Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-15 / 3. szám
Ötven évvel ezelőtt kezdődött a szlovákiai magyarok kitelepítése ö 1997. január 15. ____________________________________________________ Ri port Amikor a szülőföldjén űzött vad volt a magyar Zsilka László 1946 decembere dermesztő fagyokkal köszöntött a községre. Palást nyugalomra, békességre vágyó lakosságának a béke második tele se ígért sok jót. Még el se siratták a második világháború áldozatait, máris újabb háború, mesterségesen szított gyűlölködés dermesztette a lelkeket. Fél évszázaddal ezelőtt közel száz palásti családnak kézbesítették ki a kötelező munkaszolgálatról szóló értesítést. Felröppent a hír: nem munkára, kemencékbe viszik a magyarokat! így kezdődött a zsidókkal is, akiket szintén munkaszolgálat címén szakítottak ki otthonaikból. A náci haláltáborok, a szlovák mészégető kemencék emléke riasztott tudat alatt, ahol a huszadik század barbárjai, köztük a szlovák nacionalisták is, az ártatlanok ezreit, millióit pusztították el. Most a szülőföldjükről űzik ki a nemzetiségüket megtagadni nem hajlandó magyarokat. Hegedűs István családjában nagy volt a riadalom. Hevenyében született az elhatározás: menekülnek. Irány Magyarország. Hegedűsék a falu végén, a Csáb- rág patak partján laktak. Ez megkönnyítette menekülésüket. A családfő a kertjük végén csörgedező patakon szekéroldalt dobott át hídként. Csakhogy a sekély, máskor nagyobb kövekre ugrálva szárazon is átlábalható patak télvíz idején váratlanul megduzzadt és a könnyű fatákolmányt elsodorta. Az átkelés csak újabb kísérlettel sikerült. Az emlékezetes zord téli éjszakán a Hegedűs család kálváriájának első stációja a falutól néhány kilométerre eső szlovák Boszá- kék pusztája volt. Emberségesen fogadták őket. Elmondták, miért és hová menekülnek, csak pihenni szeretnének. A szlovák család jóságosán marasztalta őket.- Ne menjetek sehová. Meglátjátok, minden rendbe jön. A szlovákoknak se volt mindig aranyéletük a magyar államban, s lám, itt vagyunk... Maradtak, ám az embertelen hatalom már nemcsak a magyarokat, hanem az emberségből őket rejtegető szlovákokat is űzőbe vette. A száműzött családok férfi tagjai éjszakánként visszalopóztak a faluba élelemért, s ők hozták a hírt: a magyarokat rejtegetőket is deportálják. A szlovák Boszákék a ri- asztgatás és kockázat ellenére marasztalták az űzött magyarokat. Hegedűsék így is távoztak, nehogy jótevőiknek bajt okozzanak. A falu határát ekkor már katonaság őrizte, haza nem mehettek. Erdőkben bolyongtak, kunyhókban háltak. A karácsonyt is egy falun kívüli présházban töltötték. Sokan voltak. Lacinak, a legfiatalabb menekültnek a kályha mellett jutott hely, ahol a fáradtságtól kimerültén elaludt és arra riadt fel, hogy a karján ég a ruha. László, a ma már boldog nagyapa másfél emberöltőnyi idő után is elérzékenyülve beszél a „szeretet” ünnepéről.- Bobor Józsi bácsi volt a Jézuskánk. Egy szál kolbászt és kevéske kenyerét osztotta meg velünk... Mária nővére az embertelenség második hullámára emlékezik. A bujdosás után végül mégis hazamerészkedtek. Azt hitték, golgotájuk befejeződött. Nem így volt. Egy januári éjszakán zörgettek Hegedűsék ablakán:- Bújjatok el, különben elvisznek benneteket... A zörgető a magyarul is jól beszélő Hála csendőr - a hatalom palásti szlovák megtestesítője volt... Újra menekülni kényszerültek. Zimankós hidegben érkeztek Ipolyságra. Hajnali három óra tájban zörgettek lakásunk kapuján. Átfázva, félelemtől rettegve, valósággal beestek egyetlen szobánkba. László ma is élénken emlékszik, hogy akkor járt először emeletes házban. Fölöttébb szórakoztatta, hogy az erkélyszerű folyosóról lenézhetett a zárt kis udvarra. A természet végtelenjéhez szokott palóc gyerek számára a behatárolt kisvárosi udvar bizony nevetségesen szűknek tűnhetett. A Hegedűs család a „vihar” elmúltáig több mint egy hónapot töltött az Ipolyságon lakó Blasko komájuknál. Paláston ma is hálával emlékeznek a szlovák Hála csendőrre, akinek menekülésüket köszönhették. De halálában is megvetéssel gondolnak az embertelen hatalmat szolgáló Gazdag Istvánra, aki magyar létére is rettegésben tartotta és ijesztgette őket, hogy hiába szökdösnek, úgyis kitelepítik őket. Hála csendőr furcsa módon nevében viseli sokak háláját. Szi- kora Gáborné Mikulás Ilona is neki köszönheti, hogy családjának nem kellett megjárnia a Csehországba deportáltak kínkeserves golgotáját. Hála csendőr figyelmeztetésére hagyták el a falut, mielőtt a katonaság megszállta volna. Előbb a szomszédoknál húzódtak meg. A szlovák Stefan Zsiga, azaz Zsiga Pista, majd a nemzetiségileg vegyes Varga család bújtatta őket. Tőlük egy zord januári éjszakán menekültek a katonaságtól újra körülzárt faluból. A faluhoz közeli egyik Olvárpusztán a szlovák Stefan Strba vette őket pártfogásba. A didergő, félelemtől reszkető száműzötteket füstölt libasülttel és káposztával vendégelték meg. Egy elhagyott ház lett ideiglenes otthonuk, ahol a talajra szórt szalmán aludtak és a közeli erdőből hozott fával fűtöttek. A férfiak éjszakánként belopóz- tak a faluba élelemért, no meg hírekért. Közben Ilonka asszony kisebbik leánya tüdőgyulladást kapott. Orvos, gyógyszer nélkül maradt az egyedüli gyógymód: a hidegvizes borogatás. És csodák csodája, a kis palóc kigyógyult. Nem sokáig élvezhették szlovák jóakaróik vendéglátását. Ide is eljutott a hír: viszik a magyarokat rejtő szlovákokat! Hiába marasztalták őket, csak nem okoznak másoknak bajt! Szedték a motyójukat és éjszaka a félméteres hóban gázolva, újra erdőkön, mezőkön gázolva indultak vissza falujukba. Ilonka asszony, kisebb, még nem is egészséges leányát a hátán cipelte, s azóta is kínlódik az ötven év előtti embertelenségre emlékeztető derékfájással. Közben a faluban is zajlottak az események. 1947-től a szlovák Mikulás Martinik lett a község bírája, akit máig is Miklós bácsiként emlegetnek, aki a hatalom kijátszására összefogott a kiszemelt áldozatokkal. Az „összeesküvőktől” csak most, ötven év múltán tudtam meg titkukat. A bíró saját felelősségére elintézte: az utolsó csoporttal már csak férfiak mentek Csehországba, hogy könnyebben visszaszökhessenek itthon maradt családjukhoz. A sebek öt évtized után is felsajognak. Megbékélés? De hisz ezt csak azok hirdethetik, akiknek lelkiismeretét bűntudat terheli. Bár a község lakossága egykor a mesterségesen emelt nemzetiségi barikád más-más oldalán állt, a hatalom egy-két kivételtől eltekintve nem állíthatta szembe ellenségként azokat, akiknek ősei Paláston évszázadokon át békében együtt éltek. A békében élőknek pedig nincs szükségük színpadias megbékélésre... A családfő a kertjük végén csörgedező patakon szekéroldalt dobott át hídként. A talajra szórt szalmán aludtak és a közeli erdőből hozott fával fűtöttek. Emlékezzünk és emlékeztessünk! Viczén István, Deresk _____ Ah ogy az ember korosodik, egyre gyakrabban jelennek meg lelki szemei előtt a múlt emlékei és akarva-akaratlanul felidéződnek a régi élmények. Egyes emlékek tiszta, éles képekben jelennek meg, mások homályos, megtépázott formában, akárcsak egy rossz minőségű képernyőn. De azok a képsorok, amelyek ötven éve, 1947 januárjának napjaiban történtek a Túróc-völgyben, olyan élesen és tisztán peregnek le a túlélő emberek szeme előtt, mintha az egész esemény pár nappal ezelőtt zajlott volna le. Pedig ötven éve történt! A háború borzalmainak sebei még be sem hegedtek, mikor a sors újabb csapást zúdított az itt élő népre. Tisztán látom, amikor 1947. január 12-én először gördültek be Deresk, Lévárt, Sánk- falva és Harkács községekbe az UNRRA teherautók, tele katonasággal és csendőrséggel, s a hír egyszerre röppent végig a falvakon: kitelepítés! Látom a kétség- beesett, izgalomtól meggyötört emberek arcát, hogyan adják egymásnak a megdöbbentő híreket. Szülőfalum, Deresk, úgy nézett ki, mint egy felbolydult méhkas. A teherautón érkezett katonaság egy részét kivezényelték az utak lezárására és a kertek alatti portyázásra, hogy senki ne távozhasson, szökhessen el, másik része a faluban maradt rend- fenntartásra és segítésre. Hamarosan négytagú bizottság látogatta meg azokat a családokat, akik a kitelepítettek névsorán szerepeltek. Az első transzporttal Dereskről 16 családot pakoltak fel a teherautókra és szállították a tornaijai vasútállomásra, ahol ingóságaikat marhavagonokba rakták át, majd irány Csehország. A második rajtaütés alig két hét múlva történt, azaz január 27-én. Ekkor már jóval nagyobb létszámú hadsereg és csendőrség vonult be a falunkba. Az előzmények ugyanazok voltak, mint az első alkalommal. Ha az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a család minden tagja alkalmas az utazásra, akkor a bizottság egyik tagja azonnal kézbesítette a „Pri- del’ovací vymer”-t, vagyis a kitelepítési végzést. Nagyon szépen meg volt fogalmazva, így az embert önkéntesnek tekintették. Mégis az erőszak legdurvább módját választották. Összesen 24 családot pakoltak fel a szükséges ingóságokkal a készenlétben álló teherautókra és irány a tornaijai vasútállomás, ahol átraktuk a teherautók tartalmát a marhavagonokba. Szép munkaátcsoportosítás volt, hat napon keresztül marhavagonokban dideregve sínylődni! Aztán nem is egy év lett volna a munkaidő, ha a külföld meg nem akadályozza, hanem örökre. A nép, amit szorgos kezével összekuporgatott, ellenérték nélkül prédának itt hagyta. Kevés bútorkáját és szükséges holmiját autóra rakták, a többit: földet, házat, állatállományt, itt kellett hagyni. A hatnapi marhavagonban való utazás meggyötörte a száműzött népet, mivel a szerelvény különleges volt és nem menetrend szerint közlekedett, egyes vasúti állomásokon órák hosszat vesztegeltünk és a ránk zárt vagonok ajtaját sem nyitották ki minden megállásnál. Még nagyobb volt a meglepetésünk a tett színhelyén, a vodnany- i vasútállomáson, ahol a cseh parasztgazdák és az egyes uradalmak vezetői már vártak bennünket és válogattak az emberek között, mint most a „turkálóban” az ócska, használt ruha között, úgy keresték a jobb, hasznavehetőbb árut. Akkor jöttem rá, milyen olcsó az ember és préda a nemzet. Hiába volt a zokszó, a sírás és a jajveszékelés, nem tehetett semmit ez a száműzött nép. Azóta már a meghurcoltak közül sokan csendben és békében nyugszanak a szülőföld csendes temetőjében és egyre fogyunk, akik túlélőként még e borzalmakra, szenvedésekre és megpróbáltatásokra emlékezünk. Még ma is sok ember nem tartja szem előtt Isten törvényét: „Szeresd felebarátodat, mint önma- gadat’LReméljük, ilyen megaláztatást sem mi, sem utódaink soh; többé nem fognak megérni.
