Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-20 / 47. szám
1996. november 20. Kópé Kopócs Tibor Károj, a pedellus Móricz Zsigmond A török és a tehenek Volt egy török, Mehemed, Sose látott tehenet. Nem is tudta Mehemed, Milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed Lát egy csomó tehenet. „Én vagyok a Mehemed!” „Mi vagyunk a tehenek!” Csodálkozik Mehemed, Ilyenek a tehenek? Számlálgatja Mehemed, Hányfélék a tehenek. Meg is számol Mehemed Háromféle tehenet. Fehéret, feketét, tarkát. Meg ne fogd a tehén farkát! Nem tudta ezt Mehemed, S felrúgták a tehenek. Nagy Zoltán illusztrációja Gondolkodom, tehát, Lefelé a lejtőn A kisfiú talán már a télre készül, és a szán- kázásra gondolt, amikor kitalálta magának ezt a játékot. Összeszedett egy csomó tárgyat - a geometriából ugye ismered ezeket az alakzatokat -, és sorra leengedte őket a lejtőn. De néhány alakzatot félretett, mert azokkal nem volt igazi Károj egy vidéki varjú volt. Valahol a Csallóközben született, a csicsói vagy a nagy- keszi határban. A helyet nem lehet pontosan tudni, mert a határterület gyakran változik errefelé. Ami tegnap még csicsói határ volt, ma már Nagykeszihez tartozik és fordítva. Károjékat azonban ez nemigen zavarta, ők arra a szántóföldre repültek, ahol gilisztát meg pondrót leltek. És ha nem találtak, azt mondták: „Kár!” • A mi Károjunk is innét kapta a nevét, mert mindig csak azt hajtogatta: „kár”. Kicsiny korában Károjkának becézték, így egyszerűen csak jével, mert a varjúábécében nem ismeretes az el- lipszilonos jé. Ráadásul Károj egy kicsit élhetetlen varjúgyerek volt, hiszen mindig akkor szállt le a földre, amikor a testvére már megtalálta, kihúzta, sőt be is kapta a pondrót. Károjka erre csak ennyit mondott: „kár, kár...” Károj azóta felcseperedett, s most mélyen gondolataiba merülve üldögélt a botló fűzfa tetején. Azon töprengett, milyen sanyarú is ez a varjúsors! A kietlen határban télvíz idején bizony nagyon unalmas az élet. Sehol egy szöcske, sehol egy béka, de még az egerek is elbújtak, talán a föld alatti meleg vackukban éppen mesét néznek a televízióban. Neki meg se meleg vacka, se televíziója nincs! Hát miféle élete van télvíz idején egy szegény falusi varjúnak? Mivel úgysem volt más dolga és a Duna felől is egy csúnya sötét felhő közeledett, Károj felröppent. Gondolta, legalább kicsit megmozgatja a szárnyait. Hát amint szállt, szálldogált, hirtelen huss!, a fekete felhőből nekiiramodott egy nyurga szélúrfi, és egyenesen Károjnak vette az irányt. Elkapta, majd megpörgette, végül a magasba röpítette a varjút. Károjunk már meg is bánta, hogy egyáltalán felröppent, de a szélúrfi nem engedte el. Repítette, repítette egyre messzebb. Ahol végül elengedte, ott már se szántóföld, se botlófűz nem volt, csak rengeteg sok ház: alacsonyabb, magasabb, ilyen meg amolyan. Károj egy magas toronyféleség tetején telepedett le. A komáromiak ezt a tornyot víztoronynak nevezik. Miután kicsit megnyugodott, szétnézett a háztetők fölött, álmélkodva látta, hogy micsoda nagy rohanás van odalent. Az emberek ide-oda rohangálnak a járdákon, az úttesten pedig kerekeken futó színes dobozok száguldoznak összevissza. Bár egy pillanatra megállnak annál a pislogó valaminél, ami egyszer zöldet, máskor meg pirosat pislant, aztán tovapöfögnek. Hát ilyet otthon, a ke- szi határban sohasem látott! Már esteledett, amikor a gyomra nagyot kordult az éhségtől. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy az egyik közeli épületből sok-sok diákféle tódul ki, és nagy vidámsággal szaladnak egy másik épület felé. A mi Károjunk - lévén falusi varjú - nem tudhatta, hogy az ipari iskola tanulói tartanak éppen a diákotthonba, s közben el-elszórják tízóraijuk maradványát, amit a szemfüles verebek, meg a gőgös, szemtelen sirályok rögtön össze is kapkodnak. Károj a torony tetején ülve éles varjúszemével mindezt megfigyelte, és ő is alászállt. Igen ám, de ekkorra már a szétszórt elemózsiát mind felcsipegették az élelmesebb madarak. „Kár!” - mondta Károj, és nagy bosszúsan visszarepült a torony tetejére. Ekkorra már teljesen besötétedett, és Károj fázni kezdett. Éles szemével észrevette, hogy a torony tetején egy ablak betörve tátong, berepült hát rajta. Bent koromsötét volt, azonban ő sötétben is látott. Körös-körül galambok meg verebek bóbiskoltak, hogy korán reggel majd munkába indulhassanak. Károj is kibérelt magának egy jó kis gerendaszögletet, és csöndben elszunnyadt. Hajnalban ébredt, amikor a verebek hangos csipogással munkába igyekeztek. A galambok még lustálkodtak, ráérősen burukkoltak. Ők nem siettek, hiszen a városházán később kezdődik az élet, nekik pedig ott volt a munkaterületük, meg a város főterén. Károj amúgy is koránkelő volt, kiröppent a toronyból, és leszállt az iskola udvarára. Komótosan körüljárta. Néhol még eldobott kiflivéget is talált, így szépen megreggelizett. Nagyon megtetszett neki ez az udvar. Többször körüljárta, bekukkantott ide is meg oda is. Reggel nyolckor megtelt az iskola diákokkal, és elkezdődött a tanítás. Károj még mindig ott sétált az udvaron, szép fekete dolmányában méltóságteljesen lépkedett; hol jobbra, hol meg balra nézett. Úgy festett, mint egy pedellus, aki felügyeli a rendet. Az ablakból felfigyelt rá néhány diák, az egyik rá is kiáltott:- Hát te ki vagy?- Károj - válaszolta. A gyerekek nevetgélve mondogatták egymásnak:- Nézzétek, ott van Károj, a pedellus! Károjnak nagyon tetszett, hogy a gyerekek kinevezték őt pedellusnak. Később aztán megtudta, milyen felelősségteljes, komoly munka felügyelni a rendre és a tisztaságra. Ettől persze még büszkébb lett. így lett Károjból nagy tudású városi varjú, s talán még ma is ott őrködik az ipari iskola udvarának rendje fölött, méltó komolysággal sétálgatva a fekete dolmányában. Megfejtés A november 6-ai számunkban közölt feladat megfejtése: A-3, B-2, C-l. Nyertesek: Derzsi Diana, Komág a gurítás. Szerinted melyik alakzatokat? Készítette: Miroslav Motycík rom; Maslej Nicolas, Nagykapos; Szilva Márta, Muzsla; Brestiansky Tamás, Fülek; Berecz Viktória, Kassa. Az esőfelhő és a Nap Új felhő érkezett az égre. Nem szelíd bárányfelhő, mint a társai, hanem haragosszürke, komor esőfelhő volt. Mégis örült neki mindenki. Lesz végre eső a földön! Úgyis olyan szárazság van mindenütt.- Most már aztán küldd az esőt a földre mindennap - biztatták a bárányfelhők. - Szüksége van rá mindenkinek. Felhő koma nem kérette magát sokáig. Alapos felhőszakadással ünnepelte új otthonát és a barátait. Szorgalmasan osztogatta az esőt naponta, volt ezután zápor, zivatar, elég. Örültek a növények a földön: a búza, a kender, a paprika, a káposzta, a napraforgó, az árvácska és a többiek. Esett és csepergett és zuhogott és szemergett és ömlött és szakadt és szitált az eső mindennap. Rácz Noémi Illusztrációja Amíg a Nap meg nem elégelte.- Hát ez már sok! Hetek óta hiába kelek, hiába ragyogok az égen, te mindig eltakarsz! Egyetlen sugaram se engeded a földre! Mindenki vizes és fázik. Ez így nem mehet tovább! Felhő koma felfortyant.- Ragyogni akarsz? Csak tessék! Én nem állok az utadba! De nekem többet ne gyertek azzal, hogy eső kell! Nem lesz eső, még ha térden állva könyörögtök, akkor sem! Eleinte senkinek se volt panasza. Élvezték a meleget, a napsugarak simogatását a növények: a búza, a kender, a paprika, a káposzta, a napraforgó, az árvácska és a többiek. Nem fáztak, nem dideregtek, megszáradtak, megmelegedtek. A Nap ragyogott, szikrázott, perzselt, égetett. Micsoda hőség! Micsoda szárazság! Akik eddig dicsérték a Napot, most szidni kezdték. Szidták, ócsárolták, átkozták. Ezt már a Nap se bírta hallgatni. Bánta keservesen, hogy összezördült az esőfelhővel, de nem tudta, mit csináljon. A felhő kitért az útjából, s ha véletlenül mégis találkoztak, tüntetőén elnézett a Nap feje fölött.- Mit csináljak, mit csináljak? - siránkozott a Nap. - Szóba se áll velem! A szárazság viszont egyre elviselhetetlenebb lesz a földön.- Talán ha bocsánatot kérnél tőle- suttogták a bárányfelhők.- Még mit nem! Ő ugyanolyan hibás, mint én.- Neked kell megtenned az első lépést. Ő csak a dolgát végezte. Nem kellett volna úgy rátámadnod akkor. Szépen is meg lehet az ilyet mondani. A Nap hallgatott. Tanácsot adni könnyű. De bocsánatot kérni attól a makacs, sértődős felhőtől sokkal nehezebb. Mégis meg kell tenni. Meg kell tenni. Hát akkor essünk túl rajta!- Állj meg, felhő koma, szeretnék mondani valamit - szólt a Nap a felhőhöz, amikor újra találkoztak. Az úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Továbbment szó nélkül.- Ne haragudj! - kiáltotta utána a Nap. - Nagyon goromba voltam veled. „Ennek hiába beszélek - gondolta magában.- Meg se hallja!” Ebben a pillanatban a felhő megfordult, és visszarohant a Naphoz.- Felejtsük el - mondta. - Ezentúl te leszel az égen délelőtt, én meg délután. Aztán majd cserélünk. Megfelel?- Tökéletesen - felelt a Nap megkönnyebbülten. Azóta senkinek sincs panasza a Napra, se a felhőre, se a földön, se az égen. Szűcsné Kozsár Zsuzsa Kopócs Tibor illusztrációja
