Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-20 / 34. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Nagyvilág Az új-zélandi gyerekek iskolában tanulják a maori nyelvet. Riport A filmekből ismert szőnyegbombázáshoz hasonló pusztítást végzett az ár. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. aug. 23-tól 29-ig Újabb fordulóponthoz érkezett a magyarság. Kérdés, hogyan éljük meg az új helyzetet mi, kisebbségben élő magyarok. Az anyaország kanosszajárása Napfényben ragyog a magyar Parlament épülete Méry Gábor Illusztrációs felvétele Kövesdi Károly _____________ Au gusztus húszadika van, s Magyarország Szent István ünnepét tartja. Nem a magyarság, csak az anyaország. Nem a magyarok, csak a magyarországiak. Nekünk még a nemzeti szimbólumainkat sem szívesen engedi használni a hatalom, attól tartva, hogy... De hát ő tudja, mitől tart. Ez az ő gondja. A mi gondunk más. 1997-ben, hasonlóan az 1867-eshez, újabb történelmi kiegyezéshez érkezett Magyarország. Nem a magyarság, hiszen az euroatlanti struktúrák csak a földrajzi határok közé szorított magyarságot hívták meg, sokak szerint a bőség asztalához, mások szerint a lehetőséghez, hogy elfoglalhassa régi helyét Európában. Merthogy, a kisebb eltévelyedéseket és eltaposásokat, a megszállásokat és a szájba veréseket leszámítva, mindig is oda tartozott. És ebből adódik a mi kérdésünk: hogyan éljük meg a traumát (mert az lesz), hogy a magyarság egy része a civilizált Európához fog tartozni, mi, többiek pedig nem. Hogy a mi országlóink talán afelé hajszolják nemzetüket, amitől a leginkább óvnák, s hogy mitől rettegnek és nyugtalan az álmuk, az sejthető. Nem kell azonban feltétlenül a dolgok elébe menni. A minap egy erdélyi lap címoldalán olvastam a tüzes hangú felszólítást: Nemzetrészeink, a határokon kívül! Fogadjátok be az anyaországot! Ami, ha a cikkíró nem is fejtette volna ki (márpedig kifejtette, kamatostul), arra lenne utalás, hogy a negyvenéves sumákolás után, amikor a magunkfajtától az anyaországiak azt kérdezték, hol tanult meg magyarul, eljött az ideje az anyaország vezeklésének és a jóvátételnek irántunk - erdélyiek, felvidékiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak iránt. Nekünk olyan Magyarországra van szükségünk, amely vonzó, amelyre fel lehet nézni. Mielőtt könnyekre fakadtam volna, azért elméláztam: hogy is van ez? A tüzes hangú lap szerkesztősége Budapesten, kiadói alapítványa sejthetően ugyanott, szerkesztői, szellemi gárdája valószínűleg azok csapatából, akik abban az anyaországban tengetik sorsukat, melyet be kívánnak fogadni... Az új türelmetlenség (melynek jelei egyelőre nem általánosak), valószínűleg egyenes arányban fog növekedni Magyarország felemelkedésével és a mi nyo- morgattatásunkkal. Ám a nagy sértődöttségünkben azt hinni, hogy mi, határon túliak hófehér galambok vagyunk, s hogy rajtunk nem hagyott nyomot az idő, dőreség lenne. Egyetemesek vagyunk a megbélyegzett- ségben, s a kádári Magyarország mellett azért csak elmor- zsolgattuk mi is a husáki Csehszlovákia és a ceausescui Románia kenyerét. S megvoltak a mindenkori rendszer kiszolgálói nálunk is. Meglehet, épp közülük kerülnek ki mostanában a legtürelmetlenebb számonkérők. Szóval ne akarjuk mi befogadni Magyarországot, még ha sok is a sérelmünk, s még ha azt hisszük is, kisebbségi sorsunkért a jelenlegi, az előző, az azt megelőző, vagy a mindenkori magyar kormányok a felelősek. Az új türelmetleneknek talán abban kéne reménykedniük, hogy Magyarország politikai kultúrában, szociális türelemben, az értékek el nem hajigálá- sában is elér (és felér) oda, hogy konkrét alakot ölt a régi óhaj: nekünk olyan Magyarországra van szükségünk, amely vonzó, amelyre fel lehet nézni, amely nem az elveszett, de a megtalálható anya. Amely nem a Tocsikok Magyarországa, de nem is a kofferekben széthurcolható közpénzek lyukas fenekű Krőzusa. Nem a Le Penek, a Sloták és Seselj vajdák kiskirálysága, de nem is a köpönyegfordító kommunisták hercegsége. Ahol a miniszterelnök nem ragadtatja magát olyan kijelentésekre, hogy minek nekünk annyi bölcsész, filozófus, hanem felfogja, a magyarság jövője a kiművelt főkön múlik. Hogy Magyarország nem felbolydult méhkas lesz, de az okosan építkező, szorgalmas nép, a nemzeti demokraták konszolidált, civilizált országa. Mert, valljuk be, kezd már kissé unalmas lenni a Mohácsok ragozása... Vezércikk István király léptei S. Forgon Szilvia Közönséges, hétköznapi szombat. Nincs különösebb ünnepe sem az államnak, sem a nemzetnek, sem az egyháznak. Kirándulni indulunk a gímesi várhoz. A félúton lévő fehér kőkeresztnél megállunk pihenni. Kilencéves fiam szájtát- va hallgatja az egykori várúr és a gyilkos hiúz e helyhez fűződő legendáját. Felérve a várromhoz, a fáradtságtól és a gyönyörűségtől egyaránt elakadt lélegzettel nézünk körül a tájon. Szinte az egész Zoboralja a szemünk elé tárul: Kosztolány, Lédec, Kólón, Zsére, Gímes... Ősi magyar falvak, melyekben, sajnos, ma már egyre ritkább a magyar szó. A várromot turisták tucatjával együtt barangoljuk be. Közöttük csupán mi vagyunk magyarok. Az augusztusi nap tűző sugarai elől jólesik megbújni az ősi falak árnyékában. Egykori turisták emlékét idézik a rájuk vésett nevek, dátumok. 1927 augusztusa, 1944 áprilisa még magyar dátummal íródott. A későbbiek már mind szlovákul. Az egykori kápolna ablakából épp rálátni a koloni templomra. A Szent Istvánnak szentelt templom vakító fehér falai szinte szikráznak a déli nap hevében. Évszázadok óta hirdetik a faluban élő magyarok vallásosságát. A legenda szerint István király egyik hadjárata alkalmával megállt a mai templomhegyen pihenni. Miután meguzsonnázott, továbbment, de útközben észrevette, hogy elhagyta ezüst evőkészletét, amely igen kedves volt neki. Visszafordult hát, hogy megkeresse. A koloni hegyen meg is találta, ahol ennek örömére egy kis kápolnát emeltetett. A kápolna helyén áll ma a nevét viselő templom, s erre emlékeztet az István-napi búcsú, amely minden évben a falu legnagyobb ünnepe. Augusztus húszadikára az idén is megszépül a falu. A legendát azonban ma már csak az idősebbek ismerik. Ők még hittel állítják: itt járt István király. Számukra ez nem mese, hanem valóság. Ahogy az a Pilisben élőknek, akik azt is tudni vélik, merre járt István Esztergomba, vagy a másik végeken, a Tisza menti Badallán (a mai Ukrajna területén), ahol az öregek még meg is mutatják, hol kelt át a folyón a király. Az öregek még a lábnyomára is emlékeznek. S a fiatalok? A mai tizenévesek? Ők vajon mit tudnak róla? István emléke ezerszáz év múltán is él. Falvak viselik a nevét. Templomok százainak védőszentje. Pedig a szobrát arccal a föld felé temették el Magyarországon az elmúlt évtizedek egyik sötét esztendejében. Irtották a szellemét. Szent Istvánból előbb csak I. István lett, majd az emlékezetét is el akarták törölni. Nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült. Azóta sok minden megváltozott a Kárpát-medencében. Szlovákiában egyesek megpróbálnak (ki tudja hányadszor) új történelmet írni. És a többségi nacionalizmus tobzódása nem marad következmények nélkül. Ismerősöm mondta a minap, aki nemrég családostul Budapestre költözött Pozsonyból: „Ott nyugodtan kiengedem a gyerekeket este is az utcára, nem rettegek attól, mikor verik meg őket azért, mert magyarul beszélnek”. Szlovákiában újra a „for- télyos félelem igazgat”. Hiszen hányán adják szlovák iskolába a gyerekeket, nehogy később „problémáik” legyenek az életben! S fosztják meg őket nyelvüktől, történelmüktől, gyökereiktől, az olyan legendáktól is, mint a koloni. István itt járt a Kárpát-medencében. Templomokat építtetett, országot alapított. S arra intette fiát, Imre herceget, hogy „az egynyelvű, egyszokású ország gyenge és esendő”. Vajon az idei István-napi búcsúsok sátrai előtt álló gyerekek közül hányán tudják, ki volt István király...?
