Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-11-20 / 47. szám

Kultúra 1996. november 20. 13 Környezettanulmány és gyorsfénykép a kilencvenes évek szlovákiai magyar irodalmáról Az ambivalencia irodalma? Tóth László II. Ismeretes, hogy a második világ­háborút követően a csehszlová­kiai magyarságra szakadó üldöz­tetések még azon a kényszerpá­lyán belül is egy máig tartó belső kényszerpályát jelöltek ki szá­mára, mint amelyet Trianon a magyarság egésze számára meg­szabott. Így a (cseh) szlovákiai magyar művelődés, irodalom 1945, illetve 1948 után példátla­nul mélyről, a megalázottság, a szétszóratottság, a talajtalanság infemális közegéből, a felké­szültség, szervezettség és öntu­dat nullfokáról, páratlanul rossz személyi feltételekkel, indult. Hosszú, kitérőktől sem mentes út, a felkapaszkodás küzdelmes évtizedei után, a hetvenes-nyolc­vanas évek fordulójára tudott csak azután szinkronba kerülni önmaga legjobb lehetőségeivel, s a magyar, illetve az őt körül­vevő nemzeti literatúrákban zaj­ló folyamatokkal. Ekkor látszik betetőződni ezen irodalom iro­dalmivá válásának gyötrelmes folyamata, s az, amit Grendel La­jos egyik esszéjében még 1979- ben is „az izoláció és egyetemes­ségigény konfrontációjának” ne­vezett, nagyjából ekkortól, ület- ve a nyolcvanas évek elejétől, te-' hát csak a legutóbbi másfél évti­zedben dőlt el végérvényesen az egyetemességigényjavára. Meggyőződéssel állítom, hogy a kortárs magyar irodalom egészé­nek értékeiből összeállítható an­tológiák szerkesztőinek egyetlen esetben sem szabadna figyelmen, kívül hagyniuk a szlovákiai ma­gyar regényírók és elbeszélők közül Rácz Olivér, Monoszlóy Dezső, Dobos László, Duba Gyu­la, Gál Sándor, Grendel Lajos, Vajkai Miklós, Tálamon Alfonz, vagy akár Győry Attila, Mórocz Mária, Fábián Nóra, netán Hajdú István, a költők közül ugyancsak Monoszlóy Dezső, Ozsvald Ár­pád, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, Gál Sán­dor, Mikola Anikó, Reszeli Fe­renc, Kulcsár Ferenc, Varga Im­re, Bállá Kálmán, Soóky László, Barak László, Bettes István, Hizs­nyai Zoltán, Fambauer Gábor vagy Z. Németh István és Csehy Zoltán, az irodalomkritikában és esszében Rákos Péter, Roncsol László, Tőzsér Árpád és Zalabai Zsigmond, a gyermekirodalom­ban pedig Dénes György, Simkó Tibor, Tóth Elemér, Kovács Mag­da, Reszeli Ferenc vagy Barak László műveit. Másrészt viszont a hetvenes­nyolcvanas évekről azt is tudni kell, hogy azok az 1968 utáni posztsztálinista restauráció, a husáki konszolidáció embert, lelket, gerincet egyként próbára tevő terrorjának, tespedésének utolsó szakaszát is jelentették. Az ötvenes évek gyászos emléke­zetű kollektivizmusa után ismét minden a személyiség, az egyéni hang és a sajátos arcvonások ki­munkálása ellen hat. A művésze­ti életet a velejéig átható társa­dalmi regresszió időszaka ez. Az uniformizálttól, a hivatalosan engedélyezettől és kanonizálttól elütő eredeti vagy legalábbis an­nak látszó elképzelések, művé­szetfelfogások, poétikák és noé- tikák, a fejlődésnek perspektivi­kus irányt szabó vagy csupán a minőségi kiválasztódás szem­pontjából fontos, a korábbiak rendszerezésére irányuló iroda­lomtörténészi, szerkesztői, szer­vezői törekvések minduntalan a hatalom erős falába ütköznek. A helyzet ambivalenciájára jel­lemző, hogy egyfelől tovább ja­vul a csehszlovákiai magyar iro­dalom nemzedéki összetétele; ekkoriban zajlik a csehszlovákiai magyar irodalom második világ­háború utáni legnagyobb érték- differenciációs átrendeződése, úgymond: paradigmaváltása; s az esztétikai érvényesség priori­tása is nagyjából ekkor válik visszavonhatadan ténnyé; kü­lönböző irodalmon kívüli, vala­mint protokolláris szempontok alapján addig favorizált alkotók és teljesítmények kerültek hát­térbe, az őket megillető helyük­re, s érnek be az idáig csak for­rongó, formálódó kísérletek, tö­rekvések; végül nehezen fölbe­csülhető jelentőségű történések, folyamatok zajlanak a csehszlo­vákiai magyar és az összmagyar irodalom újbóli integrálódása te­rén. Ugyanekkor elbizonytala­nodik, visszavonulásra kénysze­rül, Magyarországra szorul az ér­tékközpontú kritika, a legfiata­labb, ekkor induló nemzedékek - például az ún. iródiások - ugyancsak Magyarországon ta­lálnak maguknak nagyobb saj­tót, több fórumot; a 68-as emig­ráns Monoszlóy Dezső után a tá­vozás mellett dönt a szlovakista Bába Iván, a spanyolos Dénes Imre, a költő Varga Imre, Tóth László, Kendi Mária, Krausz Ti­vadar, a történész Szarka László, Molnár Imre és G. Kovács László; s a csehszlovák párt- és kormány­zati szervek részéről fölerősöd­nek a kisebbségi magyar iroda­lom elszigetelésére irányuló, he­lyenként egészen agyafúrt for­mákban és elméletekben jelent­kező törekvések is. Hangsúlyozom azonban: az iro­dalom működik, intézményei és állami támogatottsága legalap­vetőbb funkcióinak viszonylag tisztességes ellátásához adnak - olykor még az állami akarattal szembeni fejlődéshez is - megfe­lelő keretet; a könyvteijesztés- nek, a könyvek könyvtári állo­mányba való bekerülésének, a csehszlovákiai magyar könyv Magyarországra irányuló ex­portjának (illetve a magyaror­szági könyvek és irodalmi folyói­ratok szlovákiai magyar piacra kerülésének) nincsenek na­gyobb akadályai; a könyvek, iro­dalmi értékek, s olykor még az ál­lamnak, pártnak, hatalomnak nem tetsző gondolatok is vi­szonylag olajozottan jutnak el a Pozsonytól legtávolabbi vidékek és a legkisebb községek olvasói­hoz is. (folytatjuk) Heti kultúra Heti hír Hollywood újraforgat Lassan megszokjuk, hogy az álomgyár a régi nagy sikerek újraforgatásával pótolja a fáj­dalmasan hiányzó eredeti öt­leteket. Nem is olyan régen láthattuk a Sabrinát, Audrey Hepbum és Humphrey Bogart hajdani filmjének mai válto­zatát. Pár éve még az utánoz­hatatlan és felülmúlhatatlan Casablancát is újraforgatták, Havanna címmel. Az európai filmtermést sem kímélték: el­készült az Őrült nők ketrece, a Diabolique, a Nildta amerika- nizált változata. Amiről pedig az Empire című angol filmes lap beszámol, minden képze­letet felülmúl: Wim Wenders Berlin felett az ég című emlé­kezetes filmjét - Meg Ryan és Nicholas Cage főszereplésével - is utolérte ez a divat. Vajon mit szól ehhez Wenders, az Európai Filmakadémia elnö­ke, az öreg kontinens mozgó­képes hagyományainak har­cos védelmezője? Kovács Zita felvétele Wim Wenders Kiállítás Milánóban Richard Gere, a fotóművész Közismert, hogy Richard Gere közel húsz éve vált a buddhis­ta vallás elkötelezettjévé és gyakorlójává. Amikor csak te­heti, elkíséri világjáró kőrútjá­ra jó barátját, a dalai lámát. Legutóbb olaszországi látoga­tása során szegült útitársává a tanítómesteréül fogadott val­lási vezetőnek. A világhíres színész ezt az al­kalmat használta ki, hogy Mi­lánóban megnyissa fotókiállí­tását. Richard Gere ugyanis szabad idejében szenvedélyes fotós, képei iránt máris szá­mos neves kiállító cég ér­deklődik New Yorktól Tokióig. A milánói kiállítás fekete-fehér képeit Nepálban készítette a „mesteri’. Regény Mint sólyom az égből, lecsap rád a szerelem. GilVicente zon a napon, amikor megölték, Santiago Nasar reggel fél hatkor kelt fel, hogy ott le­gyen, amikor a püspök hajója be­fut a kikötőbe. Almában egy óri- ásfügefa-erdőn ment keresztül, langyos esőcseppek hullottak rá, és egy pillanatra boldog volt, de amikor felébredt, az volt az érzé­se, mintha madárpiszokkal lenne befröcskölve az egész teste. „Min­dig fákról álmodott” - mondta Plácida Linero, az anyja, amikor huszonhét évvel később elmesél­te nekem annak a végzetes hétfői napnak a történetét. „Egy héttel azelőtt azt álmodta, hogy egy sztaniolpapírból készült re­pülőgépen ül egyes-egyedül, és a gép csodálatos biztonsággal röp­köd a mandulafák közt” - mond­ta. Plácida Linero arról volt neve­zetes, és méltán, hogy csalhatat­lan érzékkel meg tudja fejteni a mások álmait, persze csak akkor, ha éhgyomorra mondják el neki; de sem ebben a két álomban, sem a többiben, amit a fia a halálát megelőző reggeleken elmesélt neki, és mindben fák voltak, nem vette észre a baljós jeleket. Santi­ago Nasar se fogta fel a figyel­meztetést. Keveset aludt és rosszul, csak úgy ruhástul, ahogy Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez l.rész ledobta magát az ágyra; arra éb­redt, hogy fáj a feje, és mintha va­lami rézkengyel marná a szájpad­lását; de úgy gondolta, hogy en­nek így kell lennie egy éjfél utá­nig elhúzódó fergeteges lakoda­lom után. Az a sok ember, aki ta­lálkozott vele, attól kezdve, hogy hat óra öt perckor kilépett a ka­pun, egészen addig, amíg egy óra múlva le nem vágták, mint a disz­nót, mind úgy emlékezett rá, hogy kifejezetten jókedvű volt, csak épp egy kicsit álmos, ő pedig mindenkinek a szép reggelről be­szélt. Hogy vajon az időre értette- e, azt már senki se tudta. Sokan úgy emlékeztek, hogy gyö­nyörűen sütött a nap, friss tengeri szellő fújt a banánültetvények felől, mint ahogy egy régi februá­ri reggelről gondolni lehetett. De a többség azt állította, hogy gyá­szos idő volt: az eget elborították az alacsonyan szálló felhők, ne­héz pocsolyaszag terjengett a le­vegőben, és abban a pillanatban, amikor bekövetkezett a szeren­csétlenség, szitált az eső: ugyan­úgy, mint a Santiago Nasar álmá­ban látott erdőben. Én akkor ép­pen María Alejandrina Cervantes apostoli ölében nyugodtam a lag- zi fáradalmai után, és a félrevert harangok hangjára jóformán ki sem nyitottam a szemem, mert azt hittem, hogy a püspöknek szól az a nagy harangozás. Santi­ago Nasar ugyanolyan keményí- tetien fehér lenvászon inget és nadrágot vett föl, mint az előző napon, az esküvő alkalmából. Ez volt az ünnepi viselete. Ha nem a püspök elé indul, khakiszínű ru­háját és a lovaglócsizmáját veszi föl, mert minden hétfőn kilova­golt az Égi Orcára, az apjától örö­költ haciendára, ahol szarvas- marhát tenyésztett nagy szakér­telemmel, bár nem sok haszon­nal. Ilyenkor mindig egy 357-es Magnumot dugott az övébe, acél­golyókkal, melyek, mint mondta, egy lovat is ketté tudnak tépni. A foglyok évadában a teljes soly- mászfelszerelését is magával vit­te . A Magnumon kívül volt még egy 30,06-os Mannlicher Schö­nauer puskája, egy 300-as Hol­land Magnum, egy 22-es, két­csövű Hometje, teleszkópos irányzókkal, és egy Winchesteré, a szekrénybe zárva. Mindig úgy aludt, akárcsak az apja: a pisztoly a feje alatt, a párna cihájába dug­va; de aznap reggel, mielőtt el­ment hazulról, kivette a tölténye­ket, és az üres pisztolyt az éjjeli- szekrény fiókjába tette. „Soha nem hagyta benne a golyót” - mesélte az anyja. Ezt én is tud­tam, valamint azt is, hogy külön tartotta a fegyvereket, és külön a töltényeket, jól eldugva, nehogy bárki is véletlenül kísértésbe es­sék a házban, és megtöltsön egy fegyvert. Ezt a bölcs szokást még az apja vezette be, azután, hogy egy reggel az egyik szolgáló ki­rázta a párnát, hogy leszedje róla a huzatot, mire a pisztoly a földre esett és elsült: a golyó becsapó-, dott a szekrénybe, kilyukasztotta a szoba falát, átsüvített a szom­széd ház ebédlőjén, és ripityára tört egy ember nagyságú gipsz szentet a tér túlsó végében álló templom főoltárán. Santiago Na­sar még kisfiú volt, amikor ez tör­tént, de egy életre okult belőle. anyja akkor látta utoljára, amikor átment a háló­szobáján. A mo­tozásra ébredt föl: aszpirint kere­sett a fürdőszobában levő fali­szekrényben, és ő felgyújtotta a villanyt, mire a fia megjelent a szobája ajtajában, egy pohár víz­zel a kezében; aztán örökre így maradt meg az emlékezetében. Santiago Nasar ekkor mesélte el neki az álmát, de ő nem figyelt fel a fákra. - Minden olyan álom, amiben madarak vannak, egész­séget jelent - mondta. Akkor is abban a függőágyban feküdt, és ugyanúgy, immár az öregkor utolsó pislákolásában, amikor visszatértem az eldugott faluba, hogy a sok szétszórt szilánkból megpróbáljam összerakni az em­lékezet eltört tükrét. Már nappali fényben is csak a tárgyak körvo­nalát látta, és a halántékára ta­pasztott gyógyfüvekkel próbálta csillapítani örökös fejfájását, amely akkor kezdődött, amikor a fia utoljára átment a szobáján. Az oldalán feküdt, és a függőágy fe­jénél lévő kötelekbe kapaszkodva erőlködött, hogy fel tudjon ülni; a szoba félhomályában ugyanaz a furcsa szenteltvízszag érződött, mint a gyilkosság reggelén. Ahogy megálltam az ajtókeret­ben, hirtelen azt hitte, hogy Santi­ago Nasart látja. „Ugyanúgy állt ott - mondta. - A fehér lenvászon ruhájában, amit csak vízben volt szabad kimosni, mert olyan ké­nyes volt a bőre, hogy nem tudta elviselni a keményítő ropogását.” Aztán csak üldögélt a függőágy­ban, és rágcsálta a kardamómi- magot, amíg szét nem foszlott az illúziója, hogy visszatért hozzá a fia. Akkor felsóhajtott:,,Az egyet­len férfi volt az életemben.” (folytatjuk) Tusrajz, 1987 Dúdor István: Fáradt angyal

Next

/
Thumbnails
Contents