Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-04 / 23. szám
3 1997. június 4. Kirobbanó sikerű bemutató a Rába partján. Gaston Leroux műve a Győri Balett repertoárján. Hódító út előtt a Fantom Szabó G. László Fantomja minden színháznak van. Legyen az prózai, balettvagy operatársulat, a „véletlen” bárhol, bármikor közbeszólhat. Rómeó az erkélyt mászva megcsúszik, s a padlóra puffan. Neve helyett önmagát dobja el. Volt már példa erre is. Turandot kínai hercegnőnek a lába akadt össze. Vonult, hömpölygött lefelé a császári palota lépcsőin, s egy rossz lépés után fenékre ült. Kínos helyzet! A hattyúk tavát nézve, pár évvel ezelőtt, olyan Herceget láttam, akinek Odette-Odilia valósággal kirepült a karjai közül. Természetesen nem a kék ég felé vette az irányt. A fekete gumiszőnyegen landolt. Régi színházi rókák a megmondhatói, hogy olykor-olykor bizony a zsinórpadlás is „elereszti” magát. Ezek már életveszélyes pillanatok. Elindul egy kulissza a magasból. Szétdurran egy lámpa a színpad feletti hídon. Tragédia is előfordult már. Moliére színpadi halálra vágyott. Ott is végezte. „Fentről nézve” neki ez végtelen boldogság lehet. Kegyetlenül azokkal bánt a sors, akik nem ilyen végről álmodtak. Charlottát, Az Operaház fantomja című Gaston Leroux-regény idősödő prímabalerináját egy hatalmas kristálycsillár temeti maga alá. Látszólag ez is a véletlen műve. Valójában persze a Fantomé, aki reménytelenül szerelmes a fiatal, szép lelkű Christinába, a társulat új táncosnőjébe. Christinát azonban gyerekkori pajtása, Raoul is szerelemmel csodálja. Charlotta nehezen viseli fiatal pályatársa szakmai és szerelmi sikereit, s mindent megtesz, hogy a lányt háttérbe szorítsa. Látva ezt a Fantom, végez a féltékeny táncosnővel, és megpróbálja magához láncolni Christinát. A történet végén természetesen győz a józan ész, az igaz szerelem, a Fantom pedig... ... de ez már Libor Vaculík koreográfiája a Győri Balett színpadán, ahol május 17-én az évad második bemutatóját tartotta az együttes. Libor Vaculík nem először dolgozott a társulat táncosaival, de egész estét betöltő darabot most komponált először Győrben. A siker minden várakozást felülmúlt. A közönség úgy „itta” e romantikus, szerelemmel átszőtt, fordulatokban gazdag történetet, mint sivatagi vándor a vizet. Nem a külső a fontos, szoktuk mondani, hanem a belső, a lélek. Később aztán kiderül: választásunkban az arc, a megjelenés sem mellékes szempont. A Fantom arcát maszk takarja, s ez, amíg él, seb a lelkén. Egy alkotó- művész, jelen esetben egy koreográfus számára, gondolom, hálás téma a másság. Hálás, de ezzel együtt azt is tudni kell, hogy a fizikai vagy a lelki deformáltságot sokkal nehezebb színpadra vinni, mint például Rómeó és Júlia vagy Makrancos Kata történetét - állítja a prágai Libor Vaculík. - Egy jó megjelenésű, már első látásra is kellemes benyomást keltő hős sokkal gyorsabban elnyeri a nézők rokon- szenvét, mint mondjuk egy testi vagy egy szellemi fogyatékos. A külső jegyek, ha bevalljuk, ha nem, hatással vannak ránk. Eleinte a Fantomtól is sokan viszo- lyognak, hiszen a sors csúnyán elbánt vele, de a történet során gyorsan kiderül: a maszk mögött egy nagyon is érzékeny, gazdag lelki életet élő ember szenved. Norman Bates, a Psycho tudathasadásos hőse. Quasimodo, a Notre Dame-i toronyőr. Friedemann úr, a Thomas Mann-i kisember. Mind „mások”. így vagy úgy kilógnak a sorból. És most negyedikként itt a Fantom, akinek csak a fél arcát látjuk. Vonzanak az efféle történetek. Ezekben van mit megmutatni, eljátszani, eltáncolni. Itt még a kellékeket is nagyobb odafigyeléssel kell megválogatni. A Fantom birodalmában hatalmas tükör áll. De lepel fedi, mert fél belenézni. Charlottán azonban úgy áll bosz- szút, hogy tükröt tart elé. „Nézd meg, mennyire megöregedtél! Mit akarsz még? Táncolni? Hagyd abba végre!” Igen, gonosz is tud lenni, hiszen a jó mellett minden emberben a rossz is ott bujkál. Christina szerepét Ströck Barbarának adtam, a Fantomét Pátkai Balázsra bíztam. Észrevettem nem egy társukon, mennyire irigylik tőlük a lehetőséget. Ez is emberi tulajdonság. Van, aki el tudja nyomni magában, van, aki nem. A Fantomot megelőzően három éve dolgoztam Győrben. Akkor másokra bíztam a főbb szerepeket. Három év azonban nagy idő a táncos életében. Azalatt sokat veszíthet fizikai szinten, egy fiatal pedig rengeteget fejlődhet. A táncnak ráadásul esztétikummal kell párosulnia. A tehetség mellé vonzó külső, kultivált mozgás kell. Ezek is szempontok voltak, amikor a szerepeket kiosztottam. Gombár Judit, a darab díszlet- és jelmeztervezője idestova harminchatodik évét tölti a pályán. Libor Vaculíkkal ez a negyedik közös munkája. Egy színházi előadásnak mindig ugyanaz a forgatókönyve. Elindul szépen, nyugodtan, mindenki végzi a dolgát és szent meggyőződéssel azt hiszi, nem lesz itt semmi baj. Aztán tíz nappal a bemutató előtt szinte mindenki megijed, mert nem győzi a munkát, elkezdünk vitázni, veszekedni, ott akarjuk hagyni az egészet... így volt ez most is. Én már azt mondtam, öngyilkos leszek, vagy kimegyek a színházból, és még a környékére sem jövök vissza soha. Aztán nem tudom, mitől, egyszer csak csitulni kezdenek a kedélyek, megnyugszik a háborgó tenger, és mintha varázslat történt volna, valamitől minden összeáll. Ez a színház csodája. Itt nem lehet csillapítót bevenni, nyugodtan aludni, itt izgulni kell, idegeskedni, és olykor-olykor bizony ordítani. De a végén minden a helyére kerül, és amikor felmegy a függöny, ott az előadás. Szokatlan színpadképe van a darabnak. Egy forgatható, felfújható konstrukció. Egy hatalmas, perec formájú váz. Mindenki ettől félt, már csak a nagysága miatt is. Úgy néz ki, mint a Titanic elsüllyedés után. Ez az én találmányom, és két perc múlva, mint ötletet, el is fogják lopni. Érzem. Rettentő sok energia kellett hozzá, de megcsináltattam. Eleinte azt képzeltük, ez okozza majd a legtöbb gondot. Ez is törvényszerű a színházban. Amitől izgulunk, az gyorsan meglesz, és nem állít újabb fejtörés elé, amiről pedig azt hisszük, hogy ripsz- ropsz elkészülünk vele, az alaposan meg- izzasztja az embert. Ez történt jó néhány kosztümmel. Bementem az üzletbe, hogy megvegyem az anyagot, és nem vehettem meg, mert nem volt. És még a harmadikban sem, csak a tizenharmadikban. De akármennyit idegeskedtem is, minden tiszteletem Liboré, aki belefúrta az orrát a levegőbe, és pontosan megszimatolta, mire vágyik manapság a közönség. Egy jó rendezőnek vagy egy jó koreográfusnak ugyanis mindig ismernie kell a nézők titkos vágyait. Ebben a kihűlt, mechanikus, érzelemszegény világban a lehető legjobbkor jött a Fantom. Ez a világ tudniillik nem szeret és nem lélegzik. Ez működik. De hogy mennyire éhezik-szomjazik a publikum az ilyen kalandos, érzelmekkel átitatott, nagyszabású előadásra, azt ez a hatalmas siker is jelzi. Hasonlóképpen vélekedik Kiss János, a Győri Balett igazgatója is. Tizenhét évünk egyik legfontosabb bemutatója Az Operaház fantomja. Széles látókörű osztrák impresszáriónk azt mondta az előadás után: ez olyan alkotás, amely a világon bárhol eladható. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattunk volna. Június 16-án Pozsonyba utazik a Fantom, ’98 januárjában Prágába, majd öt hónappal később a salzburgi Festspielhausba. Ez már biztos. Pedig még csak az első előadásoknál tartunk. A maszk mögött érzékeny, gazdag lelki életet élő ember szenved. Egy jó koreográfusnak mindig ismernie kell a nézők titkos vágyait. Charlotta szerepében: Bombicz Barbara, az együttes Harangozódíjas balerinája. „Sok mindent megmutathatok Charlottaként. A dámát, a szerelmes nőt, a vesztes, csalódott embert, az érett, ereje teljében levő táncosnőt... Hálás a szerep. Ami a végén érdekessé teszi: tehetetlenségében, mivel a színház irányítói sakkban tartják, elkezd inni. Charlotta és Christina egymás ellenpólusai. Ha egyszerűsíteni akarnám a képletet, akkor azt mondanám: az egyik a szépség, a másik a szörnyeteg. Christina a bájos, kedves, fiatal lány, Charlotta a fúria. Táncoltam én már kegyetlen királynőt is, az sem zavart. Minél bonyolultabb a jellem, annál nagyobb gyönyörűség a szerep.”
