Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-28 / 22. szám
12 1997. május 28. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató 101 kiskutya Walt Disney stúdiója harmincöt éve mutatta be a 101 kiskutyát. Generációk nőttek fel azóta, a rajzfilmet a filmtörténet klasszikusainak sorában emlegetik. S most a Disney-cég ismét elővette a sztorit. Ezúttal nem a rajzasztalon leheltek életet a pöttyös bundájú kiskutyákba. Az új változatot élő szereplőkkel: színészekkel, igazi dalmata- kölykökkel forgatták. Az efféle vállalkozások magukban rejtik annak a veszélyét, hogy az eredetivel egybevetve csalódást keltenek. Szerencsére nem így történt. A mese időtállónak bizonyult. A „kétlábú” szereplők - főként a Szömyellát alakító Glenn Close - kitűnőek, a négylábúak simogatni valóan bájosak. Stephen Herek rendező arra törekedett, hogy filmje minél reálisabb legyen. Állatszereplői nem beszélnek, hanem saját „nyelvükön” kommunikálnak. Kivételesen nehéz feladatot jelentett a közel kétszáz nyolchetes, rakoncátlan dalmata felkészítése a forgatásra. Az idomárok vezetője szerint a siker azon múlott, hogy a kiskutyák játéknak fogják fel „szerepük” betanulását. Tizenöt ebkölyköt egymás mellé ültetni, hogy rövid időre egy helyben maradjanak - ez már teljesítmény! A kitűnő családi mozi hatására bizonyára megnő a dalmatatenyésztők forgalma. Igazán zord szívűnek kell lennie annak a szülőnek, aki képes lesz ellenállni gyermeke óhajának... Heti jegyzet Ballag már... Vas Ottó _______________ A borús reggel után verőfényes, ballagásra ideális nap köszöntött a kisvárosra, mindenki megelégedésére, hiszen a búcsúzók és búcsúztatók számára ez a derűs öröm napja, s hogy az öröm felhőtlen legyen, az égnek is felhőtlennek illik lennie. Mindenki felkerekedik (beleértve nyugdíjas önmagamat is), hogy még egyszer találkozzon az egykori „nebulókkal” az iskolában, amely éppen ezen a napon veszi le róluk gyámolító kezét. Ma ők állnak az érdeklődés középpontjában. Mindenki csak rájuk figyel. Kíváncsiak megnőtt, hirtelen megkomolyodott gyerekükre a szülők és második otthonuk nevelői, a tanárok, itt vannak velük a rokonok és közeli ismerősök, visszajöttek köszönteni őket a régi iskolatársak, barátok, barátnők, találkoznak velük a város vezetői, biztatóan rájuk mosolyognak a járókelők és a városba tévedt idegenek is. Ipolyságon csak egyvalaki nem kíváncsi a ballagók- ra: az iskola igazgatója. Talán azért, mert nem tud, vagy nem akar megszólalni saját diákjai anyanyelvén, de az is lehet, hogy most is azon mesterkedik, hogy távolítsa el az iskolából alkalmatlanság címén a tanári kar egyetlen kitüntetett pedagógusát. „Kell több? Nem mond ez eleget?” Iván Passer a hatvanas évek cseh filmiskolájából indult. Ma világhírű amerikai rendező. (1) Erős, mint a buldog Milos Fikejz felvétele Szabó G. László____________ Milos Formán hajdanvolt „négyes fogatával” indult ő is, még a hatvanas évek első felében. Meghallgatás, Fekete Péter, Egy szöszi szerelme, Tűz van, babám! Négy remekmű, négy karrier. Formán ír és rendez. Jaroslav Papousek ötleteket ad. Miroslav Ondíícek fényképez. Iván Passer ír, majd maga is rendez. Rövidfilmet Egy unalmas délután címmel, aztán egy hosszabbat, amelyben minden szereplő Intim megvilágításban áll. Ez utóbbi a világban is híressé teszi. 1965-öt írunk... „Olyan a természetem, mint a buldogé - nyilatkozta nemrég egy német lapnak. - Amit a fogam közé veszek, azt többé el nem eresztem.” - Már a hatvanas években, Prágában is eszerint élt, vagy csak később, Amerikában vette fel ezt a magatartást? Nem. Ezt Prágából vittem magammal. Nem szívesen beszélek róla, de ha már rákérdezett... Igen, az élet sok mindenre megtanított. Szüleim ötéves koromban elváltak. A nagyapám nevelt egy ideig. Amikor bejöttek a németek, erre pontosan emlékszem, mert épp ebédeltünk, a szemem láttára mérgezte meg magát. Három hétig eszméletlenül feküdt, de mert erős volt a szervezete, felépült. Először tragédia, aztán komédia. Jókedvre derült. Egy évvel később anyám a partizánok oldalán, apám a munkatáborban. Én és a nővérem mindig más családhoz kerültünk. Ismerősök, rokonok adtak kézről kézre bennünket. Apám a háború után megszökött a munkatáborból. Rengeteget költözködtünk. Ránk, gyerekekre senkinek sem volt ideje. Sokat voltam egyedül. Egyszer tíz napig nem is mentem haza. Apám erre úgy döntött, hogy jobb lesz, ha internátusba ad. Ott majd vigyáznak rám. így kerültem tizenkét évesen Podébradyba. Ott ismerkedtem meg Havellel, Formánnál és Jerzy Skoli- movskival, akiből később szintén rendező lett. Kétféle társaim voltak a kollégiumban. Egyrészt azok a gyerekek, akiknek a szülei felsőbb körökben dolgoztak Prágában, másrészt azok, akik úgymond kezelhe- tetlenek voltak. Közéjük soroltak engem is. Sajnos, nem sokáig, mert onnan is eltanácsoltak. Kidobták? Mondhatjuk így is. Hova? Egy bíró családjához kerültem Litvínovba. Ez már tizenhat éves koromban történt. Iskola? Volt közben az is. Legalább nyolc helyen. Mire megszoktam a környezetet, már mentem is tovább. Kirúgták? Úgy valahogy. A bíró családjánál azonban jól éreztem magam. Bent laktam egy hatalmas épületben. Iroda, lakás, bíróság, börtön, minden egy helyen. Sokszor én voltam az egyetlen „tanú” a tárgyaláson. „Doktor úr, jön a tél, nagyon kérem, ha szabadlábon maradok, megfagyok!” Sok mindenre emlékszem. A lakásból hosszú folyosó vezetett a tárgyalóterembe, a bírón fekete talár, papucsa csattogott a kövön. Egy nap, ahogy hazaértünk a fiával az iskolából, már nem beszélt. Ott feküdt holtan a szobában. A szíve vitte el. Litvínov kisváros a szudéta határvidéken. Oda minden lassan jutott el. Egy évbe telt, míg 1949-ben odaért a fordulat. És akkor bomba robbant a pártház előtt. Tizenkét személyt azonnal letartóztattak. Köztük a város polgármesterét és a gyógyszerészt. A nevelőapám, a bíróság épületében, megkapta a névsort, hogy kinek kell 10-12-16 évet adnia. Ő pedig, aki egészen addig csak napokra, hetekre ítélte el az embereket, ezt nem bírta elviselni, és belehalt. Ez volt az én első politikai leckém. Meg is fogadtam rögtön, hogy „ezekkel” én nem fogok semmiféle közösséget vállalni. Soha. Nem is mondtam senkinek, hogy elvtárs, de még csak az ifjúsági szövetségbe sem lép„Sokálg nem vettek fel sehova... tem be. Igaz, fel sem vettek volna, hiszen annyiszor cseréltem iskolát. A gimnáziumot Martinban fejeztem volna be, csakhogy mint osztályellenséget, három hónappal az érettségi előtt onnan is kirúgtak. Bányába akartak küldeni, de megszöktem. Hova? Beálltam egy vándortársulathoz. Körhintájuk volt és céllövöldéjük. Ez volt ifjúságom legszebb éve. A cigányok között. Lakókocsikban éltünk, és jártuk az országot. Közben rájöttem, ha nem szerzek műveltséget, elszúrom a jövőmet. Beálltam gyári munkásnak. Mezőgazda- sági gépeket szereltünk középkori feltételek mellett. Egyszer behívott a személyzetis, hogy megkérdezze: „Passer elvtárs, milyen kapcsolatban vagy a cionizmussal? Mivel? - kérdeztem. A cionizmussal. Hiszen te zsidó vagy... Honnan tudja? És különben is, hallott már a nürnbergi törvényekről? Mit kevered ide Nümberget?! - ordított a férfi. - A nevedből ítélve zsidó vagy. Ne mondd, hogy nem! Holnap már be se gyere a gyárba!” Rendben, feleltem. De elmenni sem mehettem. Gödröt kellett ásnom a gyár mellett. Más munka szóba sem jöhetett. Aztán jött egy élmunkás, hogy közölje, meghalt Sztálin. Kommentálni senki sem merte. Anynyit hallottam csak, hogy „nahát”! Tanulni akartam. Bejutni valami iskolába. Érettségi nélkül? Sokáig nem is vettek fel sehova. Később találkoztam egy barátommal, aki gyártásvezetőnek jelentkezett a filmművészeti főiskolára. Megyek veled én is, mondtam. A rendező szakot ugyanis érettségi nélkül is meg lehetett próbálni. Nem kellett hozzá más, csak kivételes tehetség. Engem addig soha, még csak gondolatban sem foglalkoztatott a rendezés, de mentem, el akartam indulni valahogy az életben. A jelentkezési lapon volt egy olyan kérdés is, hogy hol és mikor érettségizett? Gondoltam, annyira mindegy, mit írok oda! Kitöltöttem. Hat hetem volt, hogy felkészüljek a felvételire. Fel is vettek. Á villám akkor csapott le, amikor a nővérem is jelentkezett a főiskolára. Én már akkor harmadéves voltam, ő egy kórházban dolgozott, a rákosztályon. írt egy sikeres könyvet, és rábeszéltem, hogy jelentkezzen forgatókönyvírásra. Jelentkezett, de elfelejtett hazudni, s mivel neki sem volt érettségije, elutasították. És akkor jöttek rá, hogy nekem sincs. Kidobtak. Lélekben azonban én már filmrendezőnek éreztem magam. (folytatjuk) „Bányába akartak küldeni, de megszöktem.” Kórház Hollywood szélén. Turistalátványosságként reklámozzák Burbankben a forgatás helyszínét. Nincs is vészhelyzetben a televíziós Vészhelyzet Erős Zoltán Elkerülhetetlen újságírói fordulattal kell kezdenem: nemcsak a nyomtatott könyveknek, de a filmforgatókönyveknek is megvan a maguk sorsa. A példátlan világsikert ismerve szinte hihetetlen, hogy a Vészhelyzet eredeti forgatókönyve pontosan húsz esztendeig porosodott a hollywoodi filmgyárak producereinek íróasztalában. Mindenki, akinek a forgatókönyv a kezébe került, úgy vélekedett, hogy megfilmesíthetetlen, jelentős átdolgozásra szorul. A sztorit - egy nagyvárosi (chicagói) kórház huszonnégy órás ügyeletben dolgozó ambulanciájának élete - Crichton a Harvard Orvostudományi Egyetemen töltött medikuséveiből merítette, amikor is doktorálását megelőzően végeláthatatlan órákat ügyelt gyakornokként a Massachusetts General Hospital ambulanciáján. Már-már úgy látszott, hogy a Vészhelyzet forgatókönyve végleg a feledés homályába vész, amikor a Jurassic Park előkészületei közben Crichton csak úgy megemlítette Steven Spielberg- nek a kórházas sztorit. Ä világhíres filmrendezőnek - miután elolvasta a forgatókönyvet - megtetszett az ötlet, s elhatározta, hogy mozifilmet készít belőle. Végül is a Jurassic Park, majd pedig a Schindler listája forgatása miatt nem maradt ideje a dédelgetett terv megvalósítására. Viszont neki köszönhetően a Warner Bros. Television jóvoltából tévésorozat készülhetett belőle, amelyet aztán az NBC E. R. (Emergency Room, magyarul sürgősségi és baleseti ellátási osztály) címmel vett műsorára, elindítván a sorozatot a világsiker útján. Nem túloznak tehát az amerikai tévé kritikusok, ami kor a sorozatot egy kicsit Spielberg életműve részeként is tekintik. Mindazonáltal a Vészhelyzet a csapatmunka diadala. A háromszáz tagú (ebből negyven orvos!) stáb rendkívüli igényességéből, precizitásából és a hitelességre való tö- rekvéséből adódóan igen körültekintően, nagy-nagy műgonddal forgatták és forgatják a sorozat filmjeit. Minden egyes epizód hétnapos előkészítő szakasszal indul, maga a forgatás pedig nyolc napon át, kora reggeltől késő estig tart. Lévén, hogy az alapsztoriban a helyszín egy chicagói klinika (Country General Hospital) s az epizódokban külső képekként gyakran látunk jellegzetes chicagói városrészeket, az a téves benyomás alakult ki a nézőkben, hogy a forgatás működő kórházban történik. Nos, erről szó sincs. A kórházkülső és a műtők, betegszobák hollywoodi, pontosabban burbanki díszletek. A Hollywoodtól északra fekvő szomszédos Burbank városkában található a Wemer Bros. televíziós stúdió. A forgatás legnagyobb része itt zajlik. Afféle ráadásként érdekes, exkluzív turisztikai információval is szolgálhatunk a Vészhelyzet-rajongó olvasóknak. Akit a jó sorsa mostanában Los Angelesbe, illetve Hollywoodba vetne, szervezett formában elmehet a közeli Burbankbe, ahol fizetett programként, turistalátványosságként ellátogathat a Warner Bros. stúdióba, belecsöppenve a Vészhelyzet egyik epizódjának forgatásába. Ugyanis az idén az év elején már javában zajlott a sorozat harmadik folyamának forgatása, ezt követően pedig már a negyedik széria szintén 22 részének elkészítésére kerül sor.
