Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-31 / 31. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Nagyvilág Most, életének 93. esztendejében is újabb és újabb terveket sző. 1996. július 31. » 29. évfolyam 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. aug. 3-tól 9-ig 31. szám • Ara 10 korona Melléklet Nagymegyeri képeslap - benne: Üdvözlet a Csallóközből. A rendes emberek azért mindenütt szót értenek egymással Hogy hívják csehül a légycsapót? Vojtek Katalin ______________ Az ember nem is gondolná, hogy szülni is lehet szlovákul. Sőt egyesek szerint csak így lehet. Ezt csallóközi ismerősömtől tudom, aki veszélyeztetett terhesként került az egyik pozsonyi szülészeti klinikára. A fiatalasszony szlováktudása nyelvtani szempontból nem nevezhető éppen kifogástalannak, ami módfelett ingerelte az egyik nővért. Sehogysem tudott napirendre térni a dolog fölött, az osztályorvosnak is panaszkodott: fogalma sincs, mi lesz, ha sor kerül a szülésre, hisz a kismama nem fogja érteni a szlovák nyelvű instrukciókat! Úgy látszik, a baba született nyelvzseni volt, mert minden gond nélkül a világra jött. De nemcsak világra jönni, a világból távozni is államnyelven ildomos. Egyesek szerint, persze. Egy idős pedagógus temetésén, aki szlovák nemzetiségű volt ugyan, de magyar iskolában is tanított, a gyászoló gyülekezet néhány szlovák tagja ugyancsak felháborodott, amikor az iskolai énekkar magyar dalba kezdett: ”Ez már mindennek a teteje! Hogy ezek mit meg nem engednek maguknak!” - háborogtak a kegyeletes szertartáshoz csöppet sem illő hangnemben és hangerővel, olyan elkeseredéssel, mintha a gyászdal nemcsak az elhunyt, hanem egyben a szlovák nyelv temetését is jelentette volna. Nem baj, a rendes emberek azért mindenütt szót értenek egymással. S mivel a szlovákiai magyarok 99 százaléka rendes ember - ezt nem kisebb személyiség je... mintha a szlovák nyelv temetését jelentette volna... lentette ki a tévé nyilvánossága előtt, mint Marián Andel, a szlovák parlament alelnöke, és ő már csak tudja, elvégre a Szlovák Nemzeti Párt alelnöke is -, nincs ok az aggodalomra. Andel úr a csehek rendességi százalékarányáról ugyan nem nyilatkozott, de az sem lehet 99 százalék alatt. Sőt. Történt ugyanis az átkos szocializmus alatt, amikor a hiánycikk a hazai kereskedelem szerves tartozékának számított, hogy az egyik faluban nem lehetett légycsapót kapni, de még a távoli környéken sem, márpedig rendes falusi háztartás légycsapó nélkül elképzelhetetlen. A falubeli asszonyoknak kapóra jött a prágai autóbuszkirándulás: Ott minden kapható, biztosan lesz légycsapó is - bizakodtak. Azám, de mi is csehül a légycsapó - jutott az eszükbe már a helyszínen, a prágai üzlet bejárata előtt. Az asszonykaraj elbizonytalanodva megtorpant, és már úgy látszott, a légycsapóvásárlásból semmi sem lesz, amikor egyikük kijelentette: „Ne féljetek, majd én kérek!” A többiek elcsodálkoztak, mert tudták róla, hogy még a chlebát is klebának mondja, de amikor látták, hogy egy Zrínyi Ilona elszántságával belép az üzletbe, utána eredtek. Kíváncsiak voltak, hogyan magyarázza meg a cseh elárusítónak a légycsapót. Megtudták. Társuk a légyleütés műveletét utánzó lendületes karmozdulat kíséretében bejelentette: „Prosím si mukibum!” S csodák csodája, a cseh eladó szó nélkül sarkon fordult és kisvártatva egy légycsapóval tért vissza. Bizonyára a mai napig szent meggyőződése, hogy a légycsapót szlovákul mukibumnak nevezik. Az illető faluban a forradalmi nyelvújítás óta csakis mukibum- mal csapkodják a legyeket. Homokmagányban ül a lány. Valahol a spanyol tengerparton. K.G. felvétele Vezércikk Államod, hazád Kövesdi Károly ____________ Mitől lesz okos, ügyes és talpraesett egy szlovákiai alapiskolás nebuló? Mitől gyarapodik a tárgyi tudása, bővül a műveltsége? Természetesen a Ki az igazságért lángol..., a Tátra fölött villámlik, a Hej, szlovákok! című himnikus daloknak, valamint a Szlovák Köztársaság Alkotmánya Preambulumának és a Szlovák Nemzeti Tanács 1972-es függetlenségi nyilatkozatának az ismeretétől. Ne tessék nevetni, a dolog komoly, legalábbis kiagyalói aligha szánták tréfának. Ismerősöm mutatta a napokban azt az ajándéklevelet, melyet kiskorú gyermeke kapott a kormány alelnökétől egy „Stu- dentská pecat”’ márkájú cseh csokoládé kíséretében. Az okos csemete járási és kerületi szintű kémiai versenyt nyert, mire Jo- zef Márkus Matica-elnök és Éva Slavkovská oktatási miniszter úgy gondolták, illő felvilágosításban részesíteni a nebulót, miszerint „... A Szlovák Köztársaság a tied. Fogadd el történelmi dokumentumait, mint annak a generációnak az ajándékát, amely tett érte. Ne feledd, hogy bárhová vessen a sors, elhivatottságod védeni a történelmed és az államod.” A szöveg alatt a közjogi illetve a kulturális méltóságok aláírása, a füzetke belső lapjain pedig az említett himnikus dalok. Lehet, nem pontos a fordítás, s talán eléggé el nem ítélhetően szépítettem rajta, mert az eredetiben a „bárhová vessen a sors” helyett az állt, „bárhol találd magad”. Dehát az ember igyekszik széppé formálni, amit lehet. Az állam helyett is tolakszik a tollára a haza szó, ám ha a szöveg kiagyalói úgy gondolták, az állam szó szebb, fontosabb, esetleg pontosabban kifejezi a T átrától a Dunáig terjedő darabkáját Európának, legyen meg az örömük. Legyen nekik állam, ami nekünk haza. A slendrián fogalmazás azonban azóta sem hagy békén, s azon töprengek, vajon a pontatlanság vezette-e az állami hivatalnok tollát, amikor államot írt, vagy direkt így gondolta? Mondván: hadd tudja meg az a tizenkét-tizenhárom éves kölyök, hogy államban él, s nem hazában. S majd később a fejébe verik, mi az a status quo, ismét később megismerkedhetik a vezérek fogalmával, akik azonosak az állammal. Mert a hazával azért ők sem merik azonosítani magukat. Talán sejtik, ez túl meredek lenne. Az állam hivatalosabb, s ők hivatalos személyek. A haza valami több, az már nem lehet egy-két vezé- rürü. Más kérdés, mire jó egy ajándék, ha az érintetteknek a hátuk közepére sem kell? Mert nehezen képzelhető el, hogy egy csallóközi magyar gyerek, akinek éppen elég a tananyaggal birkóznia, szabad perceiben fontoskodó felnőttek lököttsé- geiért lángoljon, szellemi vagy testi épülés helyett önfegyelmet, lojalitást vagy nemzeti dalokat magoljon. Altkor meg mire az egész? Valószínűleg arra (s a közjogi és kulturális főméltóságok filozófiájától ez nem esik távol), hogy a cudar kö- lyöknek idejekorán felhívják a figyelmét, hol él és mihez tartsa magát. Hogy mit várnak el tőle az iskolaügyi minisztériumban, a Matica slovenskában és a szlovák parlamentben. Hogy mi köze egy gyereknek a fenti intézményekhez? Ha egészséges és normális, az égvilágon semmi. Egyébként is az egész ajándé- kosdi feltűnően hasonlít az „átnevelő” intézmények eszme- rendszeréhez, amit a múltból oly keservesen jól ismerünk, s amelyről ‘89 novembere után azt hittük, végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében. Nem tűnt el. Hivataloséknak, álla- méknak szükségük van erre az eszmerendszerre, mint fenyítő botra, melyet a fejünk fölött ló- bálhatnak csecsszopó korunktól fogva vénségünkig. Hogy ne nagyon ácsingózzunk mi a hazáért. Legyen nekünk jó a heterogén állam is, amely nem kötődik kultúrához. Egyébként is, miért hozza magát ilyen kínos helyzetbe egy kölyök?
