Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-12-18 / Szilveszter

18 1996. december 18. Szilveszter Szlovákiai magyar szárnyas betét Szilveszter A fotós sztorija A „nyelv” tisztasága Prikler László Történt egy februári ziman- kós délelőttön, hogy fotózni küldtek a pozsonyi parla­menthez, ahol valamilyen demonstráció zajlott éppen. A helyszínen a szokásos kép fogadott: egy-kétszáz ember tüntetett a szlovák nyelv „megmentéséért”. A jelen­levők többségét a tévések és a fotósok által jól ismert „ke­mény mag” alkotta. Ók vol­tak szokás szerint most is a szószólók és a transzparen­seket szorongatok. A kollé­gákkal és a tévésekkel csinál­tunk pár felvételt, s vártuk, mi történik. Az időt múlatva szórakoztunk, nézelődtünk. Egyszer csak észrevettem, hogy az egyik transzparen­sen hibás a szöveg. Kérde­zem szlovák kollégáimat: Fi­úk, a „Za tu nasu slo- vencinu”-ban a tu-t nem hosszú úval kell írni? Az egyik cseh tévéstáb nem kés­lekedett, nyomban megszólí­totta a transzparens büszke tulajdonosát. Több perces kérdezz-felelek után odaszi­várogtak a szlovák kollégák is, és kifejtették az illető „nyelvőrnek”, hogy ha már a szlovák nyelv tisztaságáért méltóztatik tüntetni, talán nem ártana megtanulnia a szlovák helyesírást... A büsz­ke „nyelvőr” természetesen begurult, és (szép államnyel­ven) mindenkit elküldött va­lahová. Mikor megsúgták ne­ki, hogy éppen egy magyar vette észre és figyelmeztette a többi kollégát a bakira, sze­gény teljesen kiborult. Kapi­tulált. Bevonta a transzpa­rensét és mindenáron szere­tett volna elbeszélgetni azzal a ... magyarral. Hál’ isten­nek, a fotósok közt egyetér­tés uralkodik, így ő volt kénytelen visszavonulni. A titkárnő sztorija A technika csodája Fekete Gabriella _________ A technika néha megtréfálja az embert. Nemrég a kollé­ganőmet helyettesítettem, aki a főszerkesztőnk tit­kárnője. Valamit szereltek a lakásában, így később tu­dott csak bejönni. Csináltam a munkáját, s közben az órá­mat is lestem, mert nekünk (a Vasárnapban) is lapzár­tánk volt. Alig vártam, hogy jöjjön, s mehessek a saját munkámat végezni. Dél kö­rül telefonált, hogy érde- mes-e még bejönnie, kér­dezzem meg a főnököt. Mi­vel a főszerkesztő házon kí­vül volt, amit közöltem is vele, neki mentőötlete tá­madt: hívjam fel a mobilte­lefonján. Rendben, aztán, ha beszéltem vele, vissza­hívlak!, mondtam. Nagy lel­kesen tárcsázom a mobilte­lefon számát, amikor a szomszéd irodában megszó­lal a telefon. Vajon ki lehet az? Milyen telefon? Hiszen én nem kapcsoltam be sen­kit a főnökhöz. Akkor esett le a tantusz, amikor jobban megfigyeltem a telefon hangját. A főnök ittfelejtette a mobiltelefont, s én a szomszéd irodában hívtam őt fel. Ez még a jobbik eset. Ám amikor az íróasztalom mel­lett lévő nyomtató bemondja az unalmast, a kollégák azt hiszik, én csodákra vagyok képes, és meg tudom javíta­ni. Épp ezt a „dupla számot” csináltuk, elég őrült tempó­ban, amikor a kolléganőm szerette volna az egyik anya­got kinyomtatni. Szépen be­táplálta a gépbe, csak az ép­pen az istennek sem akarta kinyomtatni. Most mi le­gyen, néz rám a kolléganőm. Semmi, feleltem, egy kicsit oldalba kell ütni, egy kicsit elölről rá kell csapni és men­ni fog. Ment is. Minden ol­dalt ötször nyomtatott ki. Ez is a technika. Egy régésznél jobb férjet egy nő sem kívánhat magának. Ahogy a nő öregszik, úgy válik egyre érdekesebbé a férje számára. Agatha Christie Bárcsak világos jelet adna nékem az Úr! Mondjuk elhelyez­hetne egy nagyobb összeget a nevemre egy svájci bankban. Woody Allén Nem, nagypapa, ez nem a Timur és csapata, hanem a Beverly Hills-i zsaruk Az év körkérdése: Kire bízná a kecskéjét? Az alábbiakban, lévén, hogy vé­get ért az 1996-os esztendő, né­hány neves külföldi szakértőt kérdeztünk, kire bíznák a kecs­kéjüket? Robinson Crusoe barlanglakó, hajótörött: Természetesen Gyimesi Györgyre, akit tisztelek és cso­dálok, amiért olyan ügyesen változott át kaukázusi kecske­vadászból szlovákiai magyar politikussá. Jómagam igen ked­velem a kecskéket, egész nyájra valót tenyésztek a szigetemen, s tudom, mekkora vesződséggel jár az ezekkel az állatokkal való törődés. Gyimesi úr előtt le a kalappal. Bebizonyította, úgy is lehet pártot alapítani, hogy az ember meg sem kérdezi a vá­lasztót, megválasztaná-e őt, s közben eljátszani, mintha egy egész közösség érdekeit képvi­selné. Példáján felbuzdulva a közeljövőben valószínűleg én is megalapítom a megbékélés mozgalmat a szigeten. Már kon­zultáltam ez ügyben Péntek úr­ral, aki lelkesen vállalta az ügy­vezetői tisztséget. Ennek a pár tucat kecskének pedig, amelyek majd a mozgalom kemény mag­ját alkotják, oly mindegy, ki ve­zeti őket és hová, csak legelhes­senek. Fű pedig van elég... Totó Benő állatkerti munkavállaló: Rózsa Ernőre, az Együttélés képviselőjére, aki nem minden­napi bársonyos figurát tudott eljátszani. Évtizedekkel ezelőtt arra buzdította az embereket, hogy mondjanak le a banánjuk­ról és adják be a közösbe, most pedig segít nekik visszaszerezni ugyanazt a banánt. Mivel na­gyon kedvelem ezt a gyümöl­csöt, azt üzenem a szlovákiai magyaroknak, egyenek sokat belőle. Feltéve, ha van rá pén­zük. Spárgafej Sára amszterdami kokós: Nekem ugyan nincs kecském, nem is lesz soha. Egyébként is utálatos jószág, mert minden füvet lelegel, ami az útjába ke­rül, én pedig nagyon kedvelem a füvet, meg a többi kemény narkót. Különösen a Marihuó- nalja nevű szlovákiai magyar kemény drogot szeretném egy­szer kipróbálni, amit a Bettes Pista talált ki. Állítólag fenome­nális. Ha a Mari Szlovákiában terem, lehet, hogy egyszer oda- költözök. Ha mégis lenne kecs­kém, azt a Nagy László politi­kusra bíznám, amiért a szlová­kiai magyar kokósok és a Ma­gyar Koalíció nevű társaság ér­dekében képes volt lemondani füveseiről. Így a kecske is jólla­kott, a káposzta is elfogyott. Bubópestls Bolondér aszott múmia: Sosem láttam kecskét, azt se tu­dom, mi az. Állítólag valami háziállat. Én csak a scarabeus bogarat (galacsinhajtó) tiszte­lem, igaz, büdös, mint a nyava­lya, de legalább hasznos. Per­cek alatt eltakarít akár egy vö­dörnyi elefántganét is. Én a sca- rabeusomat Bugáreusz Béle- uszra bíznám, mert ő olyan szorgalmatos ember, aki renge­teget munkálkodik a szlovákiai magyarokért. Ügyesen csinálja, hogy a Magyar Koalamackó nevű társaságban úgy tesz, mintha szürke eminenciás len­ne, miközben egyre inkább ő lesz a góré. Remélem, több bombát nem dobnak a kertjébe, kár lenne azért a szép kertért. Romlatlan Rezső pigmeus király: Mi a kecskét esszük és nem ajándékozgatjuk. Az ilyen hü­lye ötletért leginkább a Vasár­nap szerkesztőinek ajánlanék fel egyet, de csak akkor, ha nem eszik meg. Kössék be a szer­kesztőségbe és tanítsák meg cikkeket írni, akkor remél­hetőleg megjavul a lap színvo­nala, mert attól egyelőre a kecs­ke is átugorja a kerítést. A múlt­kor felolvastunk az egyik bak­nak egy-két cikket, amely zava­rodottságában átugrott egy pál­mafát és a lábát törte. Hát em­berek az ilyenek? A szerkesztő sztorija Halló, itt Érsekújvár Kovács Ilona _______________ Néha csodákra képes a szer­kesztőségi telefon. Hajó napja van az embernek, mindent el lehet vele intézni anélkül, hogy egy lépést tenne valaho­vá. Viszont gyakran a pokolba kívánjuk a telefonálót már ab­ban a pillanatban, amikor megszólal a készülék. Tavasszal riportban mutattunk be a Hang-Képben egy, állító­lag csodákra képes, érsekújvá­ri asszonyt, aki mágikus erejé­vel jobb belátásra tudja bírni a csapodár férjet és a kikapós asszonyt, mindenkinek megta­lálja a hozzá illő partnert, sőt kiűzi a szervezetből a betegsé­get, s mindezt akár egy fény­kép alapján. A cikk megjelené­se után hetekig téma volt a jósnő a szerkesztőségben, no nem azért, mert valamelyi­künk fel akarta keresni, hanem azért, mert nagyon sok olvasó érdeklődött a címe után. De­rültünk is rajta a kollégákkal. Nem fért a fejünkbe, hogyan lehetséges, hogy a mai világ­ban is ennyien várnak mástól segítséget, ha a partnert más­felé vitte az útja. Mivel irodánkban négy asztal közül sajnos az enyémen van a telefon (máshová nem ér el, mert rövid a zsinór), egy kis papírra felírtam a jósnő pontos címét, hogy azonnal tájékoz­tatni tudjam az érdeklődőket. Emlékszem, azon a napon per­cenként csöngött a telefon, és csaknem minden telefonáló azt a bizonyos címet kérte, amit már fejből tudtam- Ügy három óra felé viszonylag hosszú (20 perces) csend kö­vetkezett. Már azt hittem, nyu­godtan dolgozhatok, de egy­szer csak újra megcsörrent a készülék. Felemeltem a kagy­lót és mint akinek más sem jár az eszében, csak az, hogy tájé­koztassa az olvasót, egy szusz­ra eldaráltam: Halló, itt Dinkó Katalin, Gábora Bethlena 57, Nővé Zámky. Meg se próbálom leírni, mekko­ra röhögés tört ki az irodában.

Next

/
Thumbnails
Contents