Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-28 / 22. szám
Kultúra 1997. május 28. 13 Havasi József kassai operaénekes művészpályáját vaskos krónika dokumentálja Nabuccótól Falstaffig? Iveta Matyasovával a Nabucco címszerepében Archív-felvétel GazdagJózsef _____________ Az ö tvenéves énekes művész voltát a Verdi-alkotásokkal tudnánk a legélethűbben jellemezni, behatárolni. Még akkor is, ha ő azt vallja magáról, hogy a komolyzenében Bach a kedvence, a könnyűzenében pedig a Beades együttes. Tudniillik amikor megkérdeztem tőle, eddigi szerepei közül mit tart a csúcsnak, a legrangosabbnak, habozás nélkül felelte, hogyaNabuccót, míg arra a kérdésemre, mi most a legnagyobb szerepálma, szintén egy Verdi-fi- gurát, a F alstaffot említette. Nabucco és Falstaff. Sok tekintetben szinte a két véglet. Legalábbis az emberi jellemvonásokban egyértelműen. Az egyik Babilónia önmagát egyszer Istennek vélő, Istennek kikiáltó királya - a másik a kisvárosi polgárok nyugalmas életét felkavaró bohém. Nabuccót szívesen alakítja. Hogy Falstaffot is eljátszhatja-e, azt még maga sem tudja. Úgy érzem - mondta a mély bariton hanggal megáldott jubiláns -, hogy a Nabucco király szerepe illik hozzám, s legalább ennyire ülne Falstaff is. Az utóbbi opera színrevitelét a Kelet-szlovákiai Színház kassai társulata egyelőre nem tervezi, tehát a szerepülőm továbbra is álom marad a számára. Persze, ki tudja meddig, hiszen az élet, a jövő a színház világában is kifürkészhetetlen. Néha elég egy vá- radan pillanat is a menetrendszerű dolgok hirtelen megváltoztatásához. Előfordulhat (na) például, hogy egy másik társulat műsorára tűzi a Verdi-vígoperát, s Falstaff szerepének eljátszására éppen őt kérikfel... Mintahogyaz is megtörtént, hogy gyerekkorában autószerelőnek készült, sőt kitanulta a szakmát, mégis énekes lett.- Nálunk nem családi hagyomány az éneklés. Elődeim közül üyen téren az apai nagyapám templomi kórustagságig vitte. Gyermekfejjel jómagam is ott, a templomban kerültem közelebbi kapcsolatba az énekléssel. Az egyházi énekek dallamai megérintettek, elbűvöltek. Méghozzá annyira, hogy a délutánonkénti zeneiskola-látogatást nem nyűgnek éreztem, hanem örömteli zongorázgatásnak. Számomra egyfajta kedvenc játékká vált a zenetanulás. Zongoráztam, néha pedig énekeltem is közben. Egyszer valamüyen iskolai rendezvényen Ladislav Kuckó konzervató- riumi zenetanár felfigyelt rám, és azt mondta, szerinte jót tenne, ha leérettségiznék. Szüleimmel együtt megfogadtuk a tanácsát, és szakmunkástanulóként beiratkoztam a helyi magyar gimnázium esti tagozatára. A véletlen folytán egyazon napra esett a tanonciskolái záróvizsgám és az érettségi vizsgám. Természetesen az utóbbit részesítettem előnyben. Leérettségiztem, ám a szakmunkásképzőben nem kaptam meg a mesterlevelet. Igaz, érettségivel a kezemben az már nem is igen érdekelt. Ugyanis ekkor már nem a gépkocsijavítás felé kacsingattam, hanem a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolára készültem. Aztán évekig ott tanultam. Az ottani „záróakkord” az 1968-as politikai események miatt félresikeredett. A tananyag elsajátításával és a vizsgákkal nem volt baj, de az akkori politikai történésekkel kapcsolatban az én nézetem nem egyezett a „hivatalossal”, így aztán a diplomakiosztáson nem vehettem részt... 1969-ben a kassai Állami Színház Opera Társulatának kórustagja lettem, majd két évig az országos katonai művészegyüttesben szolgáltam. A hetvenes évek közepén a helyi egyházi vezetők hívására elmentem a színházból, s a Szent Erzsébet-dóm kántora, valamint az ottani egyházi énekkar karmestere lettem. Tíz évig ez volt a szakmám. Nyolcvanhatban aztán visszamentem az Operába, ám félállásban a dómi teendőimet is elláttam. Mi tagadás, a színházban a rendszerváltásig nem nézték jó szemmel, hogy egyházi vonalon is dolgozom. A rendszerváltás után pedig fordult a kocka, akkor az egyháziak küldtek el a dómban betöltött félállásomból. Igaz, ebben közrejátszott az is, hogy közben elváltam a feleségemtől, ami ugye az egyházi értékrendben nem kis szabálysértésnek számító dolog. Természetesen számomra a vallás továbbra is meghatározó életfilozófia. 1992- től tehát szinte teljes mértékben a színháznak élek, magánéletemet pedig az első házasságomból származó gyermekeim és a mostani családom körüli teendők töltik ki - foglalta össze eddigi életpályáját. A művészpályáját dokumentáló vaskos krónikában Pietro Mascagni Parasztbecsület című operája áll az első lapon.- Itt még kezdő kórustag voltam - mondta. Leoncavallo Bajazzók-jában Toniót alakította, Puccini Toscájában Scarpiát, a Pillangó- kisasszonyban az amerikai konzult, Janácek Ravasz rókácskájá- ban az erdészt, Puccini Bohéméletében a zenészt, Bohuslav Mar- tinu Görög passiójában a papot, Oskar Nedbal Lengyelvérében Zarembát, Rossini A sevillai borbély című operájában Bartolo doktort. Ezzel a jegyzék még korántsem teljes. További operák és operettek ki- sebb-nagyobb szerepeit sorolhatnánk. Jelenleg Verdi Don Carlosában énekel - franciául.- Mit jelent neked az éneklés? Tudnál mást csinálni? - kérdeztem tőle a kassai panelházi lakásában. Válaszadása előtt felhúzta a szemöldökét, majd a zongora fölött lógó faliórára mutatott.- Most például egy régi órát javítok - mondta. - Persze - folytatta -, az éneklés jobban mondva a zene az, ami lelkileg kitölti az életemet. „A diplomakiosztáson nem vehettem részt... ” „Most például egy régi órát javítok...” Heti kultúra Kiállítás Turner Bécsben Néha a bankoknak is van lelkűk. Sőt szépérzékük is lehet. Bécsben a Bank Austria nevű galériát üzemeltet Kunstforum néven, és ott még néhány hétig Turner látható. Joseph Mallord William Turner (1775-1851) brit festő a múlt század elején felfedezettvalamit. Felfedezte a festhető fényt és sötétséget, a köd és a füst szépségét, a brit táj varázsát és a tenger színeit. Turner előtt is ábrázolták mindezt, de a hosszú életet megélt és a korában szokatlanul sikeres művész megelőzte az impresszionistákat és egyes képeiben az absztrakt expresszionizmust is. A bécsi bemutató ízelítőt ad mindabból, amivel Turner festő hatvanéves pályája alatt megpróbálkozott. Láthatók itáliai elődök városképeinek másolatai, tengeri csataképek, angliai tájak. Bemutatnak néhány rajzot és akvarellt is. Bécsbe a londoni Tate-ből és a National Galleryből, amerikai köz- és magángyűjteményekből válogatták a képeket. Ritka lehetőség, hogy most itt viszonylag a közelünkben egy helyen lehet megcsodálni mindezt. Csak az eredetivel találkozva ragyognak fel a homályos formák, a ködön áttörő fénysugarak. Csak a festő keze nyomát látva érezzük meg, mit jelentett neki a homály. A Béke-Tengeri temetés közepes méretű festmény, egy barátjának és pályatársának állít emléket. Dávid Willkie-t szentföldi zarándokútjáról hazatérőben érte a halál. A képen fénynyaláb világítja meg a tengerbe eresztett koporsót. A füst és a ragyogás együttes nyugalma sugallja a gyászt és a megnyugvásnak a kép címében foglalt üzenetét. A festőnek azt mondták, hogy a hajó vitorlái túl sötétre sikerültek: „Bárcsak volna elég festékem, hogy még feketébb legyen”, válaszolta J. W. M. Turner. Fulla Pozsonyban Szlovákia egyik legjelesebb képzőművésze, Eudovít Fulla könyvillusztrációiból nyűt kiállítás a pozsonyi Artotéka galériában, amely a Kapucinusok utcájában található. A kiállítás június 24-ig tan nyitva, s minden látogatónak meglepetést kínál. Felhívás Népművészeti tábor Deákiban A szlovákiai magyar népművészek - a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetével közösen - az idén is megrendezik kézművesmesterségeket tanító, hagyományápoló táborukat a gyerekeknek és az ifjúságnak. V. Népművészeti Tábor Deáki, 1997. július 19-26. Tanítunk: szövést, hímzést, fafaragást, kosárkötést, csuhéfonást. Szállás: a deáki kultúrház vendégszállásán. Étkezés: a deáki kultúrház étkezőjében. Részvételi díj: 1 690 Sk; saját sátrat hozóknak: 1 100 Sk. Jelentkezni és érdeklődni a következő címen lehet: ANSER Népművészeti Stúdió, 93101 Samorín, Dunajská 25/1. Regény A mikor Cristo Bedoya belépett a konyhába, Victoria Guzmán éppen feltette a tűzre a nyúlpörköltet. Rögtön tudta, hogy miért jött. „Majd kiesett a száján a szíve” - mondta. Cristo Bedoya megkérdezte, hogy Santiago Nasar otthon van-e, mire ő színlelt naivsággal azt felelte, hogy még nem jött haza lefeküdni.- Komoly azügy-mondta Cristo Bedoya. - Meg akaiják ölni. Victoria Guzmán egy pillanatra kiesett a szerepéből.- Ugyan, ugyan, kit ölnének meg azok a szegény fiúk - mondta.- Szombat óta egyfolytában isznak - mondta Cristo Bedoya.- Éppen azért - vágott vissza Victoria Guzmán. - Nincs az a részeg, aki megenné a saját piszkát. Cristo Bedoya visszament a nagyszobába, ahol Égi Virágszál már kinyitotta az ablakokat. „Dehogy esett - mondta Cristo Bedoya. - Még hét óra se volt, és már besütött a nap az ablakokon.” Újra megkérdezte Égi Virágszálat, biztos-e benne, hogy Santiago Nasar nem jött be a nagyszoba ajtaján. Égi virágszál ezúttal nem volt olyan biztos benne, mint az előbb. Akkor megkérdezte, hogy hol van Plácida Linero, és a lány azt mondta, hogy az előbb tette oda Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 27. rész neki a kávét az éjjeliszekrényre, de nem ébresztette fel. Majd hétkor felébred magától, mint minden reggel, megissza a kávéját, és lejön, hogy utánanézzen az ebédnek. Cristo Bedoya az órájára nézett: hat óra ötvenhat perc volt. Fogta magát, és fölment az emeletre, hogy megnézze, hátha mégis otthon van Santiago Nasar. A szoba ajtaja belülről be volt zárva, mert Santiago Nasar az anyja szobáján át távozott el. Cristo Bedoya nemcsak hogy úgy ismerte a házat, mint a sajátját, hanem annyira otthon érezte magát, hogy minden további nélkül benyitott Plácida Lineróhoz: majd rajta keresztül megy át a másik szobába. A felső ablakon át beesett a szobába egy fénynyaláb, porszemek táncoltak benne, és a szép, alvó asszony, ahogy ott feküdt a függőágyban, oldalára fordulva, arcára fektetett menyasszonykezével, valószerűtlen jelenség volt . „Olyan volt, mint egy látomás” - mondta Cristo Bedoya. Egy pillanatig elgyönyörködött benne, aztán halkan átsettenkedett a szobán, elment a fürdőszoba előtt, és benyitott Santiago Nasar szobájába. Az ágy be volt vetve, és a karosszéken ott volt a gondosan összehajtogatott lovaglóruha, tetején a sapka, a földön pedig a csizma és a sarkantyú. Az éjjeliszekrényen heverő karóra hat óra ötvennyolc percet mutatott. „Hirtelen arra gondoltam, hogy talán hazajött a pisztolyáért” - mondta Cristo Bedoya. De a Magnum ott volt az éjjeliszekrény fiókjában. „Életemben nem sütöttem el egy pisztolyt - mondta Cristo Bedoya -, de úgy gondoltam, legjobb lesz, ha magamhoz veszem, és elviszem neki.” Fogta a revolvert, az inge alatt becsúsztatta az övébe, és csak a gyilkosság után vette észre, hogy nincs megtöltve. Plácida Linero, kezében a kávéscsészével, épp akkor jelent meg az ajtóban, amikor visszatolta a fiókot.- Szent isten - kiáltott fel -, de megijesztettél! risto Bedoya is megijedt tőle. Ahogy megpillantotta az éles fényben, az aranyszínű pacsirtákkal telehímzett pongyolában, kócos hajával, szétfoszlott a varázs. Motyogott valamit zavarában, hogy azt hitte, Santiago Nasart itthon találja.- Kiment a püspök elé - mondta Plácida Linero. - Az is jól elhúzta a csíkot.- Gondoltam - mondta Plácida Linero. - Az anyja is rossz volt, aki szülte. Nem folytatta tovább, mert ekkor vette észre, hogy Cristo Bedoya azt se tudja, melyik lábára álljon. „Remélem, megbocsátotta nekem az Isten - mondta Plácida Linero -, de olyan zavarban volt, hogy hirtelen azt gondolta, talán lopni jött.” Meg is kérdezte, hogy mi lelte. Cristo Bedoya tudta, hogy milyen kényes helyzetbe került, de nem merte megmondani az igazat.- Nem aludtam egy szemet se - mondta. Azzal elment. „Különben is: folyton azt hitte, hogy lopnak tőié.” A téren Amador atyával találkozott, aki a templom felé ballagott a füstbe ment mise kellékeivel, de nem úgy nézett ki, mint aki bármit is tudna tenni Santiago Nasarért, azonkívül, hogy megmenti a lelkét. Cristo Bedoya a kikötő felé vette az irányt, de ekkor Clotilde Armenta boltjából a nevét kiáltották. Pedro Vicario állt az ajtóban, hullasápadtan, ziláltam az inge ki volt gombolva, és az ujja könyökig feltűrve, kezében a fűrészlapból készített otromba kés. A viselkedése túlontúl kihívó volt ahhoz, hogy spontán legyen, és nem is ez volt az egyetlen és leglátványosabb kísérlete, amivel az utolsó percekben megpróbálkozott, hogy akadályozzák meg a gyilkosságot.- Cristóbal - kiáltotta -, mondd meg Santiago Nasamak, hogy itt várunk rá, és meg fogjuk ölni. Cristo Bedoya hajlandó lett volna megtenni neki a szívességet, hogy megakadályozza. „Ha képes lettem volna rá, hogy elsüssek egy revolvert, Santiago Nasar ma is élne” - mondta. De még a gondolatától is elször- nyedt, mivel hallott róla, hogy mekkora roncsolást visz véghez egy acélgolyó.-Vigyázz, mert egy akkora Magnum van nála, ami még egy motort is ki tud lyukasztani - kiáltotta. Pedro Vicario tudta, hogy nem igaz. „Soha nem hordott magával fegyvert, ha nem a lovaglóruhájában volt” - mondta nekem. Egyébként, amikor elhatározta, hogy tisztára mossa a húga becsületét, erre az eshetőségre is fölkészült. (folytatjuk)
