónap végén bemutatja műsortervét a klubvezetőnek, és kiderül, hogy a magyar kultúrfelelős a saját csoportjának a régió híres magyar képzőművészének életművét kívánja bemutatni, a klubvezető fanyalogva megszólal: „Igen, igen, de most X. szlovák nemzetébresztő évfordulója van, vele kell foglalkozni.” Az idős magyarok, akik átéltek háborút, kitelepítést, magyarszó-tiltást, szocializmust, s akik már nem vágynak csak békére és nyugalomra, türelmes emberek. Udvariasan végighallgatják az ösz- szejövetel szlovák nyelvű előadását. Amikor a magyar nyelvű beszámolóra kerülne sor, szlovák klubtársaik kevésbé udvariasan mozgolódni kezdenek, többen közülük tüntetőén és nem minden zaj, széktologatás nélkül, elhagyják a helyiséget. S ez így megy hétről hétre. A szlovák klubvezető minden alkalmat megragad, hogy szlovák évforduló ünneplésére ösztökélje a magyar kultúrost, a magyar klubtagok illedelmesen végighallgatják a szlovák műsorszámot, szlovák klubtársaik pedig menetrendszerűen kinyilvánítják, hogy a nekik is otthont adó régió nevezetességei, hírességei számukra nem sokat jelentenek, ha magyarok. Nem lehetne kettéválasztani a műsort például úgy, hogy a szlovákok rendezhetnék kedden, a magyarok meg pénteken?, kérdeztem. Nem, hangzott a válasz. A klubvezető ragaszkodik a közös műsoros délutánhoz. így akarja demonstrálni a békés együttélést. A zavar bősége Kövesdi Károly Nem tudom eldönteni, mi fontosabb: hogy újra iskolapadba ültek a nebulók, hogy a szlovák alkotmánybíróság nem döntött a nyelvtörvény elleni beadvány ügyében, hogy elítélték Egon Krenzet, az egykori NDK utolsó vezérét, vagy az, hogy a földi élet túléli a leendő katasztrófákat is, csak nem biztos, hogy a mi civilizációnkkal együtt. Valami baj lehet velem, talán a sok munka teszi, talán a rekkenő hőség, de nem tudom, mi a fontos, a még fontosabb, mi az elhanyagolható. Hogy például sokadik reinkarnációjában ismét megjelent a Hét, vagy az, hogy eltűntek a csonkjaikat mutogató „gastkoldusok” a pozsonyi piac környékéről? Ez utóbbi kor- és kórisme is megérdemelne egy szociológiai eszmefuttatást. Vagy miért ne lenne fontos probléma, hogy a fiam örült a szlovák focicsapat csehek fölötti győzelmének, én meg füstölögtem, mert amelyik nép (kérdés, persze, hogy egy szurkolótábor mennyire tekinthető egy nemzet keresztmetszetének) kifütyüli a vendégek himnuszát, az kapjon ki, legalább két számjegygyei. Ez utóbbi nézetkülönbség talán nem feltétlenül jelenti a nevelés csődjét (miképp eredményét sem igazán), csak arról árulkodik, hogy ez a legifjabb nemzedék már nem himnikus dalok könnyekig ható dalolásával kíván megnyilatkozni, s nem mártírok sírhelyeinek látogatásával morzsol- gatja a kisebbségi létet, hanem a focit focinak tekinti, ahol ismerős fiatalok kergetik a bőrt, akiket lehet szeretni és szidni, attól függően, hogyan játszottak, s attól függetlenül, szlovákok-e, magyarok-e. Ami nem feltétlenül értékvesztés vagy nemzetárulás, hiszen normális körülmények között a himnikus dalok a nemzeti sírkertekbe valók, a sport meg a sportpályákra. Normális körülmények között. Csakhát nálunk sosem normálisak a körülmények. Ebből adódik az újabb kérdés: vajon velünk született jog-e a normális életre való törekvés vágya? Végiggondolva e problémakazlat, végül is a legnagyobb horderejű, a legizgalmasabb mind közül a földi lét véges volta lenne, s ezzel kéne foglalkozni, mert kit hagyna hidegen, mivé lesz civilizációnk, tönkretesszük-e a jövőt? Csakhogy. Minálunk a problémákkal telt bőségszaru már-már oly egyetemes, hogy az ember (legalábbis nyíltan) szégyell nagy horderejű dolgokra kacsingatni, mert rásütik a nemzetárulói bélyeget. Pedig hát minden mindennel összefügg. Vajon kinek okozna gondot például olyan semmiség, mint az anyanyelv, ha egy új, ismeretlen kór kezdene tizedelni bennünket, s a puszta életünk lenne a tét? Vagy ki ügyel oda manapság arra, hogy „beérett” Csernobil gyümölcse, és soha ennyi rákbeteg nem volt a környezetünkben? Vajon mekkora súllyal esik latba egy olyan elhanyagolhatónak tűnő gond, hogy egy-egy kisiskolában hiányzik a kréta, amikor kerek hatszáznyolcvanmillió korona hiányzik a főiskolák zavartalan működéséhez, miközben a kormány lassan minden községnek ajándékoz egy felsőoktatási intézményt? S vajon miért fontosabb vagy értékesebb egy katolikus egyetem, mint mondjuk egy református? S ha hűbérúri leereszkedéssel úgy lehet szaporítani az egyetemek számát, mint a mezei nyulat, miért nem lehet megengedni egy magyar egyetemet? S ha Krenzet elítélik a németek, miért érzek sunyi irigységet, hogy nálunk fejtetőn áll az értékrend, és minden bűn megúszható? De tartok tőle, hogy az univerzumtól és Krenz Egontól még sokáig kénytelenek leszünk lehajolni azért az egy szál krétáért. Egyszerűen azért, mert anélkül nem megy semmi. Nem tudjuk leírni, hogy univerzum, vendégkoldus, hadirokkant magyarságtudat. A háttér meseországba illő... Méry Gábor illusztrációs felvétele
