Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-20 / 34. szám
12 1997. augusztus 20. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Két túsz között Eddie Murphy. A legfiatalabb fekete komikusként kezdte pályáját, és ahogy koptak neve elől a jelzők, úgy jöttek sorra a ráadások korábbi sikereire. A 48 órából kettő, a Beverly Hills-i zsant- ból három rész is készült. Éppen unni kezdtük, amikor a Bölcsek kövére című dolgozatával újra meghódította a szívünket, és a hülyeség csimborasszóját. Eddie Murphy most egy speciálisan kiképzett rendőrtisztet alakít, amolyan „rábeszé- lőt”. Emberrablások, túszszedések elkövetőivel alkudozik, próbálja meggyőzni őket, hogy amit tesznek, helytelen, menjenek hát haza szépen, mert ha nem, hát rájuk gyújtja San Franciscót. És mert a rosszfiúk nem hallgatnak a jó szóra, hát kénytelen. És akkor ég az a nagy város. Lazításként egy vicc: behívják Ivánt a központba. Iván, vágd pofán Kádár elvtársat! A szerencsétlen kirgiz honvéd elkezd kétségbeesetten gondolkodni. Min gondolkodsz, Iván? Hát, hogy milyen következményekkel járhat, ha én pofán vágom a magyar párt fejit. Jól van, fiam, okos vagy, mehetsz. Józsi, gyere be! Vágd pofán Brezsnyev elvtársat! Durr, egy maflás. Józsi elkezd piszkosul gondolkozni. Min töröd a fejed, kis huszárom? Hát hogy még jól seggbe is kéne rúgni. Eddie Murphy filmje azért nem ennyire jó, és nem is ennyire vicces, de meg lehet nézni, sőt még egy folytatás is kinéz belőle. Majd az lesz a címe, hogy Három túsz között. Heti hír Hoffman, a szamaritánus Új szerepben mutatkozott be Dustin Hoffman. Ezúttal az irgalmas szamaritánust játszotta. Mégpedig nem a filmvásznon, hanem az életben. Éppen az egyik kaliforniai autópályán kocsikázott, amikor a szeme láttára súlyos baleset történt. Az előtte haladó motorkerékpáros felborult, és a vezető, Richard Morse tanár súlyosan megsérült. Hoffman tétovázás nélkül a fékre lépett, kiugrott a kocsiból, és máris a helyszínen termett. Amíg a mentők meg nem érkeztek, végig a tanár mellett maradt: a kezében tartotta a fejét, hogy elviselhetőbbé tegye a gerincfájdalmát. Később is szívén viselte Morse sorsát. Hoffman most forgatja Sharon Stone-nal és Sámuel L. Jacksonnal a Sphere című filmet. A forgatás szünetében többször is fölhívta a kórházat, hogy a beteg állapota felől érdeklődjék. Amikor az újságírók faggatni kezdték, nagyon tartózkodó volt: nem válaszolt a kérdéseikre. Később az ügynöke útján üzente: „Rajtam kívül legalább féltu- catnyian segítettek a szerencsétlenen. Nincs ebben semmi rendkívüli. Azt hiszem, bárki más így cselekedett volna a helyemben.” Mostantól fogva nem merevednek őskövületté a zenetörténet emlékei A zene múzeuma Párizsban A múzeum épülete Hollós Máté ______________ Ké rem az olvasót, ne lapozzon mérgesen, amikor hírül adom: újabb múzeumot nyitottak Párizsban. A türelmetlen legyintés oka az lehetne, hogy Dunába, Szajnába vizet hord, aki a francia fővárosban újabb tárlatot rendez be. A hír ugyanis az, hogy nem a száz-egynéhánya- dik képzőművészeti kiállítás vált láthatóvá, hanem egy zenei, méghozzá a hangszermúzeumoktól és zeneszerző-emlékházaktól gyökeresen különböző. A Pare de la Viliette területén Cité de la musique (a zene városa) néven hoztak létre egy ízlésesen modern épületkomplexumot. Először a híres párizsi Conservatoire, a zene és tánc nagy múltú egyeteme tette át székhelyét a Citébe 1990 végén, majd remekbe szabott koncerttermet avattak 1995- ben. Az idén ért tetőpontjához a fejlesztés, amikor A zene múzeuma nyitotta meg kapuit. A zene, a művészet, egyáltalán a humán kultúra iránt elkötelezettek gyakorta aggódunk: lesz-e még közönsége a hagyományos szépnek, lesz-e még hagyománya az antik, a közép- és újkori kultúrának, vagy megesz mindent a nemritkán igénytelen divat. „Meddig lesz hely, hol fölolvashatol?” - kérdezzük, mint József Attila Thomas Mannt, az összes régi nagyot, Homérosztól akár épp József Attiláig, beleértve más múzsák szolgálóit is, Bachtól Bartókig, Michelangelótól Rodinig. Persze, nem az idézett vers politikai-történelmi értelmében, hanem a szellem életben tartásáéban, amely a Gutenberg-kor- szak végéig egy ívben feszült ki, s most a vizualitás és az interaktív médiumok korában sze- geződik tele kérdőjelekkel. Fogalmazzunk egyszerűbben: a ma emberének, gyermekének fontos lehet-e még Lully - a francia barokk - vagy épp egy Mozart-korabeli fortepiano, s ami azon eljátszható? Reménykedni mindig lehet, hogy igen. Tenni ezért a jó tanár tud, akinek óráján megérezhető a műalkotás varázsa, akiért érdemes az ükapák rizsporos parókáinak világába elmerülni. S ezért tettek - nagyon sokat - A zene múzeumának megtervezői is. Ez a múzeum ugyanis nem halott tárgyak kriptája, ahol csendben kell maradni, puszta tiszteletből. Ez a múzeum él! És nem kell csöndet erőltetnünk magunkra, hiszen ez a múzeum megszólal: beszél és zenél! A bejáratnál drót nélküli fejhallgatót kap a látogató (még az ismertető nyelvét is kiválaszthatja!), s amint elindul, rejtélyes rádióhullámok zónáiba érve ismertetőt hall arról, amire épp néz. A mantovai herceg udvarának makettjét látja például, ahol 1607. február 24- én Monteverdi Orfeójának bemutatójával útjára indult az európai opera. Hifiminőségben szól fülemen az Orfeo, miközben a kommentátor Monteverdi zeneszerzői eszköztárát, hangszerelésének fortélyait magyarázza. Néhány lépéssel arrébb képernyőbe ütközöm. Az olasz operáról olvashatok rajta. A „dobozban” CD-ROM, s ha a megfelelő helyen megérintem a képernyőt, résztémákra nyithatok: a zenés színpad más műfajai és más országok korabeli zenéje felé, külön tanulmányozhatom a színpadképeket, kottákat, az egyes komponisákat, a kasztrált énekeseket, a jelmez- és díszlettervezőket, s mindig az a szöveg szólal meg a fülemben, amilyen címszót szemem elé hívok a képernyőn. Átölel, amit látnom kell, mert audiovizuális, játszhatok vele, mert interaktív. Hatalmába kerít, aktivitásra sarkall, nem ereszt. Ezt láttam azokon a gyerekeken is, akikkel egyik-másik tárlónál, képernyőnél összefutottam. A tárlók sem némák: kis jel figyelmeztet a sarokban, ha „hangosak”: ilyenkor feléjük fordulva megszólal a hangszer, amelyet nézek. Addig hallom a zenét, amíg tovább nem megyek. Megint hallom, ha kedvem van visszatérni. „Fülembe húzatha- tom” a zenetörténet elfeledett instrumentumainak hangját eredetileg azokra írt művekkel, makulátlan előadásban. Hallhatok olyan hangszereket, amilyeneket csak a lexikonból ismerhettem: a kromatikus hárfát, amellyel Debussyék kísérleteztek, de nem honosították meg, az üvegharmonikát, amely Mozart híres kvintettjének nevében maradt fenn, de mindig helyettesítik valamilyen más, ma használatos instrumentummal, madárorgonát, amellyel a madarakat próbálták volna népszerű dalokra tanítani, a Martinot hullámok elnevezésű kezdetleges elektromos hangszert, Maurice Martinot találmányát, amelynek hangja finoman illeszkedett a korabeli francia impresszionizmus hangzásvilágába. Elgyönyörködhet a szem a különleges festésű hangszereken, s ne csak billentyűsökre vagy pengetésekre gondoljunk itt, hanem rézfúvósokra is! A Christian de Potzamparc tervezte épület termei különböző alakúak, így változatos környezetet biztosítanak más múzeumok egyforma termeinek álmosító légkörével szemben. Mindezt - hétfő kivételével - déltől este 6-ig, pénteken este fél 10-ig, vasárnap pedig már délelőtt 10-től egy sör áráért élvezheti a közönség. Másfél évtizede Toronto mellett, az Ontario Science Centre- t látogatva elbűvölt, mit kínálhat egy tudományos kiállítás a nézőnek, aki a világ kőzeteit vagy épp az űrkutatás eredményeit közvetlen közelről szemlélheti, s a gyerekeknek, hogy gombok nyomogatá- sával kontaktust teremthetnek a tárgyakkal, mint a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” tárlatvezetések kötelező önmérséklésekor. A Parc de la Villette-ben már egy ilyen tudományos kiállítás is látható. De én annak örülök: a zenetörténet emlékei sem merevednek őskövületté, hanem csillognak. S mert mi, nézők is csillogtathatjuk, a múltnak van jövője! Ez a múzeum ugyanis nem halott tárgyak kriptája. Mi, nézők is csillogtathatjuk, a múltnak van jövője! Sikertörténet? Ugyan! Csak elkezdődött valami. Reméljük, a Jazz Vision nemcsak egy látomás. Jazz Vision, avagy zenészsors Szlovákiában Kósik Andrea _____________ Ninc s nehezebb feladat annál, mint szavakkal kifejezni a zenét, mint szavakkal bemutatni egy zenekart. Főleg egy viszonylag ismeretlen dzsessz-zenekart. Ez tipikusan a „Könnyebb a tevének a tű fokán...” esete, ismerik a közmondást. A kicsit is igényesebb vagy más zenét játszók a „tömegízlés” pályáján nem rúghatnak labdába a Zámbó Jimmyk, Gergely Róbertek, vagy Soho Partyk mellett. Ja igen, bocsánat, nem leszek ilyen szőrös szívű, hisz egy bizonyos Charlie- t is ismer a „tömeg”, aki 'bizony nem az előbb említett kategóriába tartozik. (Bár a csúcshoz vezető útról ő is tudna mesélni, de az már egy másik történet.) Talán a hozzá hasonló esetek is éltetik a reményt az olyan fiatal csapatban, mint a Jass Vision. Merthogy a fiúk tele vannak reményekkel, akarattal és optimizmussal, az tény. Annak ellenére, hogy olyan helyre születtek, ahonnan nem könnyű élre tömi. Mert ez is tény. Az egészre pedig a pontot az teszi fel, hogy még tehetségesek is. Ezt nem én mondom. Szakmabeliek, zenészek is megláttak bennük valamit. Magyarországi ismert művészekkel, az első tartózkodó hümmögések után, hogy hát igen, valami szlovákiai zeneka- rocska, miután zenélni is hallották őket, rögtön kebelbarátok lettek, és irány a stúdió... Pedig egy kisvárosból indultak. Füleken volt az első fellépésük s egyben az első közönségsikerük is, ami még őket is meglepte. Ez tavaly nyáron történt, az együttes ugyanis még csak most egyéves! Tagjai azonban (Atlasz Attila 29 éves, Síd - gitár, Ocsovay Adrián 20 éves, Losonc - dobok, Berki Tibor 30 éves, Losonc - basszus- gitár, Botos Pál 22 éves, Fülek - piano) már több mint tíz éve zenélnek, s a zeneiskolán kívül magántanároknál, budapesti művészeknél képezték tovább magukat. És a napi többórás gyakorlás sem maradt el. A dzsessz igényes műfaj. Ők modernebb változatában, fusion stílusban zenélnek, de játszanak klasszikus dzsesszt, standardeket is. Az eltelt egy év alatt többek között a pozsonyi dzsessz- fesztiválon, a losonci Jazz Napokon, a rozsnyói dzsesszklubban, a kassai Cassanovia Jazz nevű klubban muzsikáltak. Felfigyelt rájuk Berki Tamás is, aki nem csupán magyarországi, hanem európai hírű dzsesszénekes is. Az EDDA a salgótarjáni rocktáborban saját előzenekaraként hallhatta a csapatot, s koncertjükön fel is kérték egyik tagjukat, Botos Pált, közös zenélésre. A Zene Világnapja alkalmából ezen a nyáron rendezett budapesti fesztiválra kimondottan miattuk ment el a Duna Televízió, s azóta már közvetítette is a műsort. Egy év alatt két demójuk jelent meg. Ősszel és tavasszal. Sikertörténet? Csak elkezdődött valami. Mert szép dolog a zenélés, a zenekar tagjainak ez a mindene, s nemcsak zenei téren vannak egy hullámhosszon, de igazi barátok is. Én pedig bízom a fiúkban, mert ők is bíznak magukban. így aztán a Jazz Vision, remélhetőleg, nemcsak egy látomás...
