Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-20 / 47. szám
1996. november 20. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Végképp eltörölni Amold Schwarzenegger, az osztrák származású szupersztár már régóta a hollywoodi gázsirekorderek listavezetője. Filmjei dollár- milliókat hoznak a gyártónak és természetesen a főszereplőnek is. Az olyan kemény akciómozik, mint a Terminátor, A ragadozó vagy a Kommandó után Ar- nie kipróbálta magát a vígjáték műfajában is. A közönség megszerette a bolondozó izompacsirtát, aki a Junior című filmben egy genetikai kísérlet alanyaként gyereket szült. Ám a grazi testépítőtől a legtöbben nem azt várják, hogy pelenkát mosson, hanem hogy legalábbis csattanós pofonokat osztogasson. Végképp eltörölni című új filmjében ezeknek az elvárásoknak teljességgel megfelel. Ö alakítja John Kruger titkos ügynököt, akinek az a feladata, hogy a veszélyeztetett tanúk múltját a szó szoros értelmében eltörölje, és megszervezze új életüket. Kruger profi a szakmájában, ám egy napon ő is életveszélybe kerül. Lee Cullen (Vanessa Williams), Amerika egyik legnagyobb fegyvergyárának munkatársa olyan fegyverkísérletekről szerez tudomást, amelyek sikere egy csapásra felboríthatja a világ törékeny egyensúlyát. A nő összeesküvés nyomára bukkan, amelynek szálai a legmagasabb körökbe vezetnek. Ettől kezdve csak Kruger segítségével maradhat életben, sőt védelmezője is nemegyszer közel jár a halálhoz. Könyvespolc Romy Schneider igazi arca Úgy félévenként jelenik meg egy-egy új, szenzációs titkokat ígérő kötet Romy Schnei- derről, a már több éve halott, egykori tüneményes sztárról. Most volt férje, Dániel Biassini ígér új könyvet A Romy-mítosz címmel. - Végre meg kellett már írni az igazat, mert az eddig kiadott könyvek tömény ha- zugságokkafvannak tele. Előszeretettel cikkeztek arról, hogy Romy kábítószert fogyasztott. Nos, ez éppoly ostobaság, mint az, hogy kislánykorában a mostohaapja erőszakoskodott vele - nyilatkozta a szerző, aki könyvében Romy igazi arcát ígéri az olvasóknak. Roncstelepeken jár. Egy harckocsi lőszeradagolója aranyat ér számára. Made in Lois Viktor „Napi két tál étel. Nekem ez untig elég.” Prikler László felvétele Szabó G. László ___________ Ké pzőművész? Hangszergyártó? Nehéz eldönteni. De hogy csodabogár, ahhoz nem fér kétség. Kóklernak, őrültnek is tekintették már sokan. Pedig csak megszállott. Tud valamit, és meg akarja mutatni. Lois Viktor három diplomát spórolt meg a magyar államnak. Képzőművészetit, villamosmérnökit és zeneművészetit. Ötletességét és szellemességét, agyafúrtságát és kézügyességét azonban már nemcsak otthon - külföldön is megcsodálják. Például Linzben, Amszterdamban, Berlinben, Velencében. Vagy éppen most: Somorján, a zsinagógában. Házilag gyártott hangszerei ugyanis egyedülálló műremekek. Vegyük csak az álló oszlopgitárt vagy a fényhegedűt. Az előbbi csupán tizenöt kiló. Hozzávalók: egy alul is, felül is szétvágott bicik- lilánckerék, egy 16 mm-es régi, csehszlovák gyártmányú filmvetítő váza, egy írógéphenger, egy rugós szék háttámlája és néhány, általam azonosíthatatlan, „apróság”. A hangszeren természetesen játszani is lehet. Engedi. Nagyon jó tremoló hangot ad. A fényhegedű „alkatrészei” között Zsiguli autólámpát, egy mosdó tartóvázát és írógépből kiszerelt rugós kereket ismertem fel. Mást nem. De a hangja ennek is élvezetes. Fűzfa síp és nádi hegedű helyett gázduda, ormányos fúvós, négyhúros oszlopdörzsölő, hőcserélő furulya. Honnan ez a sok eszelős ötlet?- Meg akartam mutatni, persze némi iróniával, hogy én is képes vagyok arra, amire a hatalmas pénzekkel működő kutatóműhelyek, vagy óriási mérnökgárdát foglalkoztató, nagy műszaki fejlettségű gyárak. Hogy vannak olyan hang- effektek, amelyeket jó nevű világcégek még ma sem tudnak „előállítani”, házilag viszont sok minden megoldható. Csak megszállottság kell hozzá. Tisztelet a kivételnek, a mai fiatalok sajnos nem arra törekednek, hogy valami izgalmasat, valami érdekeset csináljanak. Nem akarnak „kitalálni” semmit. Mintha kiveszőiéiben volna a szellemiség. Nem kurrens, nem fontos, csak a nyers erő, az agresszivitás. Egyébként én sem a hangszerekkel kezdtem. Az eredeti szakmám: műszerész. Irodagépeket javítottam. De mert a nagyapámtól vésőket és mindenféle más asztalosszerszámokat örököltem, elkezdtem faragni. Faszobrokat csináltam. Csak úgy autodidakta módon. A hatvanas-hetvenes évek progresszív időszakában mindenki produkálni akart valamit. Az én munkáim azonban nem voltak annyira modernek, hiszen az ember pszichikáját tárgyiasítottam. Sztereotípiákat fogalmaztam meg fába faragva. Elég, ha csak néhány címet mondok: Hajlott önérzet, Lelki biztostű, Tudathasadás, Az ember nem csikk, nem lehet elnyomni. Hogy fogadták akkoriban az ilyen bizarr alkotásokat? Nem gyűlt meg a baja az „illetékes” elvtársakkal?- Nem. A szobrok azonban sorra összetörtek. Légies, tükörsima figurák voltak ugyanis, főleg körte-, cseresznye- és diófából. S ahogy simogatták őket, általában feldőltek, és darabokra törtek. Hetvenkilencben aztán átálltam a fémre. Az nem törik annyira.- Szempont volt ez is, valóban. Az első fémszériának azt a címet adtam, hogy A kecskelábú asztaltól az antidesignig. Ez kilenc részből álló bútorsorozat volt, amelyből a szék és az asztal a budapesti Ludwig Múzeumban van. Megvásárolták. Aztán lép- ten-nyomon azt hallottam, hogy Magyarország le van maradva a nyugati technikától. Erre megalkottam az Anarchista biciklit, a Szöcskebiciklit és az Úthengerbiciklit. Ez mind működött is. Utána jöttek a Mosolymosó hangszerek. Mosógépdobokból csináltam akusztikus dobokat. Játék? Fricska? Művészet? Mi ez?- Együtt a három. Ahogy az élet is komplex. Nyolcvanhéttől kilencvenkettőig hetven darab hangszert készítettem. Tatabányán, a Hangfürdőben állandó kiállításom van. A lámpás, utazó hangszereket nem vittem be a múzeumba, ezeket inkább használom. Mert már zenekarom is van. A Tundrahang. Kiadtunk egy kazettát is kilencvennégyben. A tundra, ugye, meglehetősen hűvös tájegysége a földnek. Ezért nem háborúznak, ez nem kell senkinek. De van. Létezik. Foglalkozni kell vele. A művészvilág is olyan, mint a tundra. Nyolc-tíz hónapig fagyban áll, aztán két hónap alatt újra kell születnie. A mi törekvésünk: szinte beazonosíthatatlan hangszerekkel slágerzenét játszani. A művészek többsége, pozícióját féltve, inkább megalkuszik, hátraarcot csinál, csakhogy pénzhez jusson. Ezért mindent, ami kirívó, ami konfrontációra ad okot és sérti a világukat, azt azonnal a háttérbe szorítják. Ön viszont nem hagyja magát.- Most testépítőgépeket készítek. Tízdarabos szériát. A Földhözragadt szárnyalógépet már meg lehet nézni. Ez két méter fesztávolságú vasmadár. Meg lehet élni az ilyen hóbortos ötletekből?- Húsz évig dolgoztam egy cégnél. Második esztendeje munkanélküli vagyok. Hagyományos írógépre nincs már szükség sehol, a számítógép mindent elsöpört. A koncertekből élek. Meg kaptam most egy díjat is, nyocvanezer forinttal. Ott étkezem, abban az iskolában, ahol a feleségem dolgozik. Napi két tál étel. Ez untig elég. Engem nem gátol a pénztelenség. Működöm. Mint a gépeim... »A prágai Nemzeti Galéria is megvett egyfa- szobromat.” „Nem akarok én botrányt kavarni...” Vasco Rossi és Roman Polanski. Egy rocker és egy filmrendező rendhagyó találkozása a velencei filmfesztivál forgatagában. A rock-kalandorok számára soha sincs veszély Nem éppen angyali a külseje és a múltja az olasz rockzene tán legmarkánsabb képviselőjének, a Joe Cockeres rekedtségű Vasco Rossinak. Mégis nyolcvanezres tömegeket lelkesít koncertjeivel, lázadó, lázító zenéjével. Az olasz rockmítosz, Rossi legújabb albumát egy rendhagyó találkozás emelte a figyelem középpontjába. Nevezetesen a mozi örökifjú fenegyerekével, Román Polanskival létrejött együttműködés, aki a Nessun pericolo... Per te (Nincs veszély számodra) egyik sikerdalát, a Gli angelit (Az angyalok) vi- deoklip-rendezőként jegyzi. A rock és a mozi „kalandorainak” közös alkotását az idei velencei nemzetközi filmfesztiválon mutatták be a sajtónak és a közönségnek. A hirtelen haragú, hangulatember hírében álló Vascóval Az angyalok bemutatása alkalmából rendezett fogadáson találkoztam. Milyen tulajdonságok rokonít- ják önt Román Polanskival, miért pont őt kérte fel videoklip- rendezőnek? - kérdeztem tőle. - Román számomra ugyanolyan a film világában, mint amilyen én vagyok a rockzenében. Mindketten sűrű éveket éltünk meg, volt részünk botrányokban, kiátkozásokban, jó néhányszor meggyűlt a bajunk a törvény képviselőivel. Szóval, intenzíven élünk, égünk, sokszor önpusztítóan. És mindketten mindig csak a saját erőnkre hagyatkozhatunk. Persze manapság a család, a gyerekek - nekem két fiam van, Románnak egy lánya - megszelídített minket. Mindig is imádtam Polanski moziját, amióta láttam a Kés a vízben című filmjét. És mindig is tudtam róla, hogy ő az én filmes alteregóm. Kemény munka volt meggyőzni Románt az együttműködésről. Egy évig kellett könyörögnöm neki, amíg végül beadta a derekát. A Gli angeli a debütálást jelenti mindkettőnknek: ami engem illet, először dolgoztam egy világhírű rendezővel, ő pedig még sohasem rendezett rockzenei klipet. És mondhatom, Polanski abszolút elhivatott klipszerző, fantasztikusan profi, ötletdús, inspiráló személyiség. Hogy Vasco Rossinak milyen a viszonya az angyalokhoz? A kérdést az indokolja, hogy ennek a különleges effektusokban bővelkedő klipnek a végén találkozik egy angyallal.- Román ötlete volt, hogy engem kihelyez úgymond a világűrbe, s így a súlytalanság „boldogító” állapotában lebegek. Ehhez egy speciális masinát készítettek, Polanski beleültetett oda, és mindenféle szimbolikus tárgyakkal találVasco Rossi koztatott, amelyek a hozzánk hasonló „ördögök” életének mindennapos kellékei, úgymint a sötét napszemüveg, a gitár és természetesen a szép, meztelen női test. Mivel az életben - sajnos - nincsenek angyalok, legalább a képzeletbeli időutazásban megjelenik előttem egy ilyen légies lény. Hogy lesz-e vajon folytatása ennek a szokatlan alkotói együttműködésnek?- Én örülnék neki - mondja Vasco Rossi. - Ki tudja, talán egyszer fordított felállásban kerül rá sor; például ha Román kér fel arra, hogy szerepeljek egyik filmjében... (szí)