Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-19 / 8. szám
Kultúra 1997. február 19. 13 A Krisztián nemcsak férfinév, a Bumeráng nemcsak ausztrál bennszülöttek fegyvere Vádoló értetlenséggel Hynek Bocan: Bumeráng. Fiúk a munkatáborban. Katerina Posová _________ Öt nap alatt huszonkettedszer volt telt ház a Vencel téri Blaník moziban. Prágában véget ért a FEBIOFEST (a múlt héten számoltunk be róla); Feró Fenic és az 1995-ös „Krisztiánok” nyertesei kiosztották a mintegy hetven kritikus által az 1996-os filmeknek megszavazott díjakat. Olbram Zoubek érdekes bronzplasztikáját a nagyjáték- film kategóriában Jan Svérák kapta Kolja című művéért (mely addigi elismerései mellé néhány napja az amerikai Arany Glóbuszt is elnyerte). Gondolom, ez a humorosan izgalmas, megható történet - egy prágai muzsikus agglegény és egy orosz kisfiú barátságáról az 1989-90-es események sodrásában - megríkatta már a szlovákiai nézőket is. Szlovák rendezőt - Dusán Ha- nákot - díjaztak a cseh kritikusok szlovák-cseh-francia-sváj- ci-német koprodukcióban készült Papírfejek című filmjéért a dokumentum-kategóriában. Ez a különös, koncentrált nézői figyelmet igénylő 90 perces filmkollázs stilizált, kemény iróniával idézi azt az elmúlt négy évtizedet, amelyet nehéz, de nem is szabad elfelejteni. Mert aki megélte, aligha sírja vissza, aki pedig később született, annak figyelmeztetés: röhöghetsz, szörnyülködhetsz, de légy résen, mert a „papírfejek” újjáéledhetnek... A cseh animációs film sokáig fogalom volt, ma sajnos már csak nosztalgiát ébreszt azokban, akik szomorúan vagy dühösen nézik Cili inkább nem nézik) a tévéből ömlő és főleg a gyerekek ízlését rontó bárgyú, giccses amerikai vagy japán rajzfilmáradatot. Itt most nincs rá pénz, gazdája se nagyon. Szerencsére legalább még tanítják, hogyan kell csinálni, két prágai és egy pozsonyi főiskolán is (FAMU, VSUMPRUM, VSMU). A FAMU egyik hallgatója, Aurél Klimt érdemelte ki a Krisztiánt ebben a kategóriában Maskin megölte Koskint című néhány perces, kedvesen játékos munkájáért. Két újonnan létesített díj is volt, az év legjelentősebb producerének járó Krisztiánt a Cseh TV egyik stúdióvezetője, Cestmír Kopecky kapta a nívós cseh játékfilm fennmaradásáért folytatott merész és következetes munkásságáért. A „Press-Krisztiánt” viszont ötven filmrendező szavazta meg a jótollú és kritikusi hivatását szakavatott komolysággal gyakorló Vladimír Justnak. A Febiofest záróestje két ősbemutatóval tisztelte meg a jelenlevőket. Láttuk a prágai FAMU másodéves hallgatója, Mária Procházková szellemesen, bájosan ötletes tárgy-animációval készült néhány perces filmjét, a Stopár-t. És láttuk Hynek Bocan rendező (1938) új játékfilmjét, a Bumerángot. Alcím: Megsemmisítésre ítélt férfiak. Téma: az ötvenes évek rejtett borzalmai, abszurditásai. Helyszín: a príbrami uránbánya és munkatábor. Személyek: „hazaárulásért, kémkedésért” több évtizedes vagy életfogytiglani szabadságvesztésre elítélt rabok és pribékjeik. Konfliktus: egy volt magas rangú ávós - a büntetőtáborok mindenható parancsnoka - is idekerül fogolyként. S az egyik rab, egy néhai erdész, erkölcsi okokból megakadályozza, hogy felháborodott fogolytársai meglincseljék az újonnan érkezettet... A forgatókönyvet Boldogság című novelláskötete alapján a cseh PEN-klub elnöke, Jirí Stránsky (1931) írta, aki maga is hét évig raboskodott hasonló táborokban. A filmet nézve fenntartás nélkül elhisszük, hogy minden alakja, helyzete, szövege autentikus. Csak a neveket változtatta meg. A főszereplő Jirí Schmitzer (Svoboda, az erdész) szerintem Oscar-dí- jat érdemelne teljesítményéért. A többiek is - Vladimír Dlo- uhy, Amost Goldflam, Miro Noga, Jan Schmid, Leos Su- charípa, Jirí Krampol (foglyok), Karéi Hermánek (a volt ávós), Milán Steindler (táborparancsnok) - valamennyien hiteles hús-vér figurák. A rendező nagy erénye, hogy nem a néző érzelmeit, hanem tudatát, lelkiismeretét célozza meg, s ez az operatőr, Iván Sla- peta érdeme is. Nem művész- kedik, nem törekszik látványos effektusokra; tárgyilagos kamerája enged az érzelmes vagy naturalista képek csábításának. A Bumeráng nem szórakoztató mozi. Döbbenetes, megrázó alkotás. Azt hiszem, mi, „korábban születettek” - ahogy ezt a cseh nyelv oly szemérmesen mondja akik ezeket az időket fiatalon és többnyire tudatlan közönyben éltük meg, e film után mély bűntudattal megyünk haza. És a mai fiatalok jogos, vádoló értetlenséggel néznek ránk. Ha eszükbe jut, hogy ma már rajtuk múlik, sor kerülhet-e még valaha hasonló borzalmakra, akkor ez a film nem volt hiábavaló... Nézem a Febiofest pozsonyi és besztercebányai műsorát. Forgalmazási és főleg anyagi problémák miatt kizárólag cseh filmeket mutatnak be, összesen tizenhármat tizenkilenc programban, és négy Febio- összeállítás közül az egyik szlovák rendezők munkáit tartalmazza. Jó lelkiismerettel ajánlhatom a Marián, a Mnága-Happy end, A kéj cinkosai, a Tehén és a Kőhíd című alkotásokat. Nagyon különbözőek, érdekesek. De a többit is érdemes megnézni. Légy résen, mert a „papírfejek” újjáéledhetnek... Efilm után mély bűntudattal megyünk haza. Heti kultúra Könyvespolc Tolsztoj naplója A helység, a grófi családi birtok neve, ahol élt, Jasznaja Poljana, fényes tisztást jelent: ez volt tuszkulánuma, de önmagát gyötrő töprengéseinek színhelye is, s ez vált egy jobb emberi lét bölcseleté kimunkálásának szimbólumává. Önnön élete mikrokozmoszát Tolsztoj a világ makrokozmoszával veti egybe, ütközteti. Önéletrajzi töltésű író: regényei hőseiben is minduntalan vissza-visszatér kereső-kutató énje. Egyik tervezett regényének címe, A tegnapi nap története is az emlékezési folyamat megragadásának szándékára utal. Naplóiban viszont az adott nap, a mai nap történetét lelhetjük fel. Kora ifjúságától, 1847-től haláláig, 1910-ig vezetett naplót. Művei összkiadásában a monumentális napló tizenkét vaskos kötetet foglal el: ezekből kellett válogatnia a magyar kiadás értő gondozójának, Tolsztoj szellemisége avatott ismerőjének, Török Endrének. Utószavából kitűnik, hogy nem utolsósorban Tolsztoj „erkölcsi teológiája” alakulását kívánta bemutatni válogatásában. Ami annál is indokoltabb, mert Tolsztoj híres tétele, melyet általában csonkítva idéznek, a Ne állj ellen a gonosznak erőszakkal! (az utolsó szót volt szokás elhagyni, holott a tolsz- toji gondolat ebben a formájában válhatott alkalmazhatóvá a nyers terror évtizedeiben, s követendő példává, nem utolsósorban az őt tudatosan követő Nobel-díjas Szolzsenyicin életművében) gondolata érlelődését érzékelheti a naplót lapozván. A magyar kiadás Tolsztoj titkos, bizalmas naplóiból is válogat. De maga a napló egésze is intim: családi viszályokról, belső töprengésekről, úgynevezett hálószobatitkokról is hírt ad. Kiállítás Úton. Ez a címe annak a kiállításnak, amelyet a budapesti Képzőművészeti Főiskola Képgrafikai Tanszéke tanárainak alkotásaiból a somor- jai At Home Gallery és a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete rendezett. A kiállítás anyagát Somorján, a Gazdasor 48. szám alatt március 9-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Baranyay András, Eszik Alajos, Kocsis Imre, Kőnig Róbert, Pásztor Gábor, Rozanits Tibor és So- morjai Kiss Tibor képei Kiss Csaba és felesége, Susanne odaadó munkájának köszönhetően kerülnek hazai bemutatásra. Regény B ecsavarták őket egy rongyba, és kimentek a húspiacra, hogy megköszörüljék; a piacon már nyitva voltak az első standok. Még alig szállingóztak a vevők, de huszonkét tanú akadt, aki hallotta, hogy mit mondtak, és mindnek az volt a véleménye, hogy csak azért mondták, hogy mindenki hallja. Faustino Santos, az egyik hentes szerint, akivel jó barátságban voltak, három óra húsz perckor érkeztek oda a piacra - ő akkor rakta ki a pultjára a belsőségeket -, és nem értette, hogy mit keresnek ott hétfőn, ráadásul ilyen korán, és még mindig az esküvőn viselt sötét posztóruhában. Hiszen pénteken jártak ki a piacra, de valamivel később szoktak jönni, és abban a bőrkötényben, amiben leölték a disznót., JKzt hittem, olyan részegek - mondta Faustino Santos -, hogy nemcsak az órát, hanem a napot is eltévesztették.” Odaszólt nekik, hogy hétfő van, ha nem tudnák.- Ki ne tudná, te marha - szólt vissza Pablo Vicario, amúgy barátilag. - Csak azért jöttünk, hogy kiköszörüljük a késeket. És odaálltak a köszörűkő elé, ahogy máskor: Pedro tartotta a két kést, és felváltva a köszörűkőhöz nyomta, Pablo meg a fogantjait forgatta. Közben a Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 13. rész többi hentessel a fényes lakodalomról beszéltek. Néhányan szóvá tették, hogy elmaradt a kollégáknak kijáró kóstoló a süteményből, mire a Vicario testvérek megígérték, hogy nemsokára megkapják. Végül felsivít- tatták a késeket a köszörűkö- vön, és Pablo a lámpa elé tartotta a magáét, hogy jobban lát- szódjék a penge csillogása.- Most megyünk, és megöljük Santiago Nasart - mondta. Olyan derék, jóravaló embereknek tartotta őket mindenki, hogy nem akadt, aki komolyan vette volna, amit mondtak. „Azt hittük, hogy részegek, és csak jár a szájuk” - mondták a hentesek a bíróságon, mint ahogy Victoria Guzmán és annyi más szemtanú, aki később látta őket, ugyanezt mondta. Én aztán egyszer megkérdeztem a henteseket, hogy a mészárosmesterség vajon nem jár-e együtt gyilkos hajlamokkal. Szó sincs róla, mondták. „Amikor az ember letaglózza a tehenet, nem mer a szemébe nézni.” Egyikük azt mondta, hogy annak az állatnak a húsából, amit ő vágott le, nem tudna enni. Egy másik meg, hogy képtelen lenne levágni egy olyan tehenet, amelyet ismer, még kevésbé, ha a tejéből is ivott. Mire én azt mondtam, hogy a Vicario testvérek viszont azokat a disznókat vágták le, amiket ők maguk neveltek, és névről ismerték valamennyit. „így igaz - mondta az egyik hentes -: csakhogy nem emberneveket, hanem virágneveket adtak nekik.” Egyedül csak Faustino Santos- nak villant át az agyán, hogy Pablo Vicario talán komolyan beszélt, és tréfálkozva megkérdezte, hogy miért éppen Santiago Nasart akarják megölni, amikor annja gazdag ember van még, aki megérdemelné, hogy előbb őrá kerüljön a sor.- Santiago Nasar tudja, hogy miért - felelte Pedro Vicario. F austino Santos elmesélte nekem, hogy nem hagyta nyugodni a dolog, és elmondta annak a rendőrnek, aki nem sokára rá kijött a piacra, hogy megvegye az elöljáró reggelijéhez a fél kiló májat. A rendőrt, amint ez a jegyzőkönyből kiderül, Leand- ro Pornoynak hívták, és a következő évben meghalt: egy bika úgy beledöfött a nyakába a búcsúban, hogy elvérzett. Úgyhogy egyszer se tudtam beszélni vele, de Clotilde Armenta elmondta, hogy ő volt az első ember, aki megjelent a boltban, amikor már a Vicario testvérek ott ültek. Clotilde Armenta nem sokkal azelőtt váltotta fel a férjét a pultnál. A boltnak megvolt az állandó napirendje: hajnalban tejcsarnok, nappal fűszerüzlet, délután hattól pedig kocsma. Minden hajnalban fél négykor Clotilde Armenta nyitotta ki. Férje, a derék dón Rogelio de la Flór a kocsmárosi teendőket látta el záróráig. De aznap éjjel annyi vendég volt, akik a lakodalomból szivárogtak oda, hogy csak három után került ágyba, és be se zárta a boltot; Clotilde Armenta akkor már talpon volt, a szokásosnál korábban, mert végezni akart a munkával, mielőtt megjön a püspök. A Vicario testvérek négy óra tíz perckor léptek be a boltba. Ilyenkor csak ennivalót lehetett kapni, de Clotilde Armenta adott nekik egy üveg cukornádpálinkát, nemcsak azért, mert kedvelte őket, hanem azért is, mert nagyon jólesett neki a kóstoló, amit az esküvői tortából kapott. Két hajtásra kiitták az egész üveget, de továbbra is úgy ültek ott, mint két faszent. „Merevrészegek voltak- mondta Clotüde Armenta. - Már petróleummal se lehetett volna beindítani őket.” Később levetették a posztózakójukat, gondosan ráakasztották a szék támlájára, és még egy üveg pálinkát kértek. Az ingükön az izzadság rászáradt karikái, az arcukon másnapos szakáll: mintha egyenesen a hegyekből jöttek volna. A második üveg pálinkát már lassabban kortyolgatták ültő heljoikben, miközben egyre csak a tér túlsó oldalát lesték, ahol Plácida Linero háza állt, sötét ablakaival. Santiago Nasar hálószobájának ablaka a nagyobbik volt az erkélyre nyíló két ablak közül. Pedro Vicario megkérdezte Clotilde Armentát, hogy nem látott-e fényt a mögött az ablak mögött, mire ő azt felelte, hogy nem, és elcsodálkozott a kérdésen.- Csak nem történt vele valami?- Nem - felelte Pedro Vicario. Csak azért keressük, mert meg akarjuk ölni. Ezt olyan hirtelen vágta rá, hogy Clotilde Armenta nem hitte el. De aztán észrevette a konyharuhába csavart két nagykést. (folytatjuk) Somorjai Kiss Tibor: Híd, olaj
