Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 21. szám
12 1997. május 21. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Sekély sírhant nyúl. Az első nap éjjelén Hugót - aki kábítószeren élt, s túlméretezte esedékes adagját - holtan találják szobájában. Alex, David és Juliet hamar felocsúdik a hulla felfedezése okozta sokkból, amikor az ágy alatt egy pénzzel teli kofferre bukkannak. Erkölcsi gátlásaikat könnyűszerrel legyőzve úgy döntenek, megtartják a pénzt. A hullát feldarabolják és eltüntetik. Ezzel morbid kalandok sora veszi kezdetét... Danny Boyle-t, a rendezőt a hazai közönség a tavaly nálunk is óriási sikert aratott Trainspotting című munkája révén már ismerheti. A Sekély sírhant forgatásával előbb készült el. Bár a krimi más közegben játszódik, mint a munkanélküli, kábítószerfüggő fiatalok életét bemutató Trainspotting, a szemlélet, a stílus azonos. Hősei magasan iskolázott, tisztes polgári foglalkozást űző fiatal emberek, ám Semmivel sem tűnnek különbnek, mint a drogmaffia bérgyilkosai, akik az eltűnt bőrönd nyomába eredtek. A film a maga ironikus módján lesújtó képet fest korunk erkölcsi állapotáról: a jobb körökből való barátok teketória nélkül készek elárulni egymást. Úgy fest, már nem érvényesek a klasszikus emberi értékek... Az új angol krimi nem csupán a műfajtól elvárható izgalmakkal szolgál, de furcsa, groteszk humorával is megörvendezteti közönségét. Már az alaphelyzet sem szokványos: három fiatal értelmiségi - újságíró, orvosnő, adószakértő - közösen bérel lakást. Az üres szobába negyedik társat keresnek. A jelentkezőket szabályos felvételi vizsgának vetik alá. Végül Hugót választják, aki azt állítja magáról, hogy író, és éppen egy regényen dolgozik. Együttélésük meglehetősen rövidnek bizoHavas Ferenc: „Annyi sok szenvedés után most ismét derűsen nézek előre.” Visszanyert boldogság Szabó G. László ____________ Nem ismerek még egy művészt, akire világraszóló sikerei után annyi sok kínt és fájdalmat mért volna a sors, mint Havas Ferenc- re. Második házasságából született egyetlen gyermekét tízéves korától ő maga nevelte. Tímea súlyos beteg volt. Húszéves korában édesapja karjai közt halt meg, miután mindkét lábát amputálták. „Előtte végigsírtuk az éjszakát, és hosz- szasan vitatkoztunk - avat be élete legkegyetlenebb óráiba Havas Ferenc. - Én azt akartam, hogy üljünk be együtt a kocsiba, aztán kétszázzal neki a falnak és kész. Tímeát nem tudtam rábeszélni. Nem te vagy a beteg, papa, neked élned kell. Ezt mondta, majd arra kért, hogy szeremé, ha testvére szülémé. Fiú legyen, hogy Havas Ferencnek hívják őt is. Ez volt az utolsó kérése.” Amíg élt, Tímea mindent megkapott az édesapjától. Szeretet- ben, gondoskodásban, odaadásban az égvilágon mindent. Édesanyja lemondott róla. A válást követő legnehezebb években még csak nem is érdeklődött utána. Havas Ferenc pedig egyedül csak a kislányával törődött. „Amit egy szülő maximálisan megtehet, én azt megtettem. És egyeden másodpercet sem bántam, amit a gyerekemre áldoztam. A sors valahogy mindkettőnkhöz kegyetlen volt, de adott azért öt olyan évet is, amikor felhődén boldogságban éltünk, mert azt sem tudtuk, mi az, hogy orvoshoz járni. Öt évig ment minden a legnagyobb rendben. Azt hittük, ez most már így is marad. Túl voltunk a transzplantáción, működött a vese, Tímea úszott, sportolt, nőtt, fejlődött, az iskoláit is elvégezte. Aztán hirtelen összeroppant, megint jelentkeztek a régi fájdalmak, és egyre közelebb kerültünk a műtőhöz. Én tényleg nem akartam itt maradni. Olyan erősen kötődtünk egymáshoz, hogy egyszerűen értelmedennek láttam a további életem. De itt van velem most is, érzem. Csak testileg mentei...” Havas Ferenc balett-táncosi pályája 1952-ben kezdődött a Magyar Állami Operaházban. Moszkvában, 1963-ban a Bolsoj legjelesebb mesterei tanítják. Tehetségének, alkatának és megjelenésének köszönhetően ő táncolja A hattyúk tava Hercegét, Á bahcsiszeráji szökőkút Girej kánját, Rómeót, A fából faragott királyfit, Lúdas Matyit, a Tűzmadár Cárevicsét, Crassust és Colast. Művészi élmény mellé esztétikai élményt is ad. Külleme még ma is ámulatba ejtő. Száz- nyolcvan centijével és hetvenhét kilójával, tartásával és eleganciájával egyszerűen felemelő látvány a szemnek. Már táncolnia sem kell, akkor is fenséges. Tavaly egy televíziós műsorban a Hegedűs a háztetőn slágerét énekelte. Ha én gazdag lennék... Hát még ha színész lenne! Musicalszínész! Hány „zengzetes orgánumot” szorítana maga mögé? ,Amikor isteni szerencsével Hannoverbe kerültem, ahol Tímea új vesét kapott, behívtak az igazgatóságra, hogy közöljék velem, mennyire szeret az együttes. Külföldi balettmestemek ez nem kis elismerés. Aztán csak úgy mellékesen megkérdezték: ha Magyarországról jöttem, akkor, ugye, kommunista vagyok? Nem, kérem, feleltem. Én művész vagyok. Megvan a papírom, amit ’56-ban előszedtek. A következőt írták bele: ,Jó alakú, nagyon tehetséges fiú, aki szereti a szakmáját és kiváló eredményeket ér el, de mozgalmi munkára nem alkalmas. Á táncon kívül semmi sem érdekli.’ Erre ma is büszke vagyok, és ezen a téren semmit sem változtam.” Fiatal éveiben Európa számos balettszínpadán vendégeskedett Havas Ferenc. Nevét azóta is mindenütt a legnagyobb elismeréssel emlegetik. Első főszerepe, a Harangozó Gyula koreografál- ta Keszkenő Józsi volt, még az ötvenes évek elején. Ennek a darabnak a „cigányképét” állítja majd színpadra ősszel a pozsonyi Nemzeti Színházban, ahová balettmesterként is visszavárják. „Nagyon jólesett, hogy Gabriela Zahradníková, a balett-társulat új igazgatónője meghívott, hiszen jók itt a táncosok. Látszik rajtuk, hogy akarnak. Én is ilyen voltam mindig. Velem nem lehetett kiszúrni. Engem nem lehetett megsérteni. Akkor én tízszer, százszor többet gyakoroltam, mint mások. Aztán eljött a „Előtte végigsírtuk az éjszakát...” A boldogító igen után Kanyó Béla felvétele nap, amikor úgy döntöttem: visszavonulok. Nem vágytam tovább táncolni. Azt mondtam, elég volt, inkább csak tanítani fogok. De bejött egyszer a terembe Seregi László, és mert látta, hogyan mozgok, odajött és azt mondta: - Aki még mindig így ugrál, annak színpadon a helye! - És rám bízta Capulet szerepét a Rómeó és Júliában. Tizennyolc évesen, amikor Harangozó Gyula mellett táncoltam, nem és nem ment a fejembe, hogy van ez. Én ugráltam, forogtam, röpködtem, ő meg kijött, végigment a színpadon, a közönség meg őrjöngött. És most ugyanezt élem meg én is. Csodálatos érzés...” Tartogatott azonban egy másik ajándékot is Havas Ferenc számára a sors. Edinát. Igazából fél éve ismerik egymást, de már három hónapja házasok. „Ilyen csak a szerelmes regényekben van. Első feleségem operaénekes volt, általa kerültem kapcsolatba Edina szüleivel. Mi aztán elváltunk, a soproni család azonban továbbra is szeretettel fogadott. Edina kilencéves lehetett. A térdemen lovagolt. Aztán eltelt húsz év úgy, hogy egyszer sem találkoztunk. „Nem is a földön, hanem a föld felett járok zik, amikor 1993-ban Sopronban nyaraltam. De csak a mamájával találkozhattam, mert Edina férjnél volt Svédországban. Aztán tavaly, az infarktusom után a balatonfüredi szanatórium helyett a sopronit választottam. És akkor léptünk be egymás életébe. Edina a kislányával együtt jött meglátogatni, elmentünk párszor sétálni, egyszer csak azt vettem észre, hogy udvarol. Láttam, hogy szívesen jön, ezért gyorsan figyelmeztettem: én nem akarok semmit, főleg nem házasságot. De aztán én is udvarolni kezdtem és annyira megkedveltem őt, hogy amikor felhívott Pesten, hogy jönne, azt feleltem neki: jöhetsz, de hozd a kislányodat, Krisztinát is. Mert annyira bájos a gyerek, hogy őt is megszerettem. Azóta a nevemre is vettem, sőt a tánccal is sikerült megfertőznöm. Már papucsban is spiccen rohangál. Be van zsongva a színháztól. Edinával már elhatároztuk: szeretnénk közös gyereket. Hátha kisfiú lesz. De ha nem, az sem baj. Mindenesetre most ugyanúgy érzem magam, mint harmincegy évesen. Boldog vagyok. Nem is a földön, hanem a föld felett járok. Már el is felejtettem, hogy léte- Szerintem Tímea is tud róla.. Viktor Jerofejev a Szovjetunió romjain felbukkant legjelentősebb író. Úgy hívják: az orosz James Joyce Már nem keverik senkivel, hiszen annyira más M. Nagy Miklós Ha az immár kétségkívül világhírű Viktor Jerofejevet, Az orosz széplány szerzőjét még mindig összekeverik Venyegyikt Je- rofejewel, a Moszkva-Petuski nem kevésbé világhírű írójával, Viktor csak sármosan elmosolyodik, és elmeséli az idevágó .mulatságos történetet. Amikor a hetvenes években Hollandiában kiadták a Moszkva-Petuskit, a holland nagykövetség Viktor tiszteletére adott fogadást, és a meghívás nyomán mit sem sejtve megjelenő, majd feszengve szabadkozó írónak el se hitték, hogy nem ő a szerző. (A hollandusok azt gondolták, a derék orosz író a KGB-től való félelmében tagadja le saját porontyát.) Mindenesetre nem árt még egyszer tisztázni: Viktornak csak annyi köze van a hat éve elhunyt Venyegyikt Jerofejevhez, hogy barátok voltak, hogy bizonyos tekintetben hasonló a szerepük az orosz próza megújításában, s hogy mindketten előbb értek el komoly sikert Nyugaton, mint a saját hazájukban. A nyolcvanas évek végén, amikor Az orosz széplány első nyugati fordításai megjelentek, Viktor Jerofejevet sok egyéb szu- perlatívusz mellett „orosz James Joyce-nak” és „a Szovjetunió romjain felbukkant legjelentősebb írónak” nevezték. Az ilyen szövegek persze részben reklámszlogenek voltak: a nagy nyugati kiadók árgus szemekkel figyelték, kit választhatnának ki a posztkommunista orosz irodalom zsenijének szerepére, és Jerofejev tökéletes megoldásnak látszott. Politikai előélete makulátlan volt, elvégre ő kezdeményezte a híres-nevezetes illegális Metropolalmanach létrehozását, ami miatt 1980-ban kizárták az írószövetségből, és nem publikálhatott hivatalos szovjet lapokban. Ráadásul szoyjetellenességét még pikán- sabbá tette az, hogy Viktor nómenklatúra-gyerek volt: gyerekkora egy részét Párizsban töltötte diplomata apjával, aki egy időben Sztálin személyi tolmácsaként is dolgozott (de 1980-ban, a Metropol-botrány idején kiállt a fia mellett, s emiatt elbocsátották külügyminisz- tériumi posztjáról). Jerofejev a nyolcvanas évek végén elég idős volt ahhoz, hogy rögtön piacra dobható „életműve” legyen, s elég fiatal ahhoz, hogy még sokáig lehessen számítani rá. Volt egy „nagyregénye”, jó néhány ütőképes elbeszélése, okos és provokatív esszéi, s mindamellett európai műveltsége és fellépése (francia és angol tudás, elegancia, szexepil) és jó adag becsvágy. így történt, hogy Viktor Jerofejev íefoglalta azt az egy helyet a nagy nyugati kiadók listáin, melyet az ügyeletes orosz zseninek tartanak fenn, s ezt Oroszországban sokan bizony igazságtalanságnak érzik. Hiszen Jerofejev sokak szemében csupán a tömeg kegyeit hajhászó pornográf író, akinek a könyveit persze mindenki megveszi, de aztán „el kell dugni a kamasz gyerekünk elől”. Bár újabban már jelennek meg Jerofejevről mély, elemző írások, amelyek fölfejtik sokkoló hatású műveinek bonyolult, a klasszikus orosz irodalomban gyökerező motívumrendszerét, az orosz irodalmi sajtóban még ma is sokkal gyakoribb, hogy az erkölcsi felháborodás hangján írnak róla. De ebből nem azt a következtetést kell leszűrni, hogy az orosz irodalmi ízlés még ma is prűd és elmaradott - szó sincs róla: Oroszországban ma már valóban nincsenek tabuk, s Jerofejevnek igencsak igyekeznie kell, ha ennek ellenére továbbra is meg akarja botránkoztatni olykor a kritikusokat. A most megjelent, Élet egy idiótával című elbeszéléskötet átfogja eddigi kisprózái életművét. Viktor Jerofejev most azért jön, hogy meghódítsa a magyar olvasókat is. S talán még nem tudja, hogy milyen nehéz dolga lesz - mint annak az olasz fagyiárusnak Örkény egypercesében.
