Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-05 / 6. szám
Politika 1997. február 5. 3 „A nyilatkozat azt az akaratot tükrözi, hogy lezárják a múltat és a jövőbe tekintsenek” Nem jelenthet revíziót... Juraj Alner, Národnáobroda ___________ Vá clav Klaus és Helmut Kohl német szövetségi kancellár január 21-én írta alá Prágában a cseh-német nyilatkozatot. Ez a dokumentum szervesen kötődik a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, valamint a Német Szövetségi Köztársaság között 1992. februárjában létrejött jószomszédi és együttműködési szerződéshez, melynek érvényességét Csehszlovákia 1993- as kettéválása után mindkét utódállam megerősítette. A következőkben a cseh-német nyilatkozat kapcsán négy mozzanatra hívnám fel a figyelmet: 1. A dokumentumnak nincs hivatalos diplomáciai jellege, hanem elsősorban a két fél akaratát tükrözi, hogy lezárják a múltat és ezentúl a jövőbe tekintsenek. 2. Sem az említett szerződés, sem a nyilatkozat nem foglalkozik a kártalanítás kérdésével. Kohl kancellár ezt Prágában is megerősítette következő kijelentésével:, A nyilatkozat nem zárja le a szudétanémetek vagyonáról folyó vitákat.” Václav Havel arra figyelmeztetett, hogy a német kancellár kijelentése összhangban van a német jogrenddel, miszerint senki sem akadályozhatja meg a szu- détanémeteket, hogy vagyoni követelésekkel lépjenek fel. Jogászszakértők azonban azt állítják, hogy a nemzetközi joggyakorlat szerint a magánjogi követeléseket felkarolhatja az az állam, melynek a polgárai károsultak. Ez az állam jogosult megállapodást kötni más országgal és jogot formálhat arra, hogy kölcsönös kiegyenlítés keretében lemondjon ezekről az igényekről, ha vannak viszontigények. 3. Aki figyelemmel kísérte a né- met-cseh kapcsolatok alakulását az utóbbi négy évben, az tudja, hogy a nyilatkozat aláírásával elhárult az akadály Csehország gyors előrehaladása elől az Európai Unióba vezető úton. Németország az Unió keleti bővítésének szavatolójaként sürgette: a csehek ismerjék el bűnösségüket a tekintetben, hogy miként jártak el a szudétanémetekkel. Ezért a nyilatkozat III. cikkelye kimondja: ,A cseh fél sajnálkozását fejezi ki a szudétanémetek háború ütáni kiűzése, valamint kényszerű kitelepítése miatt az akkori Csehszlovákiából, vagyonuk kisajátításával, az állampolgárságuktól való megfosztással sok szenvedést és sérelmet okoztak ártatlan embereknek, ráadásul a kollektív bűnösség elvének alapján. Legfőképpen sajnálja a túlkapásokat, amelyek a humanitárius elvekbe és az akkor érvényes jogszabályokba ütköztek, valamint azt, hogy az 1946-os 115. számú törvény értelmében lehetőség nyílt arra, hogy a túlkapásokat ne te- kintsékjogtalanoknak, s emiatt e cselekedetek bünteüenek maradtak.” 4. Elevenítsünk fel olyasmit, ami látszólag nincs összefüggésben a nyilatkozattal. 1991-ben a Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozatot hagyott jóvá, ebből való a következő idézet: „Ma önöknek, valamennyiüknek, a régi ellenségeskedések tanúinak, az elűzötteknek és utódaiknak Szlovákiából baráti jobbot nyújtunk. Próbáljuk meg elfelejteni a vitákat és sérelmeket...” Nyilvánvaló, hogy a cseh és a szlovák magatartás között tapasztalhatók párhuzamok, de világos eltérések is. 1992-ben, amikor tetőztek a Csehszlovákia kettéválásáról zajló viták, gyakran hangzott el ez a vélemény: ,A cseheknek megmaradt a szudé- tanémet probléma, a szlovákoknak pedig a magyarkérdés.” Ugyanakkor mindkét fél részéről érezhető volt a mérsékelt megkönnyebbülés. A szlovákoknak ezentúl már nem kell törődniük a szudétanémet probléma megoldásával, mivel a kárpáti németekkel problémamentes megértésben élnek. Ezt juttatta kifejezésre az SZNT idézett nyilatkozata. A szlovák „nagypolitika” szemszögéből a németekkel való vagyonjogi rendezés elhanyagolható közjáték. A csehek viszont megszabadultak a Magyarországhoz fűződő kapcsolatok rendezésének a terhétől. Mindez viszont Pozsony nyakába szakadt. Az idő tájt égető problémaként merült fel a bős-nagymarosi vízlépcső kérdése, amely azóta sem hűlt ki teljesen, nem is szólva a magyar-szlovák kisebbségi kérdésről. Mi közük ehhez a magyaroknak? A probléma magva az 1938-as müncheni egyezmény, s ebből származik az összes többi gond. Az Európa háború utáni elrendezéséről megegyező nagyhatalmak megállapodásainak (jaltai és potsdami konferencia) részét képezték a németek kitelepítésére vonatkozó intézkedések azokról a területekről, amelyeken szerephez jutottak a kollaboránsok. A bécsi döntésre való reagálás volt a lakosság- cseréről létrejött megállapodás. A cseh-német nyüat- kozatot, és más hasonló nyilatkozatokat figyelmesen elolvasva észrevesszük, hogy mindössze a kitelepítések módja, nem pedig maga a tény miatti sajnálkozást fejezik ki. Ha megkérdőjeleznék a győztes hatalmak döntéseit, akkor ez a második világháború eredményeinek felülvizsgálatát jelentené. Mi több: történelmi reminiszcenciák végtelen láncolatát indítaná el, amely egészen az első világháború következményeinek a kétségbe vonását is eredményezhetné. Egyebek között Trianonét is. Ebben a szakaszban már nem lennének érvényesek semmilyen nemzetközi konvenciók és nyílt konfliktusokhoz vezető helyzet alakulna ki. Itt merül fel a benesi dekrétumok kérdése. A cseh kormány semmiképp sem járul hozzá az 1948 előtti aktusok revíziójához. Nemzetközijogi szakértők rámutattak arra, hogy a személyek áttelepítésével kapcsolatos dekrétumok bonyolult nemzetközi megállapodásokhoz kötődnek, amelyek garantálója számos ország. Ha a cseh-német nyilatkozat valakiben esedeg azt a reményt keltette, hogy elvi jelentőségű változásoknak nyitott utat, akkor az félreérti a dolgot. Sem a nemzetközi színtéren, sem Szlovákiában semmi jel nem utal arra, hogy bárki hajlandó volna vitát kezdeni a benesi dekrétumokról vagy az első háború utáni években született nemzetközi szerződésekről. P. Vonyik Erzsébet „Tudom, hogy több politizáló koalíciós kolléga részéről felmerültek bizonyos kétségek és egyesek azt is mondták, hogy addig nem lesz magyar politikai egység, amíg az Együttélés elnöke Duray Miklós. Önök előtt ünnepélyesen kijelentem, ha a személyem az akadály, akkor én félrevonulok, csak azért, hogy egység legyen.” Bombameglepetésként hatott az érsekújvári lakossági fórumon az Együttélés elnökének fenti kijelentése. Bár nem is váratlan, ami történt. Egyre gyakrabban láttak napvilágot vélemények, miszerint a szlovákiai magyar politizálásból a romániai RMDSZ-példát követve ki kellene szorítani a radikalizmust, sandán Duray Miklósra célozva. Így csak idő kérdése volt, hogy ki, hol és mikor nevezi nevén a gyereket, vagyis Du- rayt. A váratlan az volt, hogy a pártelnök maga közölte - ugyan más felvetés kapcsán -, hogy hajlandó félreállni, ha tényleg a személye az egység akadálya. Tette ezt a múlt keddi koalíciós tanácsi ülés után pár órával, amelyen az Együttélés által szorgalmazott uniós egyesülés volt a fő téma. Ezen megegyeztek, hogy lefújják a nyilvános fórumokat és a koalíción belüli szakértői egyeztetéseken vitatják meg az Együttélés részéről óhajtott, az MKDM és az MPP oldaláról inkább elutasításba hajló, fenntartásokkal fogadott javaslatot. Csak találgatni lehet, hogy a várt-váratlan bejelentést mi motiválta. A koalíciós tanácson elhangzottak? Netán Duray régebben készült erre, hiszen szlovák és magyar vonalon egyre több támadás érte? Taktikai húzásnak szánta? Egyes újságírók azt a kérdést is Duray mellének szegezték, hogy mozgalma csökkenő támogatottsága okán nem kívánja-e levonni a személyi konzekvenciákat. Esetleg azért is, mert a Magyar Koalíciónak előbb vagy utóbb szövetségre kell lépnie a Kék Koalícióval, amely Duray Miklóst nehezen tudná elfogadni. A pártelnök bejelentése nyomán Érsekújvárott a lavina elindult, s nem tudni, hol áll meg és kit temet maga alá. Az Együttélés vezérkarának feladata, hogy rendet tegyen a saját háza táján, ha valóban szükséges. Mert az Együttélés zuhanórepülését felmérések is mutatják, s az unióhoz való menekvés felfogható akár mozgalommentésként is. Ám emlékeztetni kell arra, hogy az unió gondolatával az Együttélés már a 94-es választások előtt előállt, s akkor még jó passzban volt. Most azonban át kell gondolni, elég hatékony-e a koalíciós csapatmunka? Az új választási törvény, a magas küszöbök szükségessé tehetnek valamiféle fúziót, választási pártot, uniót. Tehát uniót vagy mást, például parlamenti képviseletet Durayval vagy nélküle? Romániában is a választókra bízták, hogy bejusson-e a parlamentbe Tőkés jobbkeze, Borbély képviselő. Á polgárok akarata döntött: a törvényhozás kapuin kívül rekedt. „Ha a cseh-német nyilatkozat aláírása esetleg azt a reményt keltette valakiben, hogy elvi jelentőségű változásoknak nyitott utat, az félreérti a dolgot” CTK-felvétel Nem zárja le a vitát a szudétanémetek vagyonáról. A cseheké lett a szudétanémet probléma, a szlovákoké a magyarkérdés. A vezérkar töri a fejét vagy taktikázik? Somogyi Tibor felvétele Szlovákiai magyar dilemma Uniót - Duray nélkül? A pártelnök bejelentése után a lavina elindult. Vonal alatt Ki támogat bennünket? Szűcs Béla ________________ So ha nem látott diplomáciai of- fenzíva kezdődött Szlovákia jó hírnevének helyrepofozásáért, európai szalonképességének megteremtéséért. Miniszterek, diplomaták utazgatnak, nyilatkoznak. Levelet írnak nyugati lapoknak, meghívnak minden befolyásos politikust, aki hajlandó meghallgatni a dicshimnuszokat Szlovákia nagyszerű sikereiről, amelyek mellett eltörpülnek a demokráciát érő csorbítások. Hiszen ez utóbbiak úgymond mindenütt előfordulnak, még a vezető nyugati országokban is. Ilyen körülmények között döntött a kormány arról, egyetért a kulturális minisztériummal, hogy nincs szükség a kisebbségi nyelvhasználatot biztosító törvény kidolgozására és jóváhagyására, mivel több mint harminc különféle rendelkezés elégségesen, sőt szupeijól szavatolja azt. Alig van a kormánynak olyan tagja, aki különféle fórumokon meg ne ígérte volna a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvényt, és nincs olyan nálunk járt külföldi politikus, vagy küldöttség, aki, illetve amely ne hangsúlyozta volna szükségességét, ne sürgette volna törvényesíté- sét. A nemzetállam hívei azonban itt is felülkerekedtek. Nem törődtek azzal sem, hogy külföldön nem szoktak hozzá a politikusok lódításaihoz, a tárgyaló- partnerek becsapásához, a soha meg nem valósított ígéretekhez. Ők már elfelejtették Meciar emlékezetes aranyköpését: „Meghallgatjuk őket, aztán tesszük, amit jónak látunk.” Ez történt ezúttal is. Pedig az Új Szónak még a parlament alkotmányjogi bizottságának kománypárti elnöke, Peter Bmák is azt mondta, hogy „láttam a törvények jegyzékét, de az ott feltüntetett jogszabályok egyáltalán nem rendezik az alapvető problémákat.” Valamennyiünkben felvetődik a kérdés: mi lesz? Lehetséges-e, hogy a magyar közösség kikényszerítsen valamilyen nyelvhasználati törvényt? Hiszen tudjuk, hogy a Magyar Koalíció törvényjavaslatát a kormány azzal söpörte le az asztaláról, hogy ő majd jobbat terjeszt be. Azonban ez is csak ígéret maradt. Igaz, hogy a parlamentben van mód képviselői javaslatok benyújtására, de ugyan ki támogatná a magyar képviselők indítványát? Itt érkeztünk el Szlovákia nemzetiségi politikájának legfájóbb pontjához, A nemzetállami politikát folytató kormány igyekszik minden eszközzel lehetetlenné tenni anyanyelvűnk használatát a közéletben. Ráadásul az ellenzéknek nincs saját nemzetiségi programja, és valahányszor felvetődik bármilyen nemzetiségi probléma, bizonytalanok, vagy mélyen hallgatnak. Sajnos, a mélynemzeti szél őket is megsuhintotta, és nem mernek bátran kiállni a magyarok mellett. Ez pedig számunkra tragédia, ha sürgősen nem történik valamilyen változás. Magunkra hagyatva, egyedül leheteden itt bármit érvényesíteni. Ján Langos az egyetlen szlovák politikus, aki ki merte mondani, hogy az ellenzék választási győzelme esetén magyaroknak is helye lenne a kormányban. Még egy másik lehetőség is van a kisebbségi nyelvtörvény megszüntetésére: ha a köztársasági elnök, ígéretéhez híven, az alkotmánybírósághoz fordul, hiszen annak idején csak azzal a feltétellel írta alá az államnyelvvédelmi törvényt, hogy lesz törvény a kisebbségek nyelvének használatáról. Egyelőre nem tudni, hogyan reagál erre az elutasításra a nyugati politika és a különféle nemzetközi szervezetek, a becsapott Max van dér Stoel, Her- bert Bösch, A. Kassof stb. Azt hiszem, hogy az alapszerződést aláíró anyaországnak is kell, hogy legyen véleménye a szlovákiai magyarok jogainak csorbításáról. Miközben a kormány feleslegesnek tartja a kisebbségi nyelvhasználati törvényt, a magyar többségű régiókban tovább folyik a kétnyelvűség kiszorítása. Már a magyar gyerekek nem kapnak kétnyelvű bizonyítványt. Nosztalgiával gondolunk az első köztársaság magyaroknak nyújtott jogaira, sőt a szocializmus „nagylelkűségére” is, amit az önálló Szlovákia hazafias vezetői fokozatosan eloroznak tőlünk.