Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 21. szám
Kultúra 1997. május 21. 13 Pozsonytól Nagykaposig sok helyről jelentkeztek a dunaszerdahelyi vetélkedőre Bíborpiros szép rózsa Klein Melinda _____________ Má jus 4-én, vasárnap Duna- szerdahelyen, a művészeti iskola nagytermében rendezték meg a népdalénekesek és zenekarok országos vetélkedőjét. Érthető, hogy nagy várakozás előzte meg ezt az eseményt, hiszen néhány éve, amióta a Tavaszi szél elnevezésű verseny már nem szerepel az országos rendezvények sorában, e műfaj képviselői bizony elvesztették a fórumukat. Örülnie kellene tehát mindenkinek, amiért egy maroknyi, lelkes csapat felvállalta és véghezvitte mindazt, ami egy országos rendezvény létrejöttéhez szükséges. Mégis azt kell, hogy mondjam: az én örömöm nem felhőtlen. Az egyik szemem sír, a másik nevet... Az egyik sír, mert Dunaszer- dahelyen néhány elszomorító jelenséget is tapasztaltam. Tehetséges, jó hangú gyerekeket hallottam erőlködve, természetellenes hangon, mesterkélt gesztusokkal énekelni. Néhányuk előadásmódjának több köze volt talán az operaáriához, mint a tiszta forrásból merített magyar népdalhoz. Javítsanak ki az illetékesek, ha rosszul gondolom, de én úgy tudom, hogy az autentikus népzenének, népdalnak éppen a mesterkéltséghez van a legkevesebb köze. Miért tanítanak akkor ügyes, szép hangú gyerekeket „művészkedésre”? Ha csak elvétve fordult volna elő az ilyesmi, nem tartanám említésre méltónak a dolgot, de sajnos a mezőny nagy hányadánál ez volt tapasztalható. Ha a szakemberek minderre felhívják a versenyzők és a felkészítők figyelmét, ha visszaterelik ezt az egészet a helyes mederbe, akkor igazán nemes és színvonalas versengésnek adhat majd teret a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű rendezvény. Aggodalmaimat elmondtam a szakembernek is. Megkérdeztem Ág Tibor népzenekutató véleményét:- Egyetértek azokkal, akik észrevették a hiányosságokat - mondta. - Hasonló jelenséggel állunk szemben, mint a szavalóversenyek esetében. Szegény zsűri sokszor azt sem tudja, kit is értékel valójában: a versenyzőt vagy a felkészítőjét. A gyerekek ugyanis a tanító néni vagy a szülő által választott anyagot adják elő, gyakran a felnőtt felfogásában. Ez valahol érthető is, hiszen a pedagógus irányít, mutat példát, segít a felkészülésben. Nagyon dicséretes ez az akarás, csak a „hogyannal” van baj. Előfordul, hogy rosz- szul tanítják meg a dallamot. Az erőlte- tettség, mesterkéltség pedig annak köszönhető, hogy gyakran a felnőtt sincs tisztában a hagyományokkal, azzal, miként is kell egy népdalt előadni. Itt következik a szakemberek szerepe. Azok feladata, hogy segítsenek kiköszörülni az ilyen csorbákat. Amíg Romániában hozzáférhetőek a romániai magyar népzenei gyűjtések hangzóanyagai, addig nálunk, a Felvidéken ezen a téren komoly hiányosságok vannak. Éppen ideje lenne az eredeti gyűjtések hangzóanyagát kiadni, az eredeti adatközlők előadásában. A pedagógusoknak is, a versenyzőknek is csak azzal tudunk segíteni, ha ezt az anyagot rendelkezésükre bocsájtjuk, és meghallgathatják, hogyan is hangzottak a népdalok a maguk eredetiségében és tisztaságában. Manapság ugyanis teljesen más a helyzet, mint régen, amikor a faluközösség formálta az énekest. Ma már nincs mód arra, hogy autentikus környezetben sajátítsa el valaki a népművészetet. Ezért kellenek az előbb említett hangzóanyagok, és nagy szükség van olyan táborokra is, ahol zenélni, énekelni tanítják a fiatalokat - hozzáértő, szakavatott emberek. Rengeteg még a tennivalónk. Sokat kell tennünk annak érdekében, hogy ez a seregszemle a megfelelő színvonalra emelkedhessen. A másik szemem nevet. Örül, mert ezekben a köztudottan ínséges időkben - amikor egyre kevesebb pénz és energia jut mindenre, és lehetetlen helyzetbe került a kultúra - egy új, országos népzenei vetélkedő indult útjára. És hogy ez megvalósulhatott, az nagyrészt Huszár Lászlónak, a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya titkárának köszönhető. Őt kérdeztem a részletekről.- Az elmúlt évben, amikor a Ki mit tud szervezési munkálatait végeztük, egy hosszú, fárasztó nap után, a hazafelé vezető úton beszélgettünk arról, milyen kár, hogy a Csemadoknak nem áll módjában meghirdetni a Tavaszi szél nevű versenyt. Már nem tudom, melyikünk ötlete volt, hogy kellene helyette valami, a lényeg, hogy azóta foglalkoztatott bennünket a gondolat. Bárdos Gábor és Brandl Ferenc is ott bábáskodtak a vetélkedő ötletének bölcsőjénél, és a szervezésben is tevékenyen részt vettek. Nem akarjuk, és nem is tudjuk a Tavaszi szél mozgalmát feleleveníteni. Nem is tudhatjuk, mert az a mozgalom egy nagy létszámú szervezőgárdára, egy fizetett apparátusra épült. És persze az állami költség- vetésre. Merőben eltér mindettől a Bíborpiros szép rózsa. Valamint az is újdonság, hogy a Tavaszi széllel ellentétben mi nem zártuk ki a versengésből a gyerekeket, az alapiskolás korosztályt. Már a vetélkedő neve is figyelemfelkeltő. Miért éppen Bíborpiros szép rózsa? 1994-ben az akkor még működő Népzenei Munkaközösség népzenei gyűjtést végzett Pereden. Ennek a gyűjtésnek az anyagát sikerült 1995-ben kiadnunk, amelyben található egy egyházi ének is Bíborpiros szép rózsa címmel. A füzet címadó dala is ez lett, és - hogy valamilyen folyamatosságra utaljunk - ezt a címet adtuk a népzenei vetélkedőnek is. A döntőben harminchat népdalénekes, hangszeres szólista, cite- razenekar és népi zenekar lépett fel. Hány jelentkező közül válogatták ki ezt a harminchat résztvetőt?- Kellemes meglepetés volt számunkra, hogy százhatvan jelentkezés érkezett be a határidő leteltéig, és Pozsonytól egészen Nagykaposig igen sok helyről beneveztek. Egy szakmai válogatóbizottságjavaslata alapján kerültek be az országos döntőbe azok, akik a legszínvonalasabb produkciót nyújtották. Akik nem lehettek itt, ne keseredjenek el! Terveink szerint kétévente rendezzük meg ezt a vetélkedőt, lesz még alkalom arra, hogy bemutatkozzanak az ország legjobbjai. Az egyik szemem sír, a másik nevet... Heti kultúra Könyvespolc Tereza Boucková: Ha szeretsz egy férfit Körtvélyessy Klára Két éve, a szlovéniai Lipicában az ottani írószövetség rendezte Vilenica- napokon lehettünk vagy százhúszan a teremben, ahol a különféle nemzetiségű írók felolvasóestjüket tartották. Ki-ki a maga anyanyelvén. Ott találkoztam először a cseh írónővel, Tereza Bouckovával. Az Indián futása című kötetéből olvasott fel egy részletet. A közönségből jó, ha öten tudtunk csehül, talán harmincán voltak olyanok, akik értettek „szlávul”, a többiek számukra értelmetlen szavakat hallottak. A felolvasást egyre mélyülő csend kísérte, majd tomboló taps koronázta. Kis csoda tanúja voltam. A sűrű tartalmuktól pattanásig feszülő mondatok, a szöveg eleven lüktetése, sodrása magával ragadta azokat is, akik a felolvasásból egy szót sem értettek. Azóta már tudom, hogy Tereza Boucková diákkorában színész akart lenni. Sorsa úgy hozta, hogy édesapja, a hatvanas-hetvenes évek cseh irodalmi életének meghatározó alakja, a Charta ’77 alapító tagja, Pavel Kohout író volt, akinek ellenzéki fellépéseit megtorlások, diplomáciai botrányok kísérték. Bouckovát nemhogy a színiakadémiára nem vették fel, de takarítónőként, lemezcsomagolóként, postakézbesítőként sem tűrték meg sokáig állásában, holott mindössze hároméves volt, amikor Pavel Kohout elhagyta a családját. Megbocsáthatatlan stigmával a homlokán, apa nélkül érett felnőtté. Asszonyként, feleségként pedig tudomásul TEREZA BOUCKOVÁ kellett vennie, hogy hiába áhítozik gyermekáldásra. Hogy aztán később, örökbe fogadott két fia után ő hozta világra a harmadikat, az mesébe illő jutalom a megszenvedett évekért. Történelmi vonatkozásaiban jellegzetesen közép-európai, emberiekben igazi női sors Tereza Boucková sorsa. A Ha szeretsz egy férfit című elbeszélések legjobban megrajzolt alakjai rendszerint nők, s ők az elszenvedői azoknak a gyötrelmeknek, lélektani drámáknak, melyek a történetekben a legfelkavaróbbak. Nőre vall a témaválasztás, az érzékenység. Hogy mindebből irodalom született, az Bouéková írói tehetségét dicséri. Mestere a tömörítésnek. Felesleges szót aligha találunk könyvében, annál több olyan megoldást, amitől ez a szöveg szűkül, zihál, sikolt vagy éppen ujjong. Önéletrajzi írásaiban senkit sem kímél, legkevésbé önmagát. A hétköznapok tragikumában fel tudja fedezni a humort, önsajnálat helyett öniróniával gyógyítja sebeit. Boucková szikrázóan őszinte és szemérmesen kitárulkozó, írásaival egyszerűen remekel. Regény A zonkívül, amikor az utolsó pillanatban végre megtudta, hogy a Vicario testvérek meg akarják ölni, nem a pánik jelei látszottak rajta, ahogy any- nyian mondták, hanem az ártatlan ember elképedése. Véleményem szerint nem is értette, hogy miért kell meghalnia. Miután megígérte Margót húgomnak, hogy mindjárt utánamegy, Cristo Bedoyával elindult visz- szafelé a rakparton, és felhőtlen jókedvük hamis reményeket ébresztett az emberekben. „Olyan vidáman mentek - mesélte Merne Loaiza -, hogy hálát adtam az Istennek, mert azt hittem, elrendeződött a dolog.” Persze, nem mindenki kedvelte olyan nagyon Santiago Nasart. Polo Carrillo, a villanytelep tulajdonosa úgy vélte, hogy a nyugalma nem az ártatlanságából, hanem a cinizmusából fakad. „Azt hitte, hogy amiért pénze van, őhozzá senki se nyúlhat” - mondta. Fausta López, a felesége hozzátette: „Akárcsak a többi török.” Indalecio Pardo bement valamiért Clotilde Armenta boltjába, és az ikrek azt mondták neki, hogy mihelyt elmegy a püspök, megölik Santiago Nasart. Ő is, mint sokan mások, arra gondolt, hogy a sok pálinkától már azt se tudják, hogy mit feEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 26. rész csegnek, de Clotilde Armenta megmutatta, hogy mi van a kezükben, és megkérte, hogy keresse meg Santiago Nasart, és figyelmeztesse a veszélyre.- Ne strapáid magad - mondta Pedro Vicario. - Vedd úgy, hogy már meg is halt. Elég nyilvánvaló kihívás volt. Az ikrek tudták, hogy Indalecio Pardo és Santiago Nasar jó barátok, és biztosan arra gondoltak, hogy ő lenne a legalkalmasabb személy, aki meg tudná akadályozni a gyilkosságot, úgy, hogy azért ők ketten ne maradjanak szégyenben. De amikor összetalálkoztak - Santiago Nasar és Cristo Bedoya karonfogva jöttek a kikötőből visszatérő embercsoportok közt -, nem mert szólni neki. „Nem volt bátorságom” - mondta. Vállon veregette őket, és hagyta, hogy menjenek tovább. Ők meg jóformán észre se vették, annyira el voltak merülve az esküvő részleteiben. Az emberek a tér felé tartottak, akárcsak ők. A tömeg sűrűn ellepte az utcát, de Escolástica Cisnerosnak feltűnt, hogy a két barát akadálytalanul halad előre egy üres kör közepén, mert az emberek tudták, hogy Santiago Nasar meg fog halni, és óvakodtak attól, hogy hozzáérjenek. Cristo Bedoya is észrevette, hogy az emberek olyan furcsán viselkednek. „Úgy bámultak ránk, mintha ki lett volna festve a képünk” - mondta. És még valami: Sara Noriega éppen akkor nyitotta ki a cipő- boltot, amikor odaértek elé, és rémülten látta, hogy Santiago Nasar milyen sápadt. De ő megnyugtatta.-Hát persze, Sara néném- szólt oda neki, és már ment is tovább -, ekkora ivászat után! Celeste Dangond pizsamában ült a háza kapujában, azok bosszantásául, akik díszbe vágták magukat a püspöknek, és hívta Santiago Nasart, hogy menjen be hozzá egy csésze kávéra. „Gondoltam, időt nyerek' vele, hátha eszembe jut valami” - mondta. De Santiago Nasar azt felelte, hogy szalad haza átöltözni, aztán megy a húgomhoz, aki reggelire hívta. „Én meg hagytam, hadd menjen - mondta Celesta Dangond -, mert hirtelen arra gondoltam: az nem lehet, hogy megöljék, ha ilyen jól tudja, hogy mit fog csinálni.” Yamil Shaium volt az egyetlen, aki azt tette, amit eleve tenni akart. Mihelyt fülébe jutott a hír, kiállt a textilüzlet ajtajába, és várta Santiago Nasart, hogy megmondja neki. Még azok közé az arabok közé tartozott, akik Ibrahim Nasarral együtt érkeztek a faluba, és haláláig hűséges kártyapartnere volt, utána meg a család tanácsadója az örökségi ügyekben. Neki volt a legtöbb joga hozzá, hogy beszéljen Santiago Nasar fejével. Mégis, arra gondolt, hogy kár lenne feleslegesen ráijeszteni, hátha vaklárma az egész, és ezért úgy döntött, hogy előbb Cristo Bedoyával beszél, hátha ő többet tud a dologról. Ahogy elhaladtak a boltja előtt, odakiáltott neki. Cristo Bedoya gyengéden hátbavágta Santiago Nasart - ekkor már majdnem a tér sarkánál voltak -, és elindult a bolt felé.- Akkor szombaton látjuk egymást - mondta még. antiago Nasar nem válaszolt, hanem Yamil Shaiumnak kiáltott oda valamit arabul, mire az, ugyancsak arabul, visz- szafelelt neki, a hasát fogva ne- vettében. „Egy szójáték volt, amivel mindig elszórakoztattuk egymást” - mesélte Yamil Shaium. Santiago Nasar közben már ment is tovább, mindkettőjüknek búcsút intett, és befordult a térre. Ekkor látták utoljára. Cristo Bedoya épp csak hogy meghallgatta Yamil Shaiumot, és máris rohant ki a boltból, Santiago Nasar után. Még látta, amint befordul a sarkon, de a teret elözönlő emberek közt már nem találta. Többen is, akiket megkérdezett, azt válaszolták:- De hiszen mostanáig veled volt. Lehetetlennek tartotta, hogy ilyen hamar hazaért volna, de azért bement megkérdezni, ha már úgyis nyitva volt a ház utcai kapuja. Ahogy bement, nem vette észre a földön heverő cédulát; átment a sötét nagyszobán, vigyázva, hogy ne üssön zajt ebben a szokatlan órában, de a kutyák a ház végében csaholni kezdtek, és elébe szaladtak. A kulcscsomójával hallgattatta el őket, ahogy a gazdájuk szokta, és a konyha felé indult, sarkában a kutyákkal. A folyosón Égi Virágszál jött szembe vele, egy vödör vízzel: a nagyszobába ment, hogy felmossa a padlót. Azt mondta, hogy Santiago Nasar még nem jött haza. (folytatjuk) Méry Gábor felvétele Ma énekelnek, holnap már táncolnak...
