Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-14 / 20. szám
12 1997. május 14. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató ff Ot is anya szülte Nem először és bizonyára nem is utoljára láthatunk filmet az észak-írországi véres eseményekről. A téma legjobb mozgóképi feldolgozásai - az Apám nevében, a Síró játék - éppen azáltal váltak emlékezetessé, hogy a napi hírekben olvasható, az esti híradóban látható tudósítások hátterében húzódó emberi drámákról szólnak. Az első filmes Tény George munkája, az Őt is anya szülte sem elsősorban az utcákon, hanem főképpen a lelkekben dúló harcokra koncentrál. A filmbeli események megfelelnek a történelmi valóságnak. 1976- ban a „vaslady” új stratégiát választ az ír Köztársasági Hadsereg megtörésére. Ennek következtében a bebörtönzött IRA-tagokat nem politikai, hanem köztörvényes elítéltekként kezelik. Kívülállóként nehéz megérteni, de a foglyok azért kezdenek éhség- sztrájkot, mert rabruhát kell viselniük. Az ügy egyre nagyobb vihart kavar. Időközben az egyik bebörtönzött IRA-harcost, Bobby Sandset megválasztják parlamenti képviselőnek, aki 1981. május 5-én, éhség- sztrájkjának 66. napján meghal. Temetésén százezrek vesznek részt. A foglyok közül mind többen csatlakoznak a tiltakozáshoz. A kormány emberei, a helybéli katolikus közösség vallási vezetői, az IRA szabadlábon lévő vezetői titkos tárgyalásokon próbálnak megegyezni. Ez idő alatt az anyákat próbálják rávenni, hogy az éhezés következtében kó- más állapotban lévő fiaik helyett ők hozzanak döntést a sztrájk felfüggesztéséről. A film főhőse két asszony, akik a sorsdöntő helyzetben ellentétesen határoznak. S hogy mi vezérli őket, miért döntenek a maguk módján - lényegében erről szól a film. Heti hír Tom Cruise tervez, Oliver Stone végez? Tóm Cruise és Olivér Stone barátsága nem új keletű: a Született július 4-én forgatásán már remek kapcsolat alakult ki a híres sztár s a nem kevésbé híres rendező között, nem is csoda hát, hogy Tóm most arra próbálja rávenni barátját, vállalja el a Mission: Impossible második részének rendezését. Meglehet, nem sok győzködésre lesz majd szükség: a sikerfilm folytatása is óriási sikerrel kecsegtet. Oliviero Toscani: „A fotó igazságot hordoz. Fizikai jelenlétével uralkodik a szavak fölött.” Az utolsó hódító ideológia Maestro Benetton családja körében Archív-felvétel Szabó G. László Fekete tenyérben fehér rizsszemek. Benetton. Fekete nő mellén fehér csecsemő. Benetton. Fekete gyerkőc fehérrel a bilin. Benetton. Négyszer három méteres plakátok szerte a világon. Megdöbbentő, elgondolkoztató, figyelmeztető, provokáló billboardok utcákon, tereken, az élet sűrűjében. Reklámfotók, amelyek szenvedélyes vitákat kavarnak. Fekete ló „alatt” hófehér paripa. Három egyforma szív, három különböző ember: fekete, fehér, sárga. Meztelen popón tetovált szöveg: H. I. V. Positive. Ötvenhat fotón ötvenhat nemi szerv közös nevezője: „Nem téveszthetsz össze.” United Colors of Benetton. Megállít egy kép a tűzfalon. Lehet szép, lehet elképesztő, lehet derűt keltő, lehet elszomorító, lehet bizsergető, egy biztos: sugall valamit. A legtöbbször emberséget. Vagy éppen annak ellenkezőjét. De azzal a felszólítással, hogy: „Ezt ne! így sose!” A „Ne ölj!” benettoni változata: átlőtt ing, hatalmas vérfolttal. Vagy géppuska a háton, lábszárcsont a kézben. Esetleg olajtengerben vergődő madár. Napjaink egyik leghíresebb reklámfotósa a humorból és iróniából, szellemességből és érzékenységből naponta vizsgázó, rokonszenves olasz: Oliviero Toscani. Plakátjai, gondolatgazdag munkái a világ minden országába eljutnak, hogy aztán vagy betiltsák vagy képtárakban, múzeumokban tegyék közszemlére őket. Ki ez a férfi? Honnan jön és merre tart? Miért piszkálja a világ lelkiismeretét? Miért provokál? Miért nem hagy nyugton bennünket? Illatos dög a reklám című könyvében, amely először francia nyelven jelent meg, a közelmúltban pedig szlovákul is, rengeteg kérdésre választ ad. A fényképezés szenvedélyét apjától örökölte. Hatéves volt, amikor fotózni kezdett. Első munkája 1957-ben, tizennégy éves korában jelent meg - a gyászoló Rachel Mussoliniról. „Riminibe mentem apámmal, a szépségkirálynő-választásra. Azon a napon temették Mussolinit. Senki sem tudta, hol rejtegették a holttestet, a fasiszták akkor vitték Predappióba. Apám kezembe nyomta a Leicát és azt mondta: - Ha valami érdekeset látsz, fényképezz! - Elbújtam a keresztek között. Egyszer csak észrevettem egy Fiat 1400-ast, ahogy megállt, távol a kíváncsi tömegtől. Két rendőr egy fekete ruhás nőt kísért, arcán fátyollal. Közelebb mentem. Megpróbáltam lefényképezni a nőt. A fasiszták rám támadtak, megrugdostak. De mielőtt elestem volna, megnyomtam a gombot. Milánóban apám előhívta a filmet. Oliviero! Ma te csináltál jó fotót, mondta. És a gyászoló Rachel Mussolini képe bejárta az egész világot. Én pedig úgy döntöttem: fotós leszek.” Húszévesen, 1960-ban már Zürichben tanul. „Voltak évek, amikor csak divatlapoknak dolgoztam. A Vogue, az Elle Paris, a Donna arculatát, azt hiszem, alaposan megváltoztattam. Manökenek helyett sokszor színészeket, rockénekeseket, ismert újságírókat, politikusokat kértem meg, hogy beöltözzenek. Sokszor nem is a műteremben, hanem kint az utcán, a járókelők között fotóztam őket. Akkoriban ez még újdonságnak számított. Versace modelljei színesek, díszesek, a legapróbb részletekig kidolgozottak. Rengeteg a rafináltság bennük. Gaultiert jobban szeretem. Hihetetlen ruhákat képes kitalálni. Futuristák, hordhatatla- nok, de rajtuk a kor lenyomata. Az ő modelljeit nézve mindig úgy érzem, vasat nyomnak a számba, és arra kérnek, nyalogassam. Legkedvesebb divattervezőm Issey Miyake. Megőrizte a japán kultúrát, annak minőségét és egyszerű formáit.” Az újításairól és extravaganciájáról híres Fiorucci reklámplakátjain a hetvenes években jelentek meg először Oliviero Toscani képei. „Provokatív, mulatságos, magas, szexi lányokat fényképeztem testhez álló farmerben, leopárdmintás nadrágban. Az én Mikulásomon lecsúszott a piros nadrág, mert Fiorucci-modellel szeretkezett. A lány meg közben csengővel a kezében csilingelt. Luciano Benettonnak 1982-ben Elio Fiorucci mutatott be. Együttműködésünk kezdetén azonnal tudtam: kivételes emberrel, igazi mecénással van dolgom, aki tiszteletben tartja az alkotó egyéniséget, mert ő maga is nyitott lélek.” Kék, zöld, sárga, piros óvszerek hófehér mezőben. Ez is Oliviero Toscani plakátja. 1991-ben erre a billboardra kapta fel a fejét a vüág. „Dolgoztam világhírű topmodellekkel is. Egy-egy fotózásért milliókat kémek, az óvszer viszont csak öt frankba kerül. Meg akartam mutatni, hogy azt is lehet újszerűén tálaim. Emlékszem egy milánói fogadásra, amelyet a reklámszakembereknek rendeztek. Luciano Benettonnal beszélgettem, amikor odajött hozzánk egy sportcikkeket gyártó cég főnöke. Rám mutatott és azt mondta: - Nem értem! Nálunk olyan sportolók vásárolnak, mint Baggio, Boris Becker, Stefii Gráf, mégsem beszélnek sehol a reklámainkról. A maguk fotósa pedig bemegy az önkiszolgálóba, vesz néhány színes védőgumit, lefotózza őket, és az egész világ a Benettonról beszél. Hogy van ez?” A választ bizonyára Oliviero Toscanitól várta. O viszont hallgatott. Könyvében is csak any- nyit áml el: a klasszikus reklám már réges-rég halott. „Én nem akarok botrányt kelteni soha. Nem ez a célom - írja. - Kommunikálni szeretek. Felhívni a figyelmet valamire. A monokultúra, a sztereotípia mindig is zavart. A reklám az utolsó hódító ideológia. A fotó igazságot hordoz. Fizikai jelenlétével uralkodik a szavak fölött.” Ha valaki, ő aztán tudja. Plakátjai a világ minden országába eljutnak. Ajó fotó mindig igazságot hordoz. Barátokról, szerelmekről és vágyakról énekel melankolikusan és melegen. A siker megállíthatatlan. Ilyen sem volt még az opera történetében: mezítláb a díva A legtöbben csak így ismerik. Koncertjein mezítláb lép fel, állítólag szolidaritásból a honfitársakkal, akiket maga mögött hagyott. Európában kétségkívül a legismertebb zöld-foki énekesnő, a franciák különösen kedvelik, ott már vagy a hetedik lemeze jelenik meg. A Cabo Verde viszont az első, amely hazánkba hivatalosan eljutott. Cesaria Evora a moma dívája, azé a zenei stílusé, mely a zöld- fokiak számára ugyanaz, mint az argentinoknak a tangó vagy a mexikóiaknak a corrido. Afféle nemzeti dalforma, erős karakterrel és nagy hagyományokkal, minden valamire való helyi banda számára kötelező gyakorlat. Eredete ma is vita tárgya, van, aki a portugál matrózok balladáiból eredezteti, van, aki brazil importnak tartja, az igazság nyüván valahol félúton. A koordinátákat mindenEurópában kétségkívül a legismertebb zöldfoki énekesnő. képpen megadja a földrajzi fekvés, a Brazüia-Por- tugália-Nyugat-Afrika háromszög. Hősnőnk a jelentős momakomponista, Francisco Xavier de Cruz - ismertebb nevén B. Leza - unokahúga, a nagybácsi szerzeményei rendre felbukkannak a lemezein, igaz, a mostani ebből a szempontból kivétel. Szülővárosa, Mindelo bárjaiban kezdett, húszévesen már a helyi adók üdvöskéje, mégis akkor lett nemzetközileg ismert, amikor negyvenes évei derekán Párizsba ment és rögzítette a Distino di Belita című albumát. A siker ettől kezdve megállíthatatlan, a world music-listák gyakori vendége, talán ennek is köszönhető, hogy legújabb munkáját a BMG behozta. A Zöld-foki Köztársaság a reménytelenség szigete. A lakosság kétharmada az elmúlt száz év során szép lassan elvándorolt, főként az USA-ba, Portugáliába és Franciaországba. Az elvágyódás és a melankólia arrafelé életforma. Nem csoda, általános a szegénység, halban, sóban, banánban bőség, minden másban hiány és behozatal. Evora is megjárta a hadak útját, háromszor ment férjhez, kétszer elvált, jelenleg egyedül él, és a hírek szerint nem veti meg a whiskyt. Lassan ötvenhat éves, nincsenek illúziói és sztárallűrjei sem. Barátokról, szerelmekről és vágyakról énekel, melankolikusan és melegen, nosztalgikus felhangoktól sem mentesen.
