Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-12-11 / 50. szám
12 1996. december 11. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Az ördög háromszöge Henri-George Clouzot rendezte 1954-ben a Diabolique című, Alfréd Hitchcock inspirálta lélektani krimit. Három éve amerikai filmesek - élükön Jeremiah Chechik rendezővel - elhatározták, újra feldolgozzák az emlékezetes filmet. Már összeállt a stáb, elkezdődött a forgatás, amikor a francia rendező özvegye követeléssel állt elő: állítása szerint nemcsak az eredeti forgatókönyv, de a rendezés „újrahasznosításának” jogát is meg kellett volna vásárolniuk az amerikaiaknak. A pereskedés megszakította a felvételek folyamatát. Mígnem az egyik főszereplő, Sha- ron Stone leült Madame Clo- uzot-val egyezkedni. A gyönyörű sztárnak - aki mellesleg kimagasló szellemi képességeiről ismert - sikerült meggyőzni az özvegyet, hogy nem válik kárára, ha elkészül az amerikai változat. Az ördög háromszöge - akár az eredeti film - egy bentlakásos fiúgimnázium zárt világában játszódik. Az igazgató, Guy brutális, zsarnoki természetű férfiú. Felesége, a törékeny alkatú hajdani apáca, Mia szívbeteg. Guy szeretője, Ni- cole céltudatos, ellenállhatatlanul vonzó nő, független személyiség. A két asszony egyformán szenved, mert Guy lépten-nyomon megalázza őket. Egyikük sem képes elhagyni az imádott-gyűlölt férfit. Egy drámai esemény nyomán mégis megszületik az elhatározás: megölik Guyt. Minden részletre kiteijedően kidolgozott tervüket valóra is váltják... meglepő fordulatokban bővelkedő krimiről lévén szó, nem ildomos többet elárulni. A film legfőbb erénye a szereposztás: Nicole szerepében ki mást láthatnánk, mint Sharon Stone-t. Partnere az angyali szépségű francia sztár, Isabelle Adjani. Guyt Chaz Palminteri alakítja, akit többek között Woody Allén filmje, a Lövések a Broad- wayn vagy De Niro első rendezése, a Bronxi történet főszereplőjeként ismerhettünk meg és könyvelhettünk el kitűnő jellemszínésznek. Kathy Bates cinikus, ám érző szívű detektívnő-alakítása - ahogy a színésznőtől megszokhattuk - igazi remeklés. Heti hír Delon újra forgat „Anouchka és Alain-Fabien többet jelent nekem, mint a világ valamennyi Oscar-díja” - mondta gyermekeiről Alain Delon, Franciaország egyre inkább őszülő, ám még mindig kamaszos mosolyú, rokonszenves amorózója. Delon egyetlen pillanatra sem fordított hátat a színészi pályának, sőt éppenséggel újabbnál újabb tervek foglalkoztatják. Most éppen egy vidám akciófilm felvételére készül. A filmben Vanessa Paradis és a nagy rivális, Jean-Paul Belmondo lesz a partnere. „Negyven éve futunk már versenyt, hol ő szalad kicsit előre, hol én - jellemzi sajátos kapcsolatát Belmondóval. - Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a célszalagot együtt szakítjuk át.” Ez a kijelentés kétségtelenül bizonyítja, hogy Delon esetében hatvan fölött az apaság öröméhez kellő bölcsesség is társul. Sasa Gedeon huszonöt éves kladnói fiú. Indián nyarával hét díjat nyert a világban Varázs, 50 másodpercben „Amit magamba szívtam: az az egyszerűség esztétikája” Milos Fikejz felvétele Szabó G. László __________ Két lány, két majdnem-nő, két hamvas szilva egy Prágától távoli, idilli kisvárosban. Tizenhat-tizenhét évesek; kedvesek, bájosak, szerelemre éhesek. Félszeg, esetlen, szemérmes az egyik; hamiskás, kíváncsi, ugrásra kész a másik. Itt a „mindent szabad”, amott a „váljunk még egy kicsit”. Indián nyár elkapkodott csókokkal, rakoncátlan vágyakkal, keserédes emlékekkel. Sasa Gedeon huszonöt éves kladnói fiú. Szabadnapjait még ma is a Poldi Vasmű közelében tölti, ahol annak idején Bohumil Hrabal „pacsirtái” vergődtek cémaszálon. Vizsgafilmjeivel Münchenben, Krakkóban, Tokióban nyert, első játékfilmje, az Indián nyár, amely Corbustól Kairóig hét díjat gyűjtött, a kilencvenes évek cseh filmiskolájának egyik legtehetségesebb rendező-egyéniségévé avatta. Érzelmi és gondolati vüága, elbeszélésmódja, gyengéd humora Jiri Menzel és Milos Formán ifjúkori énjével rokonítja, s bár mindenféle hasonlítgatást elhárít, Indián nyarával a hatvanas évek újhullámos hagyományainak legifjabb folytatója. Klára és Marus, az Indián nyár „párosa” nekem az ide-oda csapódó formani Szösziket, a menzeli Milos Hrmákat juttatja eszembe. Azokat a lányokat-fiúkat, akik első szerelmi bánatukban azonnal öngyilkosságra gondolnak.- Sokan mondják, hogy a hatás, a hatvanas évek cseh filmiskolájának poétikája mennyire érezhető nálam. Éngem ez nem zavar. Illetve csak akkor, ha a hatáson kívül semmit sem vesz észre a néző. Akkor már idegesít. Az Indián nyárnak nincs semmiféle menzeli vagy formani programja. Tudatosan nem akartam hasonlítani egyikükhöz sem. Ha mégis van bennünk némi közös, akkor talán csak az, hogy a valósághoz én is úgy közelítek, mint ők. A látásmódunk rokonítható, de a „kópiát”, pontosabban, hogy őket vettem alapul, nem vállalom. Ha inspirált valami, akkor Francis Scott Fitzgerald egyik elbeszélése, amely a felnőtté válás kínjait-gyötrelmeit részletezi. Főiskolai évei alatt kiknek a filmjeit szerette a leginkább?- Természetesen Formán, Menzel, Schorm alkotásait. Ezekből tanultam a legtöbbet. Ahogy a témát kezelik, ahogy a történetet felépítik, az egyszerűen példaértékű számomra. De követni' egyiküket sem akarom. Nem ez a célom. Formán első filmjeiben amatőrök játsszák önmagukat. Nálam fiatal színészek próbálják elhitetni, hogy ott és akkor állnak először kamera előtt. Formánnál helyben születtek a dialógusok, én olyan párbeszédeket írtam, amelyek az improvizálás hatását keltik. Ez is nagy különbség. Én az Indián nyár szereplőivel mindent pontosan betanítottam, még a kladnói szórendet és a prágaiak számára nem könnyű hanglejtést is. Következő filmem azonban teljesen más lesz. Nem akarok egyfajta stílusnál és műfajnál megragadni. A „nagy öregek” esetében is mindenkinél mást szeretek. Schormnál a mérheteden igazságérzetet, Formánnál az éles szikét, az epés gúnyt, a könnyedséget, Menzelnél a lírát, a naiv gyöngédséget, az illúziót. Kiilön- külön egyiküket sem helyezem a másik fölé, együtt mind a hármat nagyon szeretem. Svérákhoz, Renchez és a többiekhez, akik éveik számát tekintve közelebb állnak önhöz, milyen kapcsolat fűzi?- Mindegyikünk a maga útját járja, így nem is köt össze bennünket semmi. Legfeljebb a puszta tény, hogy a legfiatalabb rendezői gárdát alkotjuk Csehországban. De hogy inspirálnánk egymást, azt nem mondhatom. Hiányzik?- Nem is tudom. Talán nem. Azért nem, mert egyébként is olyan „magányos hosszútávfutó”?- Nem vagyok magányos. Egyszerűen csak másfele megyek, mint a többiek. Szerintem nincs ebben semmi különös. Máshonnan jöttünk, más irányba tartunk. Tízperces etűdjei, amelyekkel szinte minden fesztiválon díjat kapott, mennyire maradtak meg az egyszerűség talaján?- Minden filmem a hétköznapok emberéről szól. A Próba hősei fiatal színészek. Egy Moliére- darab kavarja meg személyes kapcsolatukat. A Stációk sem attraktív téma. Vágyakról, álmodozásokról mesél, de mert a halál is szerepet kap benne, úgy érzem, ebben a munkámban van a legtöbb titok. Készítettem már portréfilmet is. Egy magára maradt férfiról, aki elképesztő körülmények között húzta meg magát. A házban, ahol lakik, se víz, se villany, mégis megpróbál emberi életet élni. A Családi gyász miatt zárva amolyan csípős tragikomédia. Alberto Moravia elbeszélése nyomán forgattam két borbély unalmas dé- lelőttjéről, amikor kuncsaft híján egymás haját nyírják. Aztán megjelenik a műhelyben egy lány, akibe a borbélysegéd pillanatok alatt beleszeret, de a mester sokkal ügyesebb: azonnal lecsapja a kezéről. De itt sem a történet a fontos, hanem az érzelmek kavalkádja és a film hangulata. Friss diplomával a kezében és nemzetközi sikerekkel a háta mögött milyen lehetőségek közül válogathat?- Én rendeztem az idei Karlovy Vary-i filmfesztivál 50 másodperces klipjét a mozi mágikus erejéről. Azóta semmi. Illetve megírtam a következő filmem forgatókönyvét egy tizennégy éves fiúról, aki úgy érzi, minden ellene fordul, s nincs helye ezen a földön. Hogy aztán mikor kezdhetem el a forgatást, kitől kapok pénzt és kitől nem, az csak ezután fog kiderülni. „Máshonnan jöttünk, más irányba tartunk.” „Már megírtam a következő filmem.” Hihetetlen meggyőzőerővel formálja meg a mindig szerelmes, sokat szenvedett táncosnőt, Isadora Duncant Prágai (színházi) levél Emília Vasáryovának Katerina Posová _________ Sz lovák színházak vendégszerepeitek Prágában, egy hétig övék volt a Divadlo komédie a város szívében, egy hétig estéről estére zsúfolásig megtelt a nézőtér, két-három héttel előbb már minden jegy reménytelenül elkelt. Itt járt a Stúdió S Csehov a Dohányzás kártékonyságáról című három egyfelvonásosával, az Astorka Korzó ‘90 társulata szintén Csehov Ványa bácsijával, a nyitrai Bábszínház Marlow és Goethe nyomán a Faustot mutatta be. A Stoka társulata J. A. Pitínsky Kamra című darabjával aratott sikert, a mártoni SZNF Színháza K. Horák ...és jöjjön el a Te országod... című előadását hozta, a Radosíni Naiv Színház S. Stepka Haladás-Mozi című komédiájával ünnepelte a mozgókép 100. születésnapját. De nekem sajnos csak a legutolsóra, a Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpada Amikor táncolt.,, című előadására sikerült egy kemény pótszékre bepasszíroznom magam a terembe. Már az első öt perc után tudtam, hogy állva vagy guggolva is végignézném. Maga a darab - egy kortárs angol szerző, Martin Sherman műve, szellemesen, ötletesen eleveníti fel a századeleji világhírű táncművésznő, Isado- ra Duncan életének néhány óráját s egyben - mintegy észrevétlenül - pontos európai kordokumentumként is megállja a helyét. 1918-ban játszódik Párizsban, s a negyvenéves Duncan szobájában a férjen - Szergej Jeszenyin szenvedélyes, halhatatlan és örökké ittas orosz költőn (Richard Stanke) - kívül megjelennek: a mindig tettre kész francia szobalány (Éva Maria Chalu- pová), a nagyszájú bolondos barátnő (Bozidara Turzonovo- vá), a rémülten félszeg oroszzsidó emigráns tolmács (Zde- na Studénková), az ifjú görög zongoraművész (Dusán Cinkota), a vélt olasz diplomata (Emil Horváth) és a táncolni tanuló svéd kislány (Lucia Luzinská). Nem értik egymás nyelvét, kézzel-lábbal beszélFenomenálisan alakítja szerepét, megrendítő élménnyé fokozta az előadást. getnek, vitatkoznak, vallanak egymásnak szerelmet, de egyvalaki közülük mindenkivel szót ért. A főhős táncosnő, akinek minden félszava, minden gesztusa; minden sóhaja, mosolya, rezzenése nagy és ellentétes, tragikus és groteszk, egyszóval örök emberi tartalmakat hordoz. Emília Vasáryová fenomenálisan alakítja szerepét! A színpadon mindenki remekel, hiszen nagyszerű színészek mindannyian és ötletes, merész, pontos kompozíciót teremtett a rendező, Lubomír Vajdicka, beleértve zenét, díszletet, kosztümöt. Kellemesen emlékezetes előadás volt - mondaná az elégedett néző hazafelé menet. Emília Vasáryová azonban megrendítő élménnyé fokozta, legalábbis számomra. Hihetetlen meggyőzőerővel formálja meg egy gyönyörű, törékeny, mindig szerelmes és szerelméért minden áldozatra képes, anyagiakban tékozló, erkölcsiekben talpig ember, művészetére rátartian büszke, életében sokat szenvedett öregedő asszony tétova, de minden percben újjászületni kész alakját. Sok szlovák és cseh filmben láttam ezt a kiváló és rokonszenves színésznőt, de bevallom, színpadon eddig soha. Kár, hogy aligha lesz már módomban pótolni ezt a mulasztást. Hát legalább a felejthetetlen találkozást virág helyett így szeretném megköszönni.
