Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-20 / 47. szám
8 1996. november 20. Bohumil Hraballal az Arany Tigrisben, a Moldva partján és kerskói háza kertjében Egy faun őszi capricciója Szabó G. László Már nem ír. Se sokat, se keveset. Megunta. Belefáradt. Szitkokat szórva azt kérdezi: minek? írógépén törülköző. Ne szállja por, és ne lássa a betűket. „Menjen a francba, hagyjon békén mindenki - dühöng, ha írásról kérdezik elég volt, írtam már eleget. És különben is, fájnak az ujjaim, sorra meggémberednek, a ...-csá- ba, hát azt hiszik, nincs nekem más gondom? Kiesik a kezemből a söröskrigli. Lassan nem bírom a számhoz emelni.” Arany Tigris, Prága, délután fél négy. Turistische Gruppé eins, zwei, drei a fényesre könyökölt asztaloknál, emitt vasöklű útjaví- tók, bár kikötői rakodómunkások is lehetnek, mellettük húsos henteslegények, hangosak is, nemcsak kövérek, osztozkodnak, vitáznak, heccelődnek. Bent a sarokban, megszokott helyén, a csapszéktől balra, Hrabal, a ki tudja, hányadik sör után. Norvég újságírónő faggatja, de inkább csak faggatná, mert Hrabal nem töri magát. Zajos magányából ha- bókosan int egyet, aztán Nietz- schére hivatkozik, morog valamit az orra alatt, és jó időre megint elhallgat. Keze a hasán, olykor hunyorog, mintha hanyatt fekve sütkérezne. Mosolyog, mert tudja, hogy „aki mosolyog, az valamilyen titkot hordoz magában, azért nincs szüksége sok beszédre... és a mosolyt nem kell senkinek megmagyaráznia, és nem is kell semmitől félnie”. Ezt ő írta és magáról, és most sem beszél többet, mint máskor. Feje fölött, a falon színes fotó, bekeretezve. Hrabal, Havel és Clinton. Egy asztalnál, itt a sörözőben. Fehér tigrisek délidőben. Büszke a csapos is a képre. Öblös tenyerével akkorát csap a pultra, hogy még a fülem is habos lesz. „Kurvafix, hát hogyne lennék büszke, ezek itt dumáltak egy jót, ettek, ittak, cseverésztek, én meg azt mondtam: kész, ha meg kell döglenem, akkor most vigyenek el, most, amíg boldog vagyok. De úgy látszik, még nem mehetek. Szolgálnom kell az Urat.” De nem fölfelé, hanem a sarokba mutat. Hra- balra. És önelégült arcot vágva kacsint egy nagyot. A sört meg vi- hetem, nem fogad el érte egyetlen koronát sem. Nézem a norvég újságírónőt, ahogy csalódottan bámul ci- helődő riportalanyára. Hrabal feladta. Már hallgatni sincs kedve mellette. Kihörpinti utolsó korty sörét, és anélkül, hogy elbúcsúznának, otthagyja az egész asztaltársaságot. És int, hogy menjek utána. Morózus az öreg, kétségtelen. Megszólalni sincs merszem. Ő ballag szépen, pityó- kásan, én meg kullogok mellette. Várom, hogy előbb ő mondjon, vagy kérdezzen valamit. Kezében ócska, koszos szatyor, amilyet egy magára valamit is adó piaci kofa az első kukába hajítana. Hrabal úgy lóbálja, akár egy flan- coló dáma a lakkozott retiküljét. És percenként harákol, köpköd jobbra-balra, vagy csak úgy „natúr” az orrát fújja. Nesze neked, világirodalom! Ólykor az ember is úgy fest, mint egy kóbor, gazdátlan macska. Már a Moldva partján járunk, amikor rám néz és szóra méltat. „Utálom a ...-csa kérdéseket. Utálom. Feldühítenek és elmegyek. Na jó, elvánszor- gok. El a francba, hogy ne idegesítsenek. Magaviseletből sosem voltam jeles. Még az iskolában sem. Nymburkban levizeltem egyszer a forró kályhát. Talán negyedikes lehettem... Pillanatok alatt olyan büdös lett az osztályban, hogy a tanítónő kizavart a folyosóra. Ók bent a bűzben, én meg kint a friss levegőn. De a tanítónő amúgy is idegroncs volt. A bolondokházában kötött ki szegény. Kettesnél sosem volt jobb jegyem magaviseletből. Inkább csak rosszabb. Hármas vagy négyes. Hogy szem előtt legyek, mindig az első pádba ültettek. Azt hitték, hogy ott majd megjavulok. Szart javultam meg! Nekidőlt a padomnak a tanító, és mit látok? Cérna lóg a sliccéből. Pontosabban az alsógatyájából. Jobb ötlet híján rákötöttem a kalamáris fedelét. Aztán behunytam a szemem, és vártam, hogy mi lesz... Képzelheti! A gimnáziumban kétszer meg is buktattak. Sohasem tanácsolták, hogy felsőbb évfolyamba lépjek. Ha rossz bizonyítványt kaptam, eldugtam. Azt mondtam, hogy elveszítettem, pedig csak nem akartam megmutatni. A bukások miatt nem fájt a fejem. Valahogy úgy fogtam föl, hogy meghosszabbítják az ifjúságomat. Meg aztán a bukás edzi is az ember lelkét. Érzékenyebb lesz mások sorsa iránt. Szebb lesz a tekintete. Jobban fog szeretni. Nem is ember szerintem, aki még soha, semmilyen helyzetben nem bukott meg az életben. Mint ahogy az sem, aki még nem gondolt az öngyilkosságra... Szerintem a jó irodalom nem más, mint ez az apály és dagály ott legbelül. Bukás és talpraállás. Mindig csak ez van. Amíg bele nem pusztulunk.” Megáll. Megállók. Elmélázik. Aztán a szatyrába nyúl és hosszasan kotorászik. Zacskós tejet, szalámivégeket látok a kezében, de csak úgy félszemmel lesem, nehogy észrevegye, hogy őt nézem. A söntésekben ő is ezt teszi. Remek megfigyelőképessége van még ma is. Látszólag mintha fel sem fogná, mi zajlik körülötte, közben a bőre alá lát az embernek. Mindent észrevesz, ami mellette, a közelében történik. Jegyzetelni is így szokott. Fejben. Zenei műveltségének köszönhetően. Fiatal korában tehetségesen zongorázott. Trombitája is volt. Állítólag azt is remekül fújta. Huszonhét éves korában még egyetlen sort sem írt. Csak a filozófia és a képzőművészet érdekelte. A görögök és a rómaiak. India és Kína. Aztán Hobbens, Kant, Spinoza. Hegel és Schopenhauer. Az egyiptomi művészet, a reneszánsz, a szürrealizmus. Minden. Joyce és Dosztojevszkij. Jeszenyin és Ungaretti. Huszonnyolc évesen kezd el írni. Verseket. A regények, a novellák, az elbeszélések, a forgatókönyvek később jönnek. Jóval később. De ma már nem ül az írógép mellé. Sem Prágában, sem Kerskóban. Ha úgy tartja kedve, inkább kollázsokat készít. Kísérjen el a villamosig, néz rám gyerekes tekintettel. Hazamegy. Praha 8, Koby- lisy. Lakótelep. Zajos magány. Kersko, nyirkos őszi délután. Hrabal tanyája, dús lombok alatt. Fenyők, tölgyek, nyírfák között harsogó, buja bokrok. Zöldre festett asztal mellett fehér-piros kockás, műanyag asztalterítővel letakart fapad. A kerítés közelében kiszuperált sparhelt. Odébb egy „zenélő” kanapé. A rozsdás rugók muzsikája elriasztja az ideszokott madárrajt. Hrabal a macskáit eteti. Tejet önt vagy hat edénybe. Mozdulatait tíz-tizenkét szempár követi. A legjobb falatok egy ócska, kopott tasakból kerülnek elő. Szalámidarabok, halkonzerv, csirkecsontok. Mennyei eledelek egy egész macskaszakasznak. Prüszkölő, ké- nyeskedő, egymás farkát cibáló cirmosok, harcos, tomboló, száguldó kandúrok. A farakás alól balga macskaköly- kök másznak elő. Cirógatni nem hagyják magukat, ugrásra készen lefetyelik a tejet. Hrabal arcán mélységes nyugalom. Meglehetősen egyszerű, sivár életének ezek a legszebb percei. Amikor hosszasan, szertartásszerűen a macskáit eteti. Felesége halála óta voltaképpen a macskái tartják életben. Dohog, dühöng, zsörtölődik, káromkodik így is éppen eleget, de ha felül a kerskói buszra, áz út, amely a négylábúak seregéhez vezeti, általában megnyugtatja. „Nem azért él, hogy írjon, hanem azért ír, mert él” - vélekedik róla Václav Havel. Hrabal, a durva, kegyetlen valóság krónikása, aki Vergilius nyomán mindig a tiltottra törekedett, hosszú hónapok óta egyetlen sort sem vetett papírra. Belső monológjait nincs kedve „kihan- gosítani”, totális realizmusából egyelőre (vagy már véglegesen?) nem kapunk újabb fejezeteket. Mélységes humanizmusa, sajátos humora legutóbb pár oldalas jegyzeteiben, esszéiben ragyogott fel. „Nem fogok keseregni. Gyilkos rosszkedvemet el tudom rejteni. Azért éltem a földön, hogy megírjam a Zajos magányt. Á halál ellen nem védekezem. Már nem...” A megérkezés percei. A hátizsákban Hrabal uzsonnája, a műanyag tasakban a macskáké. A buszmegállótól a házig többen is kísérik. Cirmosok, kandúrok, újabb és újabb macskakölykök. „Miután megetettem őket, a nagy, piros, szecessziós takarómat is megkapják. A piros pokrócot bézsszínű, keleties motívumokkal, amely még a gyerekkoromból származik. Amikor a nagyanyám bevetette az ágyat, akkor ezt a takarót terítette a dunyhákra, és Íesimította nagyZajos magányából habókosan int egyet, és jó időre megint elhallgat. Olykor az ember is úgy fest, mint egy kóbor, gazdátlan macska. apám faragott pálcájával. Gyermekként bámultam ezt a szertartást, ahogy a nagyanyám lesimította az ágyat, amelyben születtem, az ágyat, ami fölött Jézus és Szűz Mária képe függött, amint a mellükön szétrántják a ruhájukat, és megmutatják a szívüket... Ez a takaró lenyűgöz minden macskát. Szívesen üldögélnek rajta, szeretnek bújócskázni a pad és a szék támláján átvetett takaró alatt. Egészen a földig csüng ez az elnyűhetetlen piros pokróc. Kibír minden esőt és havat...”
