Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-14 / 20. szám
8 1997. május 14. Ripor Negyvenéves születésnapját ünnepelte a prágai Ady Endre Diákkör Prága mindig magyar öntudatra is nevelt Gaál László Pontosan a meghirdetett kezdési időpontra érkeztünk, de még állóhelyet is alig sikerült kikönyökölni magunknak. Ülőhelyet már akkor sem szereztünk volna, ha negyed órával hamarabb jövünk, anyira tömve volt a Prágai Magyar Kulturális Központ moziterme. Nem valami bombasikernek számító filmújdonság kedvéért gyűltek ott egybe április 19-ének délutánján az emberek. A folyosói hangulat sem erre utalt. Az újonnan jövőket egyesek kíváncsi, múltban kutató pillantásokkal, mások kitörő örömmel fogadták, üdvcsókok cuppantak és ujjak ropogtak a kemény kézfogásokban. A társaság eléggé vegyes, az őszbe csavarodó fejű úriemberektől a kisgyerekes anyukákon keresztül egészen a felnőttkor küszöbét alig túllépett fiatalokig. Két dolog azonban mindannyiukban közös: egyrészt mindegyikük anyanyelve magyar, másrészt ki előbb, ki később, de mindegyikük tagja volt a prágai magyar diákok klubjának, az Ady Endre Diákkörnek. Az áprilisi szombat délutánon pedig születésnapra jöttek össze - az AED 40. születésnapjára. Puhalla Gábor jelenlegi klubelnök felkérésére az AED volt elnökei emlékeztek vissza egykori ténykedésükre. A jelenlévő exel- nökök sorát két István kezdte, Bajnok, a komáromi elmegyógyász és Zachariás, a szepsi polgármester. Szaló Bélának nem kellett olyan nagy utat megtennie, mint kollégáinak, hiszen ő ma is prágai, az ottani magyarok között a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének alelnö- keként is ismert a neve. Aztán ott volt Merva László, Seres Lajos, Balin Ádám, Tari Gábor, Bélák Csaba, de korántsem volt teljes az elnöki csoportkép. Többen, volt klubvezetők egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtak eljönni. Sajnos az alapítók, Varga Levente és Reiter József, vagy a hatvaAz AED volt elnökei emlékeztek vissza egy kori ténykedésükre. nas évek közepén elnökösködő Duka Zólyomi Árpád sem voltak ott a születésnapi bulin.- Szlovákiának sosem volt szüksége a Prágában pallérozott magyarok szürkeállományára. Mert itt még az addig csak szlovák iskolákat végzett diákok is úgy el- magyarosodtak, hogy hazatérve a Csemadok legaktívabb tagjaivá váltak. - Bajnok Istvánnak ezek a szavai nagyon jól érzékeltetik, milyen összetartó és a magyarságot megtartó ereje volt mindig is a prágai magyar diákklubnak. Pedig a kezdetek nem voltak könnyűek. A klub félillegálisan, az illetékes szervek szem- behunyásával tudott csak létezni. De már akkor volt egy törzshely, egy márványla- pú ovális kerekasztal az Arko kávéházban, ahol a hét bizonyos napjain mindig lehetett magyar diákot találni. Ez egy olyan stabil hely volt, hogy ha valaki Szlovákiából vagy Magyarországról Nyugatra utazott, előre tudta, ha Prágában megáll, az Arkóban szellemileg mindig feltöltődhet, vagy olcsó elszállásolást, vendéglátást tudnak biztosítani a márványasztalnál ülők. A hetvenes évek elején megint félillegálisan tudtak csak működni. Ha hivatalosan kellett valamit intézni, ahhoz a gépészkar SZISZ- pecsétjét vették kölcsön. Annak idején bizony nem volt mindegy, de most már arra is humorral emlékezik vissza az exelnök, Szaló Béla, hogy akkoriban „titkosok” is voltak közöttük. Ez azonban néha még jól is jött, mert ha éjszakai mulatozás közben a kelleténél hangosabbak voltak és jött a rendőr, elég volt az illetőnek felmutatnia az igazolványát, a rend őre mindjárt hátraarcot csinált. Aztán a nyolcvanas évek első felében megint szorongatták a klubot, sőt egészen odáig mentek, hogy a klubelnöknek jelezték, ha nagyon aktív lesz, esetleg az iskolától is eltanácsolhatják. Csakhogy a diákok erre is találtak megoldást. Akkor esett meg először, és mindmáig utoljára, hogy a diákklub élére nem diákot választottak. Lencsés Mikit, akit igencsak nehéz lett volna kicsapni, mert gépész-szakemberként a CKD vállalat egyik prágai részlegének vezető beosztású alkalmazottja volt. E sorok írója is az ő elnöksége idején volt az AED tagja. Akkoriban próbáltuk meg újraéleszteni a korábban nagyon sikeres Nyitnikék néptáncegyüttest, sajnos ez csak tiszavirágéletűre sikeredett, a havonta megtartott nagy találkozók azonban nagyon sikeresek voltak. A ’89-es változás idején elnökösködő Balin Ádám így emlékezik: Mi egyfajta közvetítő erőként működtünk a magyarországi és a csehországi ellenzék között, úgyhogy minket a változás már nem lepett meg. Prágát mindig a szabadság, a kulturális másság szimbólumaként képzeltem el és éltem meg. Ebben a szabadságban a prágai magyar közösség otthont jelentett. Elsősorban az anyanyelv otthonát. Az anyanyelvi környezetnek külön kutúrája van, s az Ady-kör ezt is megpróbálta becsempészni ebbe a prágai kulturális környezetbe. Ez egyfajta felelősség voit, s ez a felelősség juttatott engem oda, hogy klubelnök lettem. Ez bizonyos próbajáték is volt, amelyen lemérhettük, hogy majd később az életben hogyan tudjuk a vezetés problémáit, a magyarság problémáit megoldani. Bélák Csaba a rendszerváltás után vette át az elnöki stafétabotot. Ő mesélte, hogy paradox módon éppen a forradalom utáni időszakban gyöngült a klub tevékenysége. Egyrészt az anyagiak miatt, hiszen azelőtt a neves vendégek koszt-kvártélyért meg útiköltség fejében vállalták az előadásokat, de ez is annyira megdrágult, hogy a klub már ezeket a költségeket sem bírta állni. Másrészt, itt is érvényesült a „tiltott gyümölcs édesebb” elv, mert amikor már nem járt semmi veszély- lyel, a klubélet is kevésbé izgatta a diákokat. Az igazi mélyrepülés Az ország szétválásával a diákok szama is igen megcsappant azonban 1993 után következett. Az ország szétválásával a diákok száma is igen megcsappant. Míg az előző években a gólyabálon 60- 70 elsőst avattak, most évente 5- 10 új magyar diák érkezik Prágába. Azért nemcsak emlékezésből meg panaszból álltak a beszámolók, a jövőre nézve is volt pozitív mondanivaló. Egyebek mellett az, hogy egyre jobb a kapcsolat az Ady-klub és a Magyar Köztársaság Prágai Kulturális Központja között. Ezt bizonyítja, hogy a születésnapi ünnepséghez nemcsak azzal járultak hozzá, hogy rendelkezésre bocsátották a Magyar Kultúra helyiségeit, hanem a kultúrműsort is ők biztosították, az ő meghívásukra szórakoztatták a közönséget a Budapest Néptáncegyüttes zenészei és táncosai. Az már állítólag nem volt a megrendelésben, hogy este a kultúrpalotában folytatódó mulatságon is ők húzták a talpalávalót. Igaz, nem sokáig, mert máshova is szólította őket a kötelesség, de a hangulat így sem lankadt. Ha tánccal nem is, de nótázással pirkadatig bírták az öregdiákok. Végül a pincéreknek kellett megkérniük a legkitartóbbakat, szíveskedjenek már abbahagyni a mulatozást. Csodálkozhattak is a korán kelő prágaiak, hogy hajnali öt óra előtt mit keres ennyi magyar a metróállomás bejárata előtt. Azokat az időket juttatta az eszembe, amikor valamelyik diáktársunk huszonéves születésnapja (de régen is volt) alkalmából átmulatott éjszaka után vártuk, hogy ki- a földalatti bejáratát. Csakhogy akkor a kollégiumra igyekeztünk, azzal a szörnyű érzéssel, hogy reggel megint be kell ülni az előadóterembe. Bezzeg szívesen visszaülnyissák az most milyen nénk még oda is... De sebaj, öt év múlva megint kerek évforduló lesz, megint összejövünk, régi Ady-klubosok, és néhány órára megint élvezzük majd Prágának ezt a magyarságmegtartó légkörét. « Kutyavilág, avagy hogyan ugasson Boby? Molnár Imre „Baj van a Bobyval” - mondja az ismeretlen asszonyság, akivel a véletlen hozott össze a minap a főváros határában. A nyájas olvasó méltán gondolhatna ama híres nevezetes „Jujing” család kedvenc sarjára, akinek tévébeli feltételezett kimúlását szemlélve - mint hallani - kevés szem maradt szárazon annak idején szerte kies felföldi tájainkon, mint ahogy feltételezett feltámadása is felért egy-egy közelmúltbéli fényesebb Fradi- győzelem eufóriájával. Nos, aki hasonló szenzációt vár e rövidre szabott írásműtől is, azt már most, a történet legelején ki kell ábrándítanom. Az ismeretlen asszonyság ugyanis Bobynak a saját, csám- pás lábú korcs kutyáját nevezte, akit hóna alá kapva tartott, miközben épp az én autómat sikerült lestopolnia, hogy kedvencével eljusson egy délebbre fekvő kisvárosba. Ugyan már, morfondírozok magamban, most, amikor jó öreg Közép-Európánk a mielőbbi EU- csatlakozás lázában ég, ugyan ki törődne akkor egy kutya bajával? Utasom, mintha gondolataimban olvasna, szinte kérdezés nélkül belekezd a mondókájába, amelyből hamarosan kiderül, hogy Bobyval azért van baj, mert nem hajlandó tudomásul venni a nyelvtörvény rendelkezéseit. Az ismeretlen asszonyság épp ezért bajba került a komisz jószág miatt, mert nyilvános helyen, utcán, vásártéren, autóbuszon, egyszóval, ahol csak egy kutyával megfordulhat az ember, Boby csak magyarul hajlandó társalogni kedvenc gazdájával. Emiatt aztán nem csoda, ha a gazdit szúrós tekintetek kísérik városszerte. Mindennek a tetejébe a legutóbb egy (nyelv) törvény- tisztelő másik asszonyság di- rektbe fel is tette a kérdést potyázó utasomnak: „Mondja csak, szlovákul nem ért az a kutya?!” Válaszként alkalmi utasom készségesen elmagyarázta volna, hogy „nem ért bizony a hitvány állatja, de erről ő maga nemigen tehet, mert a kutyát egy délen lakó rokontól kapta, aki nyelvtörvény ide, nyelvtörvény oda, magyarul tanította meg ugatni a kutyát, pontosabban szólva hallgatni, mert ugye a jó kutya leginkább arról ismerszik meg, hogy hallgat a kenyéradó gazdájára. Most már hiába povedálnék én neki - magyarázta egy EU-szakértő logikájával a kutyás asszonyság -, rám se hederít ez a dög” és a nagyobb nyomaték kedvéért rántott egyet mérgesen a kutya pórázán. Válaszként a kifordított talpú korcs egy olyan pillantást küldött a gazdája felé, amelyből még - a térség eme láthatóan összetett viszonyaiban közismerten nehezen tájékozódó - Max Van dél Stohlnak sem esett volna nehezére kiolvasni, mi is a derék jószág véleménye nyelvtörvényről, miegyébről, amivel mostanában lépten-nyomon macerálni próbálják. „Ezek o délen mindig csak galibáznal szakította félbe utasomat a n gyarázatra mit sem hederítő, honi törvénykezést viszont ai nál inkább tisztelő EU-fúria, majd dúlva-fúlva sarkon ford és távozott. No végre, sóhajtott magában történet „korcs főhőse”, és az< nal közelebbről is szemügyre vette ezt a bizonyos sarkot. Ott hagyott „vízjeléből” az a gyanúm, leginkább azt lehete kiolvasni, hogy „no, ide se teszem többé a négy lábam...”, miközben bajbajutott gazdáj azon mélázott, hogy „vajon az a bizonyos törvény tiltja-e a kutyákkal való nyíltszíni tál salgást vagy sem?” Magában
