Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-19 / 8. szám
12 1997. február 19. Kultúra Senki bolondja Róbert Benton rendező a Bonny és Clyde című munkájával írta be nevét a film történetébe, a Kramer kontra Kramerrel vált Oscar-dijassá, most pedig parádés szerep- osztással egy szokatlanul csendes, érzelmes filmet forgatott. (Epizódszerepekben olyan nagyságokat láthatunk, mint pl. Jessica Tandy vagy Melanie Griffith.) A majd kétórás Senki bolondja középpontjában egy hatvanesztendős férfi, Donald Sulli- van (Paul Newman) áll. Sully maga a két lábon járó csődtömeg. Építkezéseken vállalt alkalmi munkákból tartja fenn magát, miközben - térdsérülése miatt - reménytelen pereskedésben áll volt főnökével, Carllal (Bru- ce Willis). Az örökké mogorva fickó már régóta magányosan él. Évtizedekkel ezelőtt elvált, fiával soha nem törődött, unokáit nem is ismeri. Albérletben él, tekintve, hogy saját otthonra sem pénze, sem igénye nincsen. Szabad idejét két dolog tölti ki: a kártya és az ital. Sully zsákutcába futott életét fia és családja látogatása egy csapásra megváltoztatja. Az idős férfi szembesül tudatosan elfeledett múltjával. Megérti, hogy magánya, kudarcos sorsa a büntetés azért, mert egész életében menekült a felelősségvállalás elől. Apa és fia lassan megtalálja a közös hangot, Sully életében először unokájával kapcsolatban képes a gondoskodó szeretet átélésére... A cselekményben szegény, ám a lélek mélyén zajló eseményekre figyelő történet hátterét egy északi kisváros adja. A kis lélekszámú település lakói ismerik egymást, s bár civódnak, sokszor ellenségeskednek, de mindenki figyel a másikra. Csakis ilyen közegben történhet meg olyasmi, hogy valakit letartóztatnak, ám egyik ismerőse temetésére kiengedik, vagy hogy két egymással ádázul pereskedő ember a tárgyalás napjának estéjén már egy asztalnál kártyázik... A Senki bolondja hamisítatlan amerikai film. Heti olvasó Prágai Tükör Némi késéssel ugyan, de megjelent a Prágai Tükör legfrissebb száma. A tartalomból: Útban egy európai gimnázium felé, Magyarságtudatunk töviskoszorúja, Rákos Péter írása: A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk, Cseh történész a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetettjei között. PRÁGÁI - a 1996/4 TÜKÖR IJ t'rlpi ti Brüiihi Maiç-jr Kulturális Napok KuMoy tn: Utbjn tjf>- európai Alagyart-igUKlatualc idviikasrontia VIuiihIiio ine«. :> Kcslvct Olvasóknak TovftMiadai a tudóst Karol ShJoo: Anyuka ICTvd Ca Srabó tis.-ló KórpAi kcbrJíbcn uom± ivovdd Titkon mindig arra vágyik, hogy rengeteg pénz álljon a rendelkezésére A fantázia mozgatórugója „A jó díszlet sehol sem hívja fel magára a figyelmet..." Milos Fikejz felvétele Szabó G. László __________ Zongora l óg a zsinórpadlásról a Cseresznyéskert pozsonyi előadásában. Ranyevszkaja markából kifolyik a vagyon. Ales Votava díszletében minden jel arra utal: pusztulóban a „nemesi fészek”. 1996 legjobb szlovákiai színpadképét - a legutóbbi nyitrai színházi fesztivál szakmai zsűrijének döntése alapján - Ales Votava tervezte. Nem ez volt az első munkája a Hviezdoslav Színház deszkáin. A Vladimír Stmisko rendezte Két úr szolgája és a Martin Huba által színre vitt Harc a démonnal is magán viselte e fiatal képzőművész sajátos kézjegyét. Diplomáját 1987-ben Pozsonyban vette át, de még ezt megelőzően hat hónapig a párizsi Opera és a The- atre Gérard Philipe ösztöndíjasa volt. 1993-ban egy évre Rómába költözött. A Francia Akadémia meghívására a Vila Medici- ben szívta magába mindazt a tudást, amelyet azóta opera- és táncszínpadokon is gyakran kamatoztat. Legutóbb a Pécsi Balett Orpheusá- nak tervezett egyszerűségében is hatásos díszleteket. Kosztümjeit többek között Jelicoe Trükkjének, Albee Állati meséinek színészei viselték. Ékszereit 1994-ben Budapesten is kiállították. Harmincöt éves. Szabad perceiben Bach, Haydn és Mozart műveit zongorázza. „Díszletet tervezni számomra annyit jelent: csapattagként dolgozni. Ötletre ödettel felelni. A levegőben lógó zongora is közös találmány. Martin Huba, a darab rendezője eredetileg azt kérte, hogy amikor Ranyevszkaja a vízbe fulladt fiára emlékezik, tolják ki halkan a zongorát. Vagy engedjék le a magasból, és másfél méterrel a színpad fölött álljon meg, hogy Ranyevszkaja játszani tudjon rajta. Innen jutottunk el aztán odáig, hogy a hangszer végig ott lóg a háttérben. Mint egy koporsó, amelyet nem lehet sírba ereszteni. Vagy a Nap, amely nem tud lenyugodni. Nem akartam konkretizálni, miért van ott. Szabad teret hagytam a néző fantáziájának. Hogy ml mindent keli tudnia egy díszlettervezőnek? „A darabbal kapcsolatosan a lehető legtöbbet. Irodalmi, történelmi, művészettörténeti kérdésekben nem maradhat alul. Rajzolni, tervezni, műszakilag gondolkozni az én esetemben elsőrendű feladat. De ahhoz, hogy az asztalosok, a lakatosok és a festők műhelyében is otthon érezzem magam, a fáról és a fémről is tudnom kell egyet s mást. Egy nagyszerű előadásban persze minden összeolvad. Ott lehetetlenség elkülöníteni a rendező, a díszlet- és a jelmeztervező munkáját. Mindezt nem tudom máshoz hasonlítani, csak egy sokcsillagos szálloda konyhájához, amelyben a rendező a főszakács, de nem mindegy, miből főz, mit adnak a kezébe. Ha pedig a vendégnek ízlik az étel, vagyis a nézőnek tetszik az előadás, akkor már nem érdekli, ki mit adott bele. A végeredmény a fontos. Hogy jót, ízletesét kapott. Másképp „fűszerez”, ha filmben dolgozik? Különbséget kell tenni színházi és kamera előtti díszlettervezés között? Mindkét esetben másra figyel az ember. A színpadon kisebb térben kell komponálnom. Ha baletthez készül a díszlet, a mozgásnak, a táncosoknak is több helyet kell hagynom. A filmrendező általában nagyobb képben gondolkozik. De a jó díszlet sem a színpadon, sem a kamera előtt nem hívja fel magára a figyelmet. Egyszerűen háttere a darabnak, a cselekménynek, szerves kiegészítője a színészi játéknak. Derek Jármán filmjében, a II. Edwardban tetszett igazán a díszlet. És Fel- lininél, a Zenekari próbában. Én ott csak egy teremre és rengeteg székre emlékszem. Felírni mellett nem sok dolga lehetett a díszlettervezőnek. Inkább csak végrehajtott. Fellini- nek ugyanis olyan erős volt a képzőművészeti látásmódja, hogy előre lerajzolta, elmondta, lediktálta, mit akar. Az ő filmjei szerzői filmek. Ő még az operatőrét is mérnöki pontossággal instruálta. A színházban egyébként a díszlettervező az operatőr. Ő határozza meg a kép stílusát, nagyságát, színességét. Lehet, hogy csak részleteket mutat, és az egész mindig rejtve marad. Vagy fordítva. A részleteket leplezi. Színházban a legnagyobb élményt mostanában Kentaurtól kaptam. Először az Ahogy tetszik díszleteivel varázsolt el Pozsonyban, aztán a Hajlammal a Budapesti Kamaraszínházban, ahol a lehető legegyszerűbb eszközökkel éri el a maximumot, majd a Macbeth színpadképével, a Vígszínházban. Bolognában éreztem hasonlót, jó pár évvel ezelőtt. Ja- nácek operáját, a Makropolus ügyet vitték színre, de úgy, hogy tátott szájjal néztem az előadást. Éva Borusovicová most elkészült filmje, A csillagokat Is az égről milyen feladat elé állította? Három nő egy fedél alatt, három nemzedék egyetlen férfi nélkül. Itt és ma. Erre mondom én, hogy civil film. Egy szenüis nagymama, férj nélkül maradt lánya és az útját kereső unoka közös világa. Ilyen filmnél a díszlettervező inkább pszichológus, mint képzőművész. Azt kell kimondania, illetve jeleznie, amiről a szöveg, a dialógusok nem beszélnek. Igazán elemében mikor érzi magát? Ha senki és semmi sem korlátozza elképzelései megvalósításában? Igen, titkon mindig arra vágyom, hogy rengeteg pénz álljon a rendelkezésemre. Hogy ne ütközzek falakba, amikor tervezek. Hogy ne halljam a belső hangot: ezt nem lehet, ez drága, ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. Aztán egy idő után mindig rádöbbenek: a fantáziának általában a szűkös anyagi keret a legjobb mozgatórugója. „A színházban a díszlet- tervező az operatőr.” „Fellini mellett nem sok dolga lehetett a díszlettervezőnek.” Anne Hoguet Európa-szerte híres legyezőmúzeuma Párizsban évek óta a turisták ezreit vonzza Szeméremparaván egy mesébe illő palotában Ferch Magda Párizs X. kerületében, a Boulevard Strasbourg 2. szám alatt álló kis palotában elvarázsolt vüág fogadja a látogatót. Ide nem ér el a nagyváros dübörgő forgalma. Ha fölmegyünk a fényesre koptatott, nyikorgó falépcsőn a harmadik emeletre, Anne Hoguet legyezőkészítő és -restauráló műhelyébe jutunk, amely ma múzeum - a világon létező kettő közül az egyik, a kontinensen az egyetlen. A másik Londonban található. A teremben, ahová belépünk, II. Henrik stílusú diófa tárlókban 700 legyezőcsoda várja az érdeklődőket, 110 a XVIII. századból, 260 a XIX.-bői és körülbelül 400 a XX. századból való. A kazettás mennyezetről három remekbe készült csillár szórja fényét, a falakat aranyszállal hímzett, lüiommintás kék tapéta borítja. Az innen nyíló helyiségben, a műhelyben értékes anyagok: leheletfinom csipkék, selymek, elefántcsont, nemes fa, teknőepáneél, különleges gyöngyházfajták az Indiai- és a Csendes-óceánból, hattyúbőr, tollak, mintha egyenesen a paradicsomból röppentek volna ide és a legyezőkészítéshez szükséges különös szerszámok. A közhiedelemmel ellentétben a legyező nem Kínából származik. Ismerték már az ókori Egyiptomban, ahol a fáraók elől hessegették vele a kellemedenkedő rovarokat, és a hatalom jelképe lett. A ma ismert hajtogatott legyezőt Japánban fedezték fel a IX. században. Itt társadalmi rangot jelölt. Európába portugál hajósok hozták be, először spanyol földön, majd Olaszországban terjedt el. A spanyoloknál az inkvizíció uralma idején alakult ki az a kódrendszer, amelyben minden legyezőmozdulatnak megvolt a maga titkos jelentése. Franciaországban Medici Katalinnak köszönheti népszerűségét. Akkoriban még szeméremparavánnak hívták, mai nevét Brantone-tól kapta. Fénykorát a XVIII. században és a századelőn élte. Századunkban később a mulatók, színházak és az operaház lendítették fel a legyezőkészítők forgalmát, legutóbb pedig a nagy divatházak fedezték fel, elsőként Kari La- gerfeld, majd Christian Dior, La- croix és Nina Ricci. Manapság ismét komoly érték egy-egy legyező. Valaha úgy tartották, hogy egyetlen legyezőhöz 15 különböző mesterség ismerete szükséges. Külön készült a legyező váza és külön a lapja, külön mesterségek művelőinek keze nyomán állt össze a díszítés, a századok divatjának megfelelően mitológiai, történeti jelenetekből, életképekből, nemes anyagokból. Anne ükapja, Joseph Hoguet Duroyaume 1872-ben nyitotta meg műhelyét Sainte Genevi- eve-ben. Anne apja még majdnem 90 évesen is ugyanott dolgozott. A Hoguet család sokáig csak a legyezők vázát készítette, a lapokat Párizsban állították össze és díszítették. Anne-nak, a késői utódnak azonban már mindenhez értenie kell, mert a kis mesterségek ismerői lassan kihalnak. A századelőn Párizs volt a legyező fővárosa, a környéken 54 legyezőkészítő dolgozott. Évente 5 millió frank értékben exportálták munkáikat. Ma Anne Hoguet műhelye az egyetlen. Csak úgy tudott fennmaradni, hogy sikerült múzeummá nyüváníttatnia és bekerült a Franciaországban létező 35 ún. „nagy műhely” közé, abba a szigorú szabályok alapján működő magán-alapítású egyesületbe, amely a kihalóban levő kézműves mesterségek legjobb művelőit fogja össze. Gyűjteménye azonban megmaradt családinak, ami azt jelenti, hogy minden új kormánnyal elölről kell kezdenie a tárgyalásokat, a levelezést kincsei megmentéséért. Némi segítséget jelent, hogy a kulturális minisztériumtól megkapta ,A mesterség művésze” címet.
