Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-30 / 18. szám
1997. április 30. • 30. évfolyam Riport Ipolyság: politikai pártoktól függetlenül, de nem függetlenül a politikától. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. máj. 3-tól 9-ig Szlovákiai magyar családi magazin szám • Ára 11 Sport Taglétszámát tekintve a karate Szlovákiában már a harmadik helyen áll. 16 A munka az érvényesülés legalsó lépcsőfokán van Amilyen a munka... S. Forgon Szilvia __________ Is merősöm mesélte a minap, hogy tízéves fia egy társaságban arra az ominózus kérdésre: mi leszel, ha nagy leszel, a következő választ adta: munkanélküli... Nem tudom, a társaságban lévő felnőttek közül hányán gondolkodtak el a gyerek feleletén. Pedig a frappáns válasz mögött egy igazán elgondolkodtató jelenség körvonalazódik ki, amely - bármily hihetetlen is - nem csupán kelet-közép-euró- pai probléma. Meglepő következtetésre jutottak a nyugati szociológusok, miközben az Európán eluralkodó gazdasági válság okait kutatták. Vizsgálódásaik eredményeképpen egy új társadalmi jelenségre figyeltek fel: a munkakedv általános megcsappanására. Az okokat keresve rádöbbentek: az emberek szemében a munka az érvényesülés felé vezető út legalsó lépcsőfokán helyezkedik el. A karrierépítés könyörtelen konkurenciaharcában már korántsem számít a teljesítmény, annál jóval fontosabb szerep jut a korrupciónak és a csalásnak. A valódi teljesítmények helyét különböző álteljesítmények veszik át. A jól végzett munka helyett sokkal többet nyom a latban, ki mennyire tudja „eladni” magát. Kelet-Közép-Európában mindez nem újdonság. Az általános munkakedv megcsappanása - amitől Nyugat-Európában any- nyira megrémültek a politikusok - tájainkon egyáltalán nem új társadalmi jelenség, hanem jó pár évtizedes realitás. A posztkommunista prolipolgár ma is tartja magát Hofi örökzöld szlogenjéhez: „A munka nem az én dolgom. A munka a becsület és a tisztesség dolga.” Csakhogy az épülő piacgazdaság viharai közepette épp a becsület és a tisztesség az, ami egyre inkább A posztkommunista polgárt a munkaidején túl is a munkahelyi problémák foglalkoztatják. veszít értékéből. Ezzel szemben nő a korrupció ázsiója, s ez veszi el a becsületes dolgozók kedvét a munkától. A másik oldalon viszont Nyugat-Európában az emberek többsége többet törődik a szabadideje kulturált kihasználásával, mint magával a munkával. Nagyon kevesen hajlandók az egészségük, a magánéletük rovására többet áldozni szabad idejükből a munkára. Tájainkon ez is másképp működik. A posztkommunista polgárt még a munkaidején túl is a munkahelyi problémák foglalkoztatják: félelmében, hogy elveszíti a nehezen kiharcolt előnyös állást, jó pozíciót, még a szabad idejét, családi életét, egészségét is képes feláldozni, csakhogy fenntartsa a jó benyomást, s megtartsa a jó helyet. Közben észre sem veszi, milyen ördögi körben forog: mert minél sikeresebb valaki, annál több az irigye, annál többen törnek a helyére. Sehol Európában nem érvényesül olyan markánsan ez az igazság, mint épp a posztkommunista gazdaságokban... Az amilyen a munka, olyan a jutalom jelszavát mindinkább felváltja a munkával meg nem gazdagodhatsz jelszava. Ékes bizonyítéka ennek a sok újgazdag ügyeskedő, nyugati csodaautókon száguldozó faktúrázó és feketéző, no meg a fizetéstől fizetésig tengődő, anyagilag egyre mélyebbre süllyedő átlagpolgár ellentéte. S akkor még nem szóltunk a munkanélküliek tömegéről, akik között szép számmal akadnak olyanok is, akiknek semmilyen formában nem hiányzik a munka. A megélhetésükhöz épp elég a szociális segély, amiért a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, mert az a törvény szerint jár nekik. Csodálkozhatunk-e, ha az ilyen viszonyok között felnövő generációnak olyan a viszonya munkához, amilyen...? Jaj istenem! Holnap megint május elseje. Prikler László felvétele Vezércikk Önbíráskodást? Miklósi Péter A minap, a tévé jóvoltából, újra megnéztem az Önbíráskodás című francia filmet, amely a nyolcvanas évek első felének egyik sikerdarabja volt. Akárcsak e film első megtekintésekor, most sem rágtam le a körmöm, sőt már néhány dramaturgiai üresjáratot, jó pár szakmai sutaságot is konstatáltam. Ezúttal mégis másként hatott rám ez a mozidarab. Annak idején pusztán egy filmnek tűnt számomra a sok közül, most azonban még sokáig nem volt kedvem megszólalni azután, hogy felálltam a képernyő elől. E film keltette aggodalom, vagy inkább szorongás, sokáig nem akart - s lényegében mindmáig sem akar - eloszlani bennem, noha még csak az sem állítható, hogy valami újat mutatna Missiaen filmje. De talán épp ezért kell szembenézni vele, ezért kell beszélni róla; elvégre közlekedni, vásárolni, emberekkel érintkezni a mindennapok elkerülhetetlen velejárója. A filmsztori akár egyetlen mondatba sűríthető: a helyiérdekű vonaton éjszaka három férfi durván molesztálja az utasokat, majd a szemük láttára megtámadnak, megvernek és - talán véletlenül - megölnek egy kedves fiatal lányt... Bármennyire borzalmas, de különböző variációkban már tájainkon is szinte mindennapos esemény az ilyesmi. Manapság nálunk is úgyszólván lépten- nyomon előfordul, hogy a buszon, a vonatokban, vagy akár a nyílt utcán valakik belekötnek valakikbe; s durvaságuknak többnyire nem az utastársak vagy az arra járók közbebelépése, hanem csak a legénykedők saját úri kedve vet véget. Újabban ehhez az öncélú garázdálkodáshoz, tetőzendő a bajt, a bosszúállás is párosul: valakik kellő hidegvérrel egyszerűen elteszik láb alól a számukra kellemeden, vagy egyéb okból kinyírandó személyt. Őszintén szólva, hétköznapjainknak eme új jelensége az, amiért szóba hoztam az Önbíráskodás című filmet. A cselekményének van ugyanis egy szála, amelyet másfél évtizeddel ezelőtt még nemigen tudtam elvarrni magamban; most viszont megdöbbentett, hogy a meggyilkolt lány szerelmese saját kezűleg akar bosz- szút állni a gyilkosokon. Sohasem volt fegyver a kezében, most mégis ölni készül... A film másodszori megtekintését követő szorongásom valószínűleg ebből ered. Valahogy úgy érzem: nagy baj van, ha olykor-olykor mentséget keresek az önbíráskodó indulatra. Ez a tehetetlenség jele. Mint ahogy a filmbéli utazóközönség fölött könnyű ítélkezni, megverni az embereket a gyávaságukért - de biztosak vagyunk-e benne, hogy hasonló helyzetben mi nem lennénk tehetetlenek? Szörnyű dolog ezeken rágódni, s bár ne kellene! Csakhogy mindennap történik valami: bombákat robbantanak a lakótömbök autóparkolóiban, az iskolákban és áruházakban szinte rendszeresek a bombariadók, sokasodóban az utcai lövöldözések; de maradhatok a közelebbi és „finomabb” példáknál is: az utcán összetörik a telefonokat, szöggel belekarcolnak a parkoló autók lakkozásába, tönkreteszik a vasúti kocsikat és a buszokat, világos nappal - pénzt követelve - kést dugnak a gyanútlan járókelő orra alá. És az emberben gyűlik, gyűlik a tehetetlenség, s mi tagadás, olykor bizony a bosz- szúért kiáltó félelem is. Ezért hatott rám most, másodszori látásra sokkal maradandóbban ez a közepes filmecske. Mert a gondolatok, amelyeket ébreszt, mélyen bennünk vannak; s ahogy terjedőben köröttünk az erőszak, úgy újra meg újra felkavarodnak. Ezért nem ez a film, hanem az élet adja fel számunkra az igazán kemény leckét: a szemet szemért, fogat fogért magatartást egyenként, önmagunkban kell kigyomlálni önmagunkból. Együtt mindazoknak, akik nem akarnak az erőszak szorításában élni.
