Új Szó, 1997. október (50. évfolyam, 225-251. szám)

1997-10-27 / 247. szám, hétfő

6 Gazdaság és fogyaszTók - hiRdetés ÚJ SZÓ 1997. OKTÓBER 23. Tőzsér Árpád a kávéházi törzsasztalnál Rendkívülinek is mondható majd az október 28-ai, Lýceum kávéházbeli törzsasztal. Ezúttal Tőzsér Árpád Leviticus című, a költő új verseivel a budapesti Argumentum kiadónál megjelentetett kötetét avatják az állandó tagok és a szeretettel látott alkalmi vendégek. Nem föltétlenül kell beszélgetni, hallgatni is lehet sokatmondóan. Szeretettel várok mindenkit: Dusza István Komáromi Képzőművészek Komárom "1995-ben alakult meg a komáromi képzőművészek csoportja. A művészek az alakulás dátumát emelték be a csoport megnevezésébe, így lettek a Komáromi Képzőművészek '95. A múlt hét csütörtökén nyílt meg a Komáromi Képzőművészek '95 csoport munkáiból az a kiállítás, amely a Duna Menti Múzeum Nádor utcai főépületében látható november huszonkettedikéig. A csoportba tartozik többek között Kopócs Tibor, Szilva József, Szkukálek Lajos, (t) KOMARNANSKÍ VYTVARNÍCi KOMAROMI KÉPZŐMŰVÉSZEK ARII STS OF KOMÁRNO DE " SZÍNHÁZ KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ: Mirandolina (12) MOZI POZSON

Y HVIEZDA: Air Force One (am.) 15.30, 18, 20.30 OBZOR: Mentsétek meg Willyt 3 (am.) 15.30, 18 Air Force One (am.) 20.30 MLADOSŤ: Mikrokozmosz (fr.) 15.15, 17.30 Sikoly (am.) 20 CHARLIE CENTRUM: Zűr az űrben (am.) 15 A csillagokat az égről (szlov.-cseh) 16.30, 18.30, 20.30 Trainspotting (ang.) 17, 21 Első feleségek klubja (am.) 19 Volt egyszer egy Vadnyugat (am.) 19.30 A bolond és a királynő (cseh) 19.15 KASS

A ÚSMEV: Bean (am.) 16,18,20 IMPULZ: A három testőr erotikus kalandjai (am.) 16.15,19.15 DÉL-SZLOVÁKI

A KOMÁROM - TATRA: A nyolcadik nap (fr.-belg.) 17, 19 GÚTA - MOZI: Féktelenül 2 (am.) 18.30 LÉVA - SLOVAN: Sikoly (am.) 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Mindenki azt mondja: szeretlek (am.) 16.30,19 A dunaszerdahelyi VOX CAMERATA kórus Kralupy nad Vltavou-i szereplése abszolút siker volt Az intendáns jól fizet a bontásért A leszedett homlokzat ÚJ SZÓ-INFORMÁCIÓ Ünnepre készülődtek pénteken a Nyitrai Bábszínházban - háromszázadik alkalommal tűzték műsorra a Csengettyű és Bambul'ka című mesejátékot. Az állami intendáns azonban fölöttébb furcsa ajándékkal lepte meg a társulatot: leszedette az épület homlokzatáról a festett faburkolatot. A színház bejáratát alig két éve fedték be a faragott, festett deszkalapokkal, a rajzok František Lipták, Cseh oroszlán-díjas képzőművész munkái voltak. Az előadás előtti próbára érkező színészek reggel tízkor megrökönyödve nézték a pusztítást, és meglepetésük csak fokozódott, amikor a színház igazgatója is őket kérdezte, mi ez az egész. A dolog azért is gyanús, mert a kerületi hivatal munkatársai a múlt héten ellenőrzést tartottak a bábszínházban és a homlokzat ellen nem volt kifogásuk. Nem is lehetett, hisz az egész a város főépítészének engedélyével készült. A bontást végző munkásoknál nem volt írásbeli utasítás, csak annyit tudtak mondani, hogy a cégvezetőjük reggel személyesen tárgyalt az intendánssal, és rögtön a bábszínházba küldte őket azzal, hogy „ez jól meg lesz fizetve", (vrabec) „Indulj, szép égi szekér!" Ha igaz, hogy egy énekes sikerét leginkább az előadás után rá várakozó autogramkérők száma jelzi, úgy a dunaszerdahelyi VOX CAMERATA kórus Kralupy nad Vltavou-i szereplése abszolút siker volt. VOJTEK KATALIN Persze, kórustagoktól nem szokás autogramot kérni, Kralupyban sem kért senki. De száz autogramkérő ostromával ért fel az, amit a templomi hangverseny után egy aprócska, madárcsontú öreg nénike mondott: „Gyönyörű volt! Olyan boldog vagyok, hogy eljöttem, most aztán sokáig lesz mire emlékeznem." Szabó Magda édesanyja jutott eszembe a Régimódi történetből, aki, ha bármilyen kellemetlenség, bánat érte, ezzel vigasztalta magát: „Nem baj, de én hallottam énekelni Selma Kurzot." Selma Kurz nem volt akárki. És ha valaki ilyen vigasztaló, a hétköznapok szürkeségét megszépítő emlékként viszi magával a Vox Camerata hangját, akkor az már jelent valamit. Az együttes Kralupy nad Vltavou városi rangra emelésének 95. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozat keretében lépett fel a helyi templomban, a városi önkormányzat meghívására. A meghívás jó zenei ízlésre vall, ami nem csoda, hisz a cseh közismerten muzikális nemzet, és a város polgármestere maga is zenész. Mielőtt az önkormányzat élére került volna, a helybeli zeneiskola igazgatója volt. így érthető, hogy választása épp arra a kórusra esett, amelynek magvát szintén egy zeneiskola, nevezetesen a dunaszerdahelyi tanárai alkotják. Az ő ötletük volt a kórus létrehozása, amely megalakulásától, 1990-től két éven át 14 tagú női karként működött. Azóta férfitagokkal bővült és vegyes karként szerepel. Repertoárján szinte minden zenei korszak alkotásai megtalálhatók. Fennállása során több mint száz alkalommal lépett közönség elé, és több jelentős díjat nyert: aranykoszorús minősítést a galántai Kodály Napokon, ezüst diplomát a Budapesti Nemzetközi Kórusversenyen, bronzérmet az olaszországi Riva del Garda rangos nemzetközi kórusversenyén. Pedig nem kis heroizmus kell manapság egy A kórus magvát a dunaszerdahelyi zeneiskola tanárai alkotják kórus működtetéséhez. Pénz alig van rá, igény sem mindig, mert a megélhetés ezernyi gondja mellett koncertre nem jut idő és energia. Paradox helyzet ez, mert sosem volt nagyobb szükség a lelkeket egyesítő és erősítő, vigasztaló zenére, mint manapság, amikor egyre vigasztalanabb körülöttünk a világ, és mind kilátástalanabbnak érezzük a holnapot. Hogy mennyire kell és milyen csodás gyógyír a zene, épp a Vox Camerata döbbentett rá, a kralupy-i templomban. A csehül prédikáló pap szavait hallgatva azokra a magyarokra gondoltam, akiket otthonaikból kiűzve, megbélyegzett deportáltakként hurcoltak el kényszermunkára a háború után Cseh- és Morvaországba. Vajon mit érezhettek, amikor először hallgatták az idegen nyelven prédikáló papot az idegen templomban? Mellettük ott imádkoztak, térdepeltek ájtatosan azok, akik nemrég még úgy válogattak közöttük, a marhavagonokban érkezett, mindenüktől megfosztott hontalanok között, mint egykor az amerikai ültetvényesek a néger rabszolgák között. Tudtak imádkozni azok a magyarok? Amikor a sok ismeretlen cseh szó között megütötte fülüket az ismerős latin szöveg, amely épp úgy hangzott, mint az otthoni templomban, megállták sírás nélkül? S ha zokogtak, az odavalósiak megértették vajon, mi fáj nekik annyira? Ahogy erre gondoltam, félni kezdtem. Az áldozás előtt a megbocsátás, megbékélés jegyében kezet fognak a hívők. Ezek a mellettem álló ismeretien cseh emberek nem tehetnek semmiről, mégis, ilyen emlékek felidézése után, tudok majd tiszta szívvel kezet nyújtani nekik? Mintegy feleletül tépelődésemre, felcsendült a kórus hangja. Nem tudom, mit énekeltek, de olyan tisztán, felemelően szárnyalt, oly gyönyörű volt, hogy úgy éreztem, magam is megtisztulok, és elszáll belőlem minden keserűség. Az, hogy a deportáltakra gondoltam, nem volt véletlen. Előző napon a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége ünnepségén vettem részt a prágai Magyar Kultúra Házában, ahol három évfordulóra emlékeztek: a magyarországi ötvenhatos eseményekre, a szlovákiai magyarok háború utáni kálváriájára és Esterházy János 40 éve bekövetkezett halálára. Az előbbiekről Balassa Zoltán kassai publicista, az utóbbiakról Vadkerty Katalin történész tartott előadást, Popély Gyula Esterházy János emberi és politikai kiállását méltatta. Mint a szünetben a beszélgetésekből kiderült, a hallgatóság nem a deportáltak utódaiból került ki, hanem olyan szlovákiai magyarokból, akiknek zöme a hetvenes, nyolcvanas években került Prágába és a környező városokba. Akad köztük a fél világot bejárt vasutas, vegyészmérnök, laboráns, hivatásos katona, hivatalnok, orvos, az összetétel hetero(Archiv felvétel) gén, csak egy erős szál köti össze a már hatodik éve havonta rendszeresen találkozó 60-70 embert: a magyar szó hallásának vágya. Egy cég pincehelyisége a „magyar klub", az állami dotáció épp csak a fűtésre, világításra, takarításra, no meg a rendszeresen postázott meghívókra elég, reprezentatív akciókra, fizetett előadók meghívására már nem futja, de ez senkit sem zavar. Fő, hogy találkozhatnak, beszélgethetnek, a rendezvényekről meg maguk gondoskodnak. Ezek is szerények, főleg csak a környékre tett közös kirándulásokból állnak, de remek a hangulat és mindenki jól érzi magát. A három évfordulóra emlékező ünnepi esten is remek volt a hangulat, amihez a Vox Camerata is jelentősen hozzájárult. Műsora utolsó dalának, az „Indulj, szép égi szekér" kezdetű spirituálénak a refrénjét a közönség már vele együtt énekelte. Amikor a pozsonypüspöki Csemadok-tagok, akik a fáradhatatlan szervező, Jégh Izabella vezetésével elkísérték csehországi útjára az együttest, a koncertet dicsérték, Horváth Tamás, a kórus tréfamestere megjegyezte: „Érdemes volt eljönni Prágába. Egyszer végre a püspökiek is hallhattak bennünket." Hiába, senki sem próféta a saját hazájában. Pedig a Vox Cameratát érdemes hallani. Annál is inkább, mivel itt van a közelben. De még utazni sem kell utána, eljön maga is; bárhová szívesen megy, ha hívják. Egyszer már lerajzolta, most Nagy József olajjal festi meg a feltámadás utáni ötven nap eseményeit A Keresztúttól az Öröm útjáig Pozsonyban, a volt Stürzer cukrászda helyiségeiben látható Boris Ondriečka és Stanislav Filkó (képünkön) kiállítása a Soros Kortárs Művészeti Központ évi kiállításának a részeként. (Fotó: ČTK) TALLÓSI BÉLA Nagy József tavaly, jubileumi kiállításán mutatta be a Kortárs Magyar Galériában az Öröm útja című sorozatát. A művész jelenleg ismét azonos című sorozaton dolgozik. Ezúttal más megoldással tárja fel tizenkét képben az Öröm útját. Korábban is meg-megjelent művészetében a vallásos téma. Nem voltam erősen vallásos, de szívesen illusztráltam katekizmusokat, bibliai tárgyú könyveket. Egyszer megismerkedtem egy magyarországi szerzetessel, Asztrik atyával, aki festőművész is volt. A győri új templom építésekor őt bízták meg, hogy készítse el a berendezés tervezetét, és egy Keresztutat is kértek tőle. A Keresztút megfestését nem vállalta, de elmondta az illetékeseknek, hogy ismer egy képzőművészt Pozsonyban, aki épp egy Keresztúton dolgozik. Eljöttek, megnézték, és megtetszett nekik. Most a győri templomban látható. Hogy jutott el a Keresztúttól az Öröm útjáig? Mikor kifüggesztették a Keresztutat, Asztrik atya arról beszélt, milyen szép lenne, ha valaki megfestené a feltámadási ötven napot, az Öröm útját. Aztán eltelt több mint egy év, s hallottam, hogy az atya meghalt. Fehérvérűsége, rákja volt. Ő ezt tudta, ezért nem akart belefogni az Öröm útjába. Nem hagyott nyugton az ötlet, kihívásnak éreztem, hogy valaki a sírból, a másvilágról utánam nyúl, azzal, hogy Józsi, ezt neked meg kell csinálnod. Csináltam egy metszetsorozatot, de úgy éreztem, az még nem az igazi. Bennem volt, hogy nem állhatok meg, folytatnom kell. Ajándékba kaptam egy könyvet, amely egy belga pap előadásait tartalmazza. Ő is az öröm útjával foglalkozik, és nekem lökést adott, hogy el tudtam mélyedni a témában. Kezdtem nagyobb formátumú képeket csinálni, azokat már kézzel rajzoltam, festettem. Ezek egyedi darabok, nem sokszorosítottak, ezt láthatta a közönség a kiállításon. Ezért lepett meg, amikor hallottam, hogy megint az Öröm útján dolgozik. Mert még mindig nem tudtam félretenni a témát. Mivel mindkét sorozat realista stílusban, valósághű ábrázolással készült, gondoltam, csinálok egy harmadik sorozatot is, de azt már némi absztrahálással oldom meg. Olajjal festem, és egyrészt az elvont formák dominálnak majd rajta, másrészt a színek hatása, erőssége, melegsége és harmóniája. Ez is meglepő, mert önre nem az absztrakt ábrázolás a jellemző. Én a képzőművészetet kommunikációnak tartom. Ez egy kommunikációs eszköz, amelynek révén én, igenis, közölni karok valamit. Ellentétben azokkal, akik úgy gondolkodnak, hogy ők nem akarnak semmit se mondani, mert a munkának magának kell beszélnie. De a munkám is én vagyok, nem? A huszadik század emberének mélységei vannak, olyan műveltsége, olyan erős szellemi háttere, hogy nem lehet őt lekezelni... az alkotást nem lehet könnyelműen venni. Azt tartom, hogy az elvont művészet is maradjon meg kommunikációnak. A probléma csak az, hogy a kommunikáció egyezményes jeleken alapszik. Ezért aztán, ha meg akarok maradni az érthetőség határán, bizonyos egyezményes jelekhez kell tartanom magamat, olyan jelekhez, amelyek, igaz, nem konkrét tárgynak a képei, de általánosan értelmezhetőek. Azt mondta az előbb, úgy tűnik, hogy még a sírból is beleszólhat valaki a világ menetébe. Ezért is dolgozik olyan elszántan. így van. Számomra ez egy kaland. Képeim megértéséhez ismerni kell azt az ötven napot is, ami a feltámadás után volt, s ami hihetetlenül csodálatos. Engem a jelenések fogtak meg, amelyek révén bebizonyosodott, hogy Jézus tanítása bennünk él. S azért lehet ez az öröm útja, mert a feltámadás ereje által megindult és kiterjedt valami. Ami, remélem, a képeimen is ott van.