Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-14 / 20. szám

Kultúra 1997. május 14. A Szőrös Kő a klasszikus, illetve a világirodalomból táplálkozva szeretne újat hozni Hódolatom, Ájult grófnő A Szőrös Kő főszerkesztője. Csehy Zoltán és szerkesztője, Polgár Anikó Prikler László felvétele Tallósi Béla Hónapokkal ezelőtt összeült né­hány irodalomkedvelő, tollforga­tó egyetemista, akik úgy látták, szükség lenne egy olyan lapra, amelyet valahova az Ifi irodalmi rovata és a Kalligram közé lehet­ne besorolni. Úgy tűnt ugyanis, hogy a mai egyetemisták, főisko­lások, vagyis a hetvenes években születettek nemzedékéhez tarto­zók között sok az olyan íróember, aki keveset vagy egyáltalán nem publikál, talán épp amiatt, mert úgy érzi, már kinőtt az Ifi rovatá­ból, vagyis a kamaszköltők közül. Viszont annyira kiforrott írónak, költőnek, kritikusnak, szakíró­nak, fordítónak még nem érzi magát, hogy a létező irodalmi la­poknál kopogtasson, vagyis a Kalligramba, illetve az Irodalmi Szemlébe küldje el írását. Az új nemzedéknek más újság kell - ebben mindannyian egyetértet­tek, s rögtön el is döntötték: ha el­képzelésük megvalósulhat, a lap névadójául Bettes Istvánt vá­lasztják, illetve az ő verséből vett idézettel keresztelik el a magát irodalminak és művészetinek hirdető újságot. így lett a lap cí­me: Szőrös Kő. Súlyosabb kérdés volt persze a ki­adás. A mai napig az. A Csehy Zoltán főszerkesztő, Polgár Ani­kó és Juhász Katalin szerkesztők által előkészített anyag - hivata­los támogatók nélkül is - rotációs gépre kerülhetett. Az első szám megjelentetésére a Tiszavirág Baráti Társaság vállalkozott: a Szőrös Kő a Tiszavirág mellékle­teként látott napvilágot. A máso­dik számtól kezdve a lapot az AB- ART adja ki. Most pedig az a lehe­tőség adódott, hogy a Szőrös Kő következő száma a Kalligrammal együtt jelenik meg. Ahogy Csehy Zoltán és Polgár Anikó elmond­ták, ezt az alkalmat arra szeret­nék kihasználni, hogy megmu­tassák, a Szőrös Kőnek ma már határozott arcéle van. Megjelent tehát és létezik a Sző­rös Kő. Olyan áron is, hogy a lapot mindenki fizetség nélkül csinálja. A szerkesztők honorárium nélkül szerkesztenek, a szerzők írásai­kért nem kapnak tiszteletdíjat. Ez mélységes tiszteletet parancsol részünkről” - mondja a negyed­éves magyar-latin szakos Csehy Zoltán. „Magunk is csodálkoztunk, hogy pusztán lelkesedésből meg lehet csinálni egy lapot - folytatja Pol­gár Anikó, áld ugyancsak ne­gyedéves magyar-latin szakos egyetemi hallgató. A lelkesedés az AB-ART kiadóra is vonatko­zik.” Ahogy az újságban olvasha­tó: „A lap egyelőre ldzárólag a ki­adó (AB-ART) anyagi és erkölcsi áldozatvállalásának köszönhető­enjelenik meg.” Az idei első számmal kapcsolat­ban Csehy Zoltán elmondta: „Színvonalas anyagokat tudtunk összegyűjteni. És eredetit, ami nem kis szó, mert ma, mondjuk, a Szemle is egyre inkább valami olyan vonalra áll rá - sértődés ne essék -, hogy használt il­lusztrációkat újraközöl, illetve kötetekből válogat. Tőlünk ez idegen. Mi teljesen mást szeret­nénk. A Szőrös Kő egy kicsit világ- irodalmi orientáltságú, fordítói és írói műhely akar lenni a maga erényeivel, a maga ügyetlensége- ivel, s az ebből fakadó bájával együtt.” Polgár Anikó ezt azzal egészíti ki, hogy mindenképpen szeretnék, ha fiatalos lenne a lap, új generáció ízlését képviselné. „Ez nem lázadás az előző nemze­dékekkel szemben - mondja Csehy Zoltán -, ez természetes dolog. A Szőrös Kő mint a fiatalok lapja egy kicsit feltűnően játékos és harsány akar lenni. Abban az értelemben, hogy valamiféle mozgás van mögötte, tehát nem egyfajta statikus menet, mint né­Régi műfajokon belül keresik az új utakat. hány irodalmi lap esetében, ame­lyek felvesznek egy szerkezetet, és igyekeznek ahhoz tartani ma­gukat. Nem szeretnénk statikus rovatrendszert, bár rovatunk is van, az Ájult grófnő, amely kriti­kákat közöl. Most például van egy játékunk, a Pozsonyi kert. E régi magyar irodalmi alkotásból merítve az öüetet, elhatároztuk, hogy bizonyos növényekhez bi­zonyos verseket írunk, és így megalkotunk valamiféle irodal­mi növényhatározót. De más já­tékokat is kitaláltunk, mint pél­dául a régi műfajok feleleveníté­sét. Irodalmi pályázatot írtunk ki azzal a céllal, hogy szeretnénk felújítani ősi, ma nem divatos műfajokat, mint az epigramma, beszély, passiójáték, episztola.” Arra a kérdésemre, nem tartják-e furcsának, hogy fiatalosan fiata­lokhoz akarnak szólni, és mégis hátrafelé nézegetnek, a régi iro­dalomba merülnek le „múzsá­ért”, Anikó elmondta: „Szerkesz­tőink és munkatársaink klasszi­kus és vüágirodalmi beállítottsá­gúak, akik antik műfajokban ke­resik az új utakat. Azt hiszem, ez számít most újnak. Visszatérni a régihez. A klasszikus irodalom­ból, a világirodalomból táplál­kozva szeretnénk újat hozni.” Ezzel magyarázható, hogy a Sző­rös Kő legújabb számában is van fordítás nemcsak kortárs japán és osztrák költőktől, hanem a régi irodalomból is. „Mi a régi szöve­geket újraértelmezzük - mondta Csehy Zoltán. - Az antik kultúrá­ban nemcsak az erkölcsi példáza­tok vannak jelen, hanem nagyon sok fiatalos és vidám dolog is. Megpróbáljuk megkeresni azo­kat a pontokat, amelyekre lehet építeni. Mértéktelen öröm antik irodalmat olvasni. Óriási univer­zum. Maga a csoda.” Heti kultúra Könyvespolc Roger Peyrefitte Különleges barátságok A nagy irodalmi sikert ara­tott, Renaudot-díjat nyert Különleges barátságok Roger Peyrefitte legjobb re­génye. Egy iskolaév történe­te egy szigorú katolikus veze­tés alatt álló fiúkollégium­ban - két diák „különleges barátsága” megszületésének, lopott örömeinek és fájdal­mas összeroppanásának tör­ténete. A „derűs” gyermeki világot mintha a végzet szár­nya árnyékolná be, s akár Antigoné, a gyermek is ment­hetetlenül elpusztul, mihelyt emberibb törvényeket keres­ve szembekerül szervezett külső életének merev korlátáival. Megható, szép és gazdag könyv, valóságos remekmű. Mesteri szerkezete minden részletében és egyetlen epi­zód nélkül viszi előbbre és te­szi teljesebbé a cseleményt; tiszta és érzékletes nyelve szinte tapintható közelségbe hozza a szereplőket és a kör­nyezetet egyaránt. A szerző bámulatos műveltsége soha­semjelentkezik hivalkodó módon, és csak arra szolgál, hogy adekvát képet fessen erről a sajátos világról. A Kü­lönleges barátságok finom, kissé rejtett iróniájával és gondolatainak gazdagságá­val Voltaire és Diderot leg­jobb hagyományait újította meg. Zenezug A Beatles él és élni fog „A Grammy-díjat, amellyel a világ egyik valaha volt leg­nagyszerűbb zenei csapatát emelték ismét a fénybe, ko­rántsem azért adományoz­ták a Beatlesnek, mintha ma nem akadna méltó jelölt er­re az elismerésre. Aki pártatlanul nézi a dol­got, aligha tagadja: az egy­kori nagy négyes zenéje máig él és hat” - írja az egyik legtekintélyesebb poplap általában igencsak szigorú kritikusa. Érthető, hogy mindhárom beatle - nem mulasztva el az emlé­kezést tizenhét éve halott társukra, John Lennonra - örömmel csatlakozott Brian Goddell véleményéhez. „Micsoda meglepetés! Jó tudni, hogy az emberek még mindig szeretik a Beat­lest” - mondta George Harrison, Paul McCartney pedig hozzátette: „Az a nagyszerű benne, hogy annyi évvel utolsó lemeze­ink felvétele után kaphat­tunk díjat.” Persze a Beatles azóta is fogalom. És bizonyára az is rnarad. Regény ortensina Bautét, aki­nek mindössze annyi szerepe volt az ese­ményekben, hogy vért látott azon a két késen, ame­lyen még nem volt vér, annyira megviselte a lelkifurdalás, amiért előre látta a szörnyűséget, hogy egy napon, amikor már nem bírta tovább, meztelenül rohant ki az utcára. Flóra Miguel, Santiago Nasar menyasszonya, szégyené­ben és haragjában megszökött egy határőr hadnaggyal, aki az­tán pénzért árulta a vichadai kau- csukgyűjtő munkások között. Au­ra Villerosnak, a bábaasszony­nak, aki három nemzedéket segí­tett a világra, a hír hallatán olyan görcs állt a hólyagjába, hogy éle­te végéig katéterrel tudott csak vizelni. Don Rogelio de la Flóra, Clotilde Armenta derék férje, aki nyolcvanhat éves korában maga volt az élet, arra ébredt - ekkor utoljára -, hogy Santiago Nasar ott áll rászegezve házának bezárt kapujára, és nem élte túl a meg­rázkódtatást. Plácida Linero az utolsó pillanatban zárta be a ka­put, de idejében kimagyarázta magát. „Azért zártam be, mert Égi Virágszál megesküdött rá, hogy a fiam itthon van: látta, amikor hazajött - mondta ne­kem. - És nem volt igaz.” Azt vi­szont sohasem bocsátotta meg magának, hogy a fák jelentését összetévesztette a madarakéval, Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 25.rész a jót a rosszal, és ismét rabja lett a kardamómi-rágcsálás káros szen­vedélyének. A gyilkosság után ti­zenkét nappal a vizsgálóbíró, aki a jegyzőkönyvet fölvette, egy egész faluval találta magát szem­ben. A községháza mocskos iro­dájában, ahol rumos török kávé­val próbálta elhessegetni maga elől a hőség délibábját, rendőri erősítést kellett kérnie, hogy kor­dában tartsák az odasereglett embereket, akik idézés nélkül is mind tanúskodni akartak, hogy hangsúlyozzák a drámában ját­szott fontos szerepüket. Nemrég végezte el az egyetemet, és még mindig a Jogi Kar fekete posztó­egyenruhájában járt; ujján ott volt a doktori aranygyűrű, és egész lényéből a boldog zöldfülű önteltsége és lírai hevülete áradt. De a nevét nem sikerült megtud­nom. Mindaz, amit a jelleméről tudni lehet, a jegyzőkönyvből de­rült ki, melyet jó néhány személy segítségével sikerült felkutatnom a riohachai bíróság épületében. Az irattárban nem volt semmiféle rendszer, és szerte a kőpadlón több mint egy évszázad aktacso­mói tornyosultak, abban az ódon gyarmati épületben, mely két na­pon át Francis Drake főhadiszál­lása volt. A földszinti termeket minden dagálykor elöntötte a tenger, és a kötegekből kiszóró­dott akták ide-oda úszkáltak az elhagyott irodákban. Sokszor magam is bokáig érő vízben bók­lásztam végig a vesztett pereknek ezt a halastavát, és a véleüen mű­ve volt, hogy ötévi keresés után a jegyzőkönyv körülbelül ötszáz lapnyi anyagából három- száhuszonkettőre sikerült rábuk­kannom. A bíró neve egyiken se szerepelt, de nyüván- való, hogy olyan ember volt, akit alaposan megfertőzött az irodalom. Min­den bizonnyal olvasta a spanyol klasszikusokat, a latinok közül is egyet-kettőt, és Nietzschét is jól ismerte, aki az akkori jogászok divatos szerzője volt. A lapokon olvasható széljegyzetek olyanok voltak, mintha vérrel írta volna őket, és nemcsak a tinta színe mi­att. Olyan tanácstalanul állt szemben a rejtéllyel, melyet a sors szeszélye folytán neki kellett volna megfejtenie, hogy szelleme gyakran elkalandozott a líra régi­ójába, mely sehogy sem illett ösz- sze rideg hivatásával. Mindenek- fölött azt tartotta elfogadhatat­lannak, hogy az élet olyan vélet­lenekkel operáljon, melyek az irodalom számára megengedhe- tetlenek, és így tegye lehetővé, hogy akadálytalanul végre lehes­sen hajtani egy jó előre bejelen­tett gyilkosságot. De szorgos fá­radozása végén az nyugtalanítot­ta mégis a legjobban, hogy nem bukkant rá egyeden olyan nyom­ra se, mely arra utalt volna, hogy Santiago Nasar volt a sérelem okozója. Angéla Vicario barátnői, akik cinkosságot vállaltak a csa­lásban, hosszú időn át mesélték újra meg újra, hogy még jóval az esküvő előtt beavatta őket a titká­ba, de az ülető nevét nem árulta el. A jegyzőkönyvben így szere­pel a vallomásuk:, A csodát el­mondta, de a szentnek nem árul­ta el a nevét.” Angéla Vicario pe­dig rendületlenül hallgatott. Amikor a vizsgálóbíró a maga ol­dalazó stílusában megkérdezte: tudja-e, hogy ki volt Santiago Nasar, szenvtelen arccal ezt felel­te:- Ő volt a tettes. így áll a jegy­zőkönyvben, de arról, hogy hol történt és miképpen, nem esik szó. A tárgyalás során, mely csak három napig tartott, a magán­vádló legfőképpen ennek a vád­nak a gyengeségével érvelt. A Santiago Nasar elleni bizonyíté­kok hiánya olyan tanácstalanság­ba süllyesztette a vizsgálóbírót, hogy ténykedését olykor meg­akasztotta a kiábrándulás. A 416­ik lap szélén ez a saját kezével és a patikus tintájával írt megjegy­zés olvasható: Adjatok egy előíté­letet, és kimozdítom helyéről a földet. E parafrázis alá, melyet a csüggedés szült, egy nyíllal átlőtt, formás szívet rajzolt, ugyanazzal a véres tintával. Az ő szemében, ugyanúgy, mint a legközelebbi barátok szemében is, mi sem bi­zonyította jobban Santiago Nasar ártatlanságát, mint az, ahogyan az utolsó órákban viselkedett. Mert egy pillanatra sem ingott meg halálának reggelén, noha nagyon jól tudta, hogy milyen árat kéne fizetnie, ha igaz lenne, amivel vádolják. Ismerte annak a világnak az álszentségét, amely­ben élt, és tisztában kellett lennie azzal, hogy az ikrek egyszerű lel­ke nem tudta volna elviselni a gú­nyos megjegyzéseket. Bayardo San Románt senki se ismerte jól, de Santiago Nasar azért ismerte annyira, hogy tudja: nagyvilági pózai ellenére ugyanúgy a hazul­ról hozott előítéletek rabja, mint bárki más. Úgyhogy a szándékos nemtörődömség egyenlő lett vol­na az öngyilkossággal. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents