Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-12-11 / 50. szám

Kultúra 1996. december 11. 13 Környezettanulmány és gyorsfénykép a kilencvenes évek szlovákiai magyar irodalmáról Az ambivalencia irodalma? v. Tóth László A szlovákiai magyar költészet a mai magyar lírának egyik kellőképpen fejlett, sok virágú ága. Jelen pillanatban a költők hat-nyolc nemzedéke alkot egymás mellett, a kilencven fe­lé ballagó Csontos Vilmostól a huszon-valahány éves Juhász Katalinig, vagy a nála is fiata­labb Pénzes Tímeáig. A költé­szet különböző lehetőségeit te­kintve is megfelelően sokrétű, sokszínű ez az együttes, amit Tőzsér Árpád néhány éve a kö­vetkezőképpen foglalt össze: „...a differenciálódás egyik ága az Egyszemű éjszaka nemzedé­kének a költészete a hetvenes évek elején és közepén; a diffe­renciálódás eredménye az »iró- diások« lírája a nyolcvanas évek elején, s differenciálódást jelentenek Cselényi László szö­vegkollázsai, Zs. Nagy Lajos és Bettes István ironikus nyelvi fintorai, Tóth László bölcseleti groteszkjei, Kulcsár Ferenc fáj­dalmas, neoszürrealizmusra hangolt rapszódiái, Varga Imre abszurdig feszített tárgyversei, Keszeli Ferenc posztmodernis­ta versei, Farnbauer Gábor an- tilírája és az érsekújvári Juhász R. Józsefék vizuális kísérletei is.” S természetesen vegyük eh­hez hozzá Tőzsér Árpádnak a költészet legfrissebb rezdülé­seire is nyitott, páratlanul szé­les kulturális-történelmi alapo­kon épülő, a világot nyelvileg, poétikailag és szemléletileg egyetlen öntörvényű látomás­ban elrendezni kívánó, nagy­ívű szintéziskísérletét, Gál Sán­dor és Dénes György a kozmi­kussá fokozott magánnyal ví­vott küzdelmét, Ozsvald Ár­pádnak és a közeli napokban elhunyt Mikola Anikónak a mí­tosz meghosszabbítására, örökidejűségének felmutatásá­ra irányuló kevés szavú, rend­kívül feszes költészetét, Bállá Kálmán nyelvfilozófiai ihletésű szövegeit, Barak László zakla­tott, a montázson és a gyors vá­gásokon, ritmusváltásokon alapuló közérzet-líráját, Hizs- nyai Zoltán sokszólamú, az ab­szurdot, a groteszket egyfajta romantikus hevülettel vegyítő opusait. A széppróza, a kis- és nagyepi­ka szlovákiai magyar ágáról ugyancsak elmondható, hogy az a kortárs magyar epika in­tegráns és egyenértékű, az utóbbi években is megújulni tudó része. Sőt talán az is meg­kockáztatható, hogy a legutób­bi néhány esztendőben a szlo­vákiai magyar széppróza, s nem pedig a költészet kínálta a több izgalmas szellemi, nyelvi, poétikai kalandot. S nem mel­lékes az sem, hogy e tekintet­ben - némiképpen még a ma­gyarországi prózafejlődés fő irányaitól is elhajolva, a kor­társ magyar epikát a szélek felől gazdagítva - éppen a leg­fiatalabbak hozták a legtöbb nóvumot. Grendel Lajos okkal - s jogos örömmel - állapítja meg ezzel kapcsolatban: „Jól­lehet, a szlovákiai magyar iro­dalom megújulása egy időben zajlott a magyarországi (köz­ponti) irodaloméval, nem ha­ladt vele mindig párhuzamo­san, s ma inkább a különbözés jegyei láthatók jobban, mint a hasonlóságok. Á központ meg­újulása jórészt a posztmoder­nizmusjegyében zajlott le, s ez a szlovákiai magyar irodalom­ról kevésbé mondható el... A szlovákiai magyar írók mintha egyszerre akartak volna min­dent bepótolni, amitől évtize­deken át megfosztották. Van itt ma kafkai ihletésű próza (Tálamon Alfonz és Vajkai Miklós), újrealizmus (Fülöp Antal) (...) a beat-nemzedéket reveláló próza (Győry Attila, Czakó József), minimalizmus (Mórocz Mária), vagy éppen olyasmi, amit a kitűnő szerb író, Milorad Pavic nemrég egy interjúban számítógépes iro­dalomnak nevezett (Farn­bauer Gábor).” S persze itt van még Grendel groteszk realiz­musa, a képtelent a vaskosan valóságossal vegyítő epikája, a legfiatalabbak közül az általa nem említett, ám az „újrealis­ta” Fülöp mellé tehető Hajdú István vagy a nyelv és gondolat tökéletes egységének megva­lósítására törekvő Fábián Nó­ra. A (cseh) szlovákiai magyar gyermekirodalom egészen a hetvenes évek közepéig nem alkot önálló esztétikai értékka­tegóriát, hanem egy rosszul ér­telmezett pedagógiai szolgáló­lányának szerepében tetsze­leg, illetve a „magasirodalom­ból” lecsúszott/kitagadott má­sod-, harmad-, sőt negyedvo­nalbeli alkotók ambíciói kiélé­sének ad teret. Ekkortól azon­ban, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, annak látvá­nyos előretörése figyelhető meg. Főleg a gyermekversköl­tészet felnőtté válása történt meg rohamos gyorsasággal, s elsősorban Dénes György, Simkó Tibor, Tóth Elemér, majd Keszeli Ferenc, Kulcsár Ferenc és Barak László ilyen jellegű kötetei sorakoznak fel összmagyar viszonylatban is a legjobb teljesítmények mellé. Az epikus mesét illetően min­denekelőtt Kovács Magda kép­visel egészen sajátos színt és minőséget a mai magyar mese- irodalomban, s ha azt történe­tesen nem kisebbségi és főleg nem szlovákiai magyar körül­mények között s - azokon belül is - nem teljesen elzárkózottan tenné, a nevétől lehetnének hangosak a magyarországi mé­diák és színházak. Ami az ifjúsági irodalmat illeti, itt egy tágasabb értékrendszer­be, a helyi jelentőségűn túliba való beilleszthetőség szem­pontjából nem akad említeni- valóm. Úgy is mondhatnám: a szlovákiai magyar ifjúsági iro­dalom későn érő gyermek, il­letve mindmáig gyermek­cipőben jár. Illetve Kulcsár Fe­renc bodrogközi mondafeldol­gozásainak kötete, A kígyókő (1984), amely tíz évvel első megjelenése után, 1994-ben második kiadásban is napvilá­got látott, talán mégiscsak an­nak felnőtt kora felé mutatja az utat. (vége) Heti kultúra Könyvespolc Gál Sándor Szél Rég jelentkezett új versekkel a József Attila-díjas szlová­kiai magyar költő. A közel­múltban megjelent versköte­te a Madách-Posonium gon­dozásában látott napvilágot. Gál Sándor „Szél”-je valami­féle őselem, „ember-előtti csendes fuvallat”, az „első hang", mely tanúja lehetett a vizek és a szárazföldek kelet­kezésének, az idő „szárnyra kelésének”, majd az emberi történelemnek, a föld „el- rozsdásodásának”. Csaknem nyolcszáz soros versében Gál Sándor a gondolati líra terü­letén tesz egy jókora lépést. Heti jegyzet Hallgatom a rádiót... és a Csallóköz cúnű lapról szó­ló híreket, a minisztériumi le­vél kifogásait, és egyáltalán nem csodálkozom. Ezek a hí­rek, kifogások ugyanis arra utalnak, hogy a szocializmus­ból ránköröklődött hivatali erők, cenzorok a helyükön vannak, újra intenzív tevé­kenységbe kezdtek. Az „átkos- ban” volt ugyanis szokás tilta­ni a szlovákiai magyar hely­ségnevek használatát azzal a gyermeteg indokkal, hogy ha Pozsonyt, Kassát, Selmecbá­nyát, Zsolnát írunk lapjaink­ban, azzal mi igényt tartunk a város területére is. Sajnos, annyi sütnivalójuk nem volt az indoklóknak és úgy látom ma sincs, hogy ők is Budapestét, Londynt, Páriát, Zenevát ír­nak, miközben (reméljük) nem tartanak igényt más or­szágok fővárosaira. Agyukat li­la nacionalista politikai köd lepi el, és halvány fogalmuk sincs arról, hogy a földrajzi ne­vek, köztük a helységnevek írását nem sületlen soviniszta nyelv- és táblatörvények, ha­nem az illető nyelvek helyesí­rási szabályai határozzák meg. Én tehát amikor magyar nyelvű szövegben Pozsonyt, Bécset, Prágát, Epetjest, Kas­sát vagy Nagyváradot írok, nem bekebelezési hajlamaim­nak adok hangot, hanem a Magyar helyesírás szabályai jelenleg érvényes 11. kiadásá­nak 208. szabálya szerint járok el. ,A földrajztudomány, a könyvtárügy, a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció), az idegenforgalom, a postai forgalom területén, továbbá a térképeken - főleg a helység­nevek esetében - az idegen nyelvbeli név is használható.” Ismédem: HASZNÁLHATÓ ÉS NEM kötelező. így jár el gon­dolom a Csallóköz is, illetve minden magyar nyelvű lap, könyv szerkesztője, minden magyar nyelvű szöveg fogal­mazója, amikor a létező „ma­gyar neveket” és a „magyar formájú és írású névváltozato­kat” használja. És azt ajánlom szlovák barátainknak, hogy ők is ezt tegyék szlovák nyelven saját helyesírási szabályaik szerint, csakis és kizárólag a helyesírási szabályok szerint, és ne keveijenek politikát a he­lyesírásba, mert az nehezen emészthető. Vas Ottó Regény A két férfi, aki azért várt rá, hogy megölje, köz­ben elaludt a széken, ölében szorongatva az újságpapírba tekert késeket: Clo­tilde Armenta a lélegzetét is visszafoj totta, nehogy feléb­ressze őket. Ikertestvérek voltak: Pedro és Pablo Vicario. Nemrég múltak huszonnégy évesek, és annyira hasonlítottak egymásra, hogy alig lehetett megkülönböz­tetni őket. „Rossz megjelenésű, de szelíd emberek” - ez áll a jegyzőkönyvben. Én, aki az elemi iskolából ismertem őket, ugyan­azt írtam volna. Akkor reggel még mindig az a Karib-tenger partvidékén olyannyira szokat­lan, vastag, merev, sötétszürke posztóruha volt rajtuk, amit az esküvőn viseltek, és arcuk gyűrött volt az átdorbézolt éjsza­káktól, de a borotválkozás köte­lességének eleget tettek. Bár a lagzi előtti estétől kezdve egy­folytában ittak, három nap el­múltával már részegek se voltak, csak olyanok, mint valami éber alvajárók. Miután már majdnem három órája várakoztak Clotilde Armenta boltjában, a hajnali szellő első leheletére elnyomta őket az álom: akkor aludtak először péntek óta. A gőzös első tülkölésére jóformán meg se rez­zentek, de amikor Santiago Na- sar kilépett a házából, az ösztö­nük felébresztette őket. Egyszer­Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 4.rész re ragadták meg a papírba cso­magolt késeket, és Pedro Vicario föl is állt a székről. - Az isten sze­relmére - suttogta Clotilde Ar­menta. -Várjatok még, már csak a püspök úr miatt is., A Szentié­lek sugallata volt” - mondogatta aztán Clotilde Armenta. Valóban olyan volt, mintha a Gondviselés lépett volna közbe, ha csak átme­netileg odázta is el a dolgot. A Vi­cario ikrek hallgattak rá, és az, amelyik az imént felállt, visszaült a székére. Mindketten követték a tekintetükkel Santiago Nasart, aki elindult, át a téren. „Inkább csak szánakozva nézték” - mond­ta Clotilde Armenta. Ekkor értek oda a zárda növendékei, és árva­házi egyenruhájukban átkocog­tak a téren. Piáddá Linerónak igaza volt: a püspök nem tette ki a lábát a partra. Sok ember ment ki a kikötőbe, nemcsak a hatósági személyek meg az iskolások, és egymást érte a sok kosár, bennük egy-egy hízott kakassal: a püs­pöknek hozták ajándékba, mert a kakastaréjleves volt a kedvenc étele. A mólón akkora kötegek- ben állt a tűzifa, hogy legalább két órára lett volna szükség a be­rakodásához. De a hajó még csak meg sem állt. Amikor előbbuk- kant a folyó kanyarulatából, bőgve, mint egy sárkány, a banda rázendített a püspöki himnuszra, a kakasok kukorékolni kezdtek a kosarakban, és ettől a falu többi kakasa is nekibuzdult. A legen­dás hírű, lapátkerekes, fafűtéses kazánú gőzhajók akkoriban már eltűnőiéiben voltak, és azon az egy-kettőn, amelyet még nem vontak ki a forgalomból, nem volt már gépzongora, se nászuta­soknak fenntartott kabin; alig tudtak már megbirkózni a folyó sodrával. De ez vadonatúj gőzha­jó volt, nem is egy, hanem két ké­ménnyel, melyeken, mint valami karszalag, ott díszelgett a rájuk festett nemzetiszín zászló, és a fa­rában levő lapátkerék olyan iramban röpítette a vízen, mint egy tengeri hajót. A fehér reve- rendás püspök, spanyol kíséreté­vel, ott állt a felső korlámái, a ka­pitány kajütje mellett. „Olyan ka­rácsonyi idő lett hirtelen” - mondta Margót húgom. Szerinte az történt, hogy a hajó, ahogy el­haladt a kikötő előtt, egy nagy gőzfelhőt lökött ki magából, és csupa víz lett mindenki, aki a part közelében állt. Olyan volt az egész, mint egy futó látomás: amikor a püspök szembekerült a kikötőbe gyűlt sokasággal, el­kezdte rajzolni a kereszteket a le­vegőbe, és aztán csak rajzolta őket, emlékezetből, nem valami nagy átéléssel, de nem is kajánul, amíg a hajó el nem tűnt a láthatá­ron, maga mögött hagyva az ék­telen kakaskukorékolást. antiago Nasamak min­den oka megvolt rá, hogy úgy érezze, be­csapták. Carmen Ama- dor atya felszólítására ő is jó né­hány köteg tűzifát küldetett a mólóra, és saját kezűleg válogat­ta össze a legpompásabb tarajú kakasokat. De ez múló bosszúság volt. Margót húgom, aki a móló­nál találkozott vele, nagyon jó­kedvűnek látta: a legszívesebben folytatta volna a mulatságot, ha­bár a két aszpirin nem sokat segí­tett. „Nem látszott rajta, hogy megfázott volna, és csak az fog­lalkoztatta, hogy mennyibe ke­rülhetett a lakodalom” - mondta nekem. Cristo Bedoya, aki szin­tén ott volt velük, olyan számo­kat emlegetett, hogy még jobban elképedtek. Santiago Nasarral és velem együtt ő is ott volt a lagzin majdnem hajnali négyig, és utá­na se ment haza lefeküdni, ha­nem benézett még a nagyapjáék- hoz egy kis beszélgetésre. Ott az­tán megtudta azokat az adatokat, amelyekre még szüksége volt a költségekkiszámításához. Úgy számolta, hogy negyven pulykát és tizenegy disznót vágtáidé a násznépnek, ezenfelül a vőle­gény a főtéren négy üszőt raka­tott nyársra a falu számára. Úgy számolta, hogy kétszázöt láda csempészett pálinka fogyott el, továbbá majdnem kétezer üveg rum, amit a tömegnek osztogat­tak el. Nem volt egyetlen ember, se szegény, se gazdag, aki ne vett volna részt valamiképpen ezen a hetedhét országra szóló lakodal­mon, amelyhez foghatót nem lá­tott még a falu. Santiago Nasar hangosan ábrándozott:- Az én esküvőm is ilyen lesz - mondta. - Egy élet se lesz rá elég, hogy elmeséljétek. A húgom érezte, hogy elszáll fölöttük az angyal. Újra csak arra gondolt, hogy micsoda szerencséje van Flóra Miguelnek: mindene meg­van a világon, és ráadásul még Santiago Nasart is megkapja ka­rácsonykor. „Hirtelen arra gon­doltam, hogy nála jobb partit el se lehet képzelni - mondta. - Gondold el: egy szép és jól nevelt fiú, akinek huszonegy éves korá­ban saját vagyona van.” A húgom mindig meghívta hozzánk, ha jukkalepény volt reggelire. (folytatjuk) Csótó László: Rajz a mesélőhöz Tus, 1996

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents