Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-11-13 / 46. szám

1996. november 13. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Striptease Demi Moore ezúttal mindent megmutat. Nemcsak formás idomait engedi látni, hanem kivételes tánctehetségét is bizonyítja Erin Grant szere­pében. A film egyeben hibá­ja, hogy a gyönyörű szí­nésznő buja táncjelenetei kö­ré egy roppant bonyolult, kínkeservesen kiagyalt törté­netet kerít. Erin Grant, a flo­ridai Eager Beaver sztriptíz­bár táncosnője azelőtt az FBI-nál dolgozott mint tit­kárnő. Félje stiklijei miatt el­veszítette állását. Amikor a válóperben a férfinak ítélték gyereküket, az asszony el­szegődött a kétes hírű bárba, hogy a perújrafelvétel költsé­geit ily módon teremtse elő. Egy éjszaka a bárba betéved a korrupt és kéjsóvár Dilbeck szenátor (Búrt Reynolds), aki a táncosnő iránti fellán­golástól vezérelve botrányba fullasztja az előadást. Az esetnek persze tanúja is akad, aki nem rest zsarolás­ba kezdeni. Aztán a zsaroló­ból vízihulla lesz. A bíró, aki­re Erin Grant válóperének új­ratárgyalását bízták, szívin-. farktust kap egy pomómozi- ban. A szenátornak éppen az Ifjú Keresztények Gyülekeze­tében kellene kampánybe­szédet tartania, amikor meg­makacsolja magát, és addig nem hajlandó elkezdeni a családot és a vallást magasz­taló szónoklatát, amíg titkára meg nem ígéri neki, hogy megszerzi számára a gyö­nyörű sztriptíz táncosnőt... A Striptease rendezője, And­rew Bergman erotikát, szatí­rát elegyít egy nem elég logi­kusan felépített krimivel. A férfi nézőket bizonyára kár­pótolja a film bántó hibáiért Demi Moore szoborszép tes­tének látványa. Heti hír B.B.-memoár Miután Brigitte Bardot 37 éves korában hátat fordított a mozivilágnak és a nagyvi­lági élet színpadáról is visszavonult, csak állataira és emlékeire vigyázott gon­dosan. A hatvanas évek fran­cia filmsztátja és szexszim­bóluma pont negyvenévesen fogott hozzá ahhoz az im­már 1500 oldalnyira duz­zadt önéletrajzhoz, amelyet a Grasset Kiadó vett gondo­zásába és küldött nyomdába, majd nemrég a párizsi köny­vesboltokba. Sikerkönyvre számított mindenki. Az is lett. A figyelmes olvasót rög­tön a vallomásos közlés és a stílus nyíltsága, őszintesége kapja meg: Bébé szinte kí­méletlen szókimondással meséli el élete és pályája leg­szebb és legrosszabb törté­néseit, eseményeit, bátran beszél önmagáról és minda­zokról, akiknek szerepet szánt vagy akiknek szerep jutott magánéletében. Mí­toszfoszlató merészséggel vallja be, hogy számára nem sok örömet okozott a filme­zés, és azt sem rejti véka alá, hogy egykor szerzett hírne­vét ma már csak az állatvé­delem érdekében használja, hasznosítja. A könyv megje­lenése után adott inteijúban - pedig emlékiratainak írását ezután sem hagyja abba - ar­ra is vállalkozott, hogy sum­mázzon: „Sokszor megérint­hettem a boldogságot. Való­jában nagyon nagy és erőtel­jes magányosságot érzek.” Kontraalt. De ízig-vérig nő. Natalja Burlak orosz énekesnő. Európai utakon jár. Párizsban színpadon, Pozsonyban az utcán „A vízum pórázon tart” Somogyi Tibor felvétele Szabó G. László ____________ Me gállított egy hang az utcán. Szokatlan színével, szokatlan mélységével, hatalmas vivőere­jével Pozsony szívében, fényes nappal. Azt hittem, rádió böm­böl valahol. Mentem tovább, körül se néztem. De a hang va­lahogy bennem maradt. Pár órával később, a Roland- szobor közelében újra meghal­lottam. Szállt végig a téren, be­töltve minden zugát, minden szögletét. És húzott lefelé, akár az örvény. Férfihangra tippel­tem, pedig nő állt a sarkon. Ma­gas, karcsú, kalapos nő. De a kalap nem a fején volt. A lába előtt hevert, a föl­dön. Szlovákul kérdez­tem, ő angolul vála­szolt. Orosz akcen­tussal. De előbb le­hajolt gyorsan, ki­markolta a kalapból a húszasokat, zsebre dugta szépen, és pil­lanatok alatt minden lényegeset elmondott magáról. Hogy Moszkvából jött, Anatolij Alekszandrovics Vasziljev Drá­mai Színházából. Itt biggyesz­tett kedvesen, hogy én őt aligha ismerem, s még mielőtt szól­hattam volna, azt is elhadarta, hogy próbaéneklésen volt a po­zsonyi Operaházban, de utazik tovább, Németországba. Vasziljev a világ egyik legjele­sebb rendezője. Aki nála ját­szik, az miért énekel Pozsony­ban az utcán? „Á, szóval mégis ismeri?” - nézett rám csodálko­zó szemmel. Sirály, Anyegin, A nagybácsi álma, folytattam. „Da, da, da.” De ha nála játszik, akkor tudnia kell, hogy tavaly tavasszal egy neves magyar szí­nésznő vendégeskedett az együttesben. Ezt már amolyan keresztkérdésként tettem fel. Hogy most majd akkor kiderül. Ki is derült. Natalja Burlina úgy mondta ki Törőcsik Mari nevét, hogy abban nemcsak tisztelet - szeretet és rajongás is volt. Történt mindez pénteken. Hétfőn délután már úgy me­sélt magáról, mintha regényt írnék fordulatos életéről. „Június végén itt járt a színhá­zunk Pozsonyban. A Sirályt ját­szottuk. Másnap este tízkor már Moszkvában voltunk, reg­gel ötkor pedig utaztunk to­vább Párizsba. De én már akkor szerelmes voltam. John is sze­relmes volt belém. Legalábbis ezt állította. John amerikai ál­lampolgár. Pozsonyban botlot­tunk egymásba. Amikor Párizsban vendégszere­peltünk, ő már hosszú faxokat küldött a moszkvai címemre, hogy szeret, komolyan szeret, alig várja, hogy újra találkoz­zunk. Szeptember 12-én jöttem Po­zsonyba, miután Vasziljevtől fizetet- len szabadságot kértem. John na­gyon boldog volt. Ma is az. Lakást bé­rel Ligetfaluban, de pénze nem nagyon van. Naponta egy­szer eszünk, és ak­kor is keveset. Többre nem futja. Illetve nem futotta. Mert még mielőtt éhen haltam volna, azt mondtam, ez így nem mehet tovább. És kiálltam az utcára énekelni.” Ezzel a hanggal vétek a sarkon állni, vetem közbe, miközben tudom, hogy Piaf is így kezdte. „Énekeltem én már Svájcban is. Egyszer pódiumon, máskor az utcán. Moszkvában a metró­ban. A Vörös tér közelében, a Gorkij utcai megállóban. Ennél forgalmasabb helyet nem isme­rek. Aki ment, hogy megnézze a kiglancolt Lenint, biztos, hogy utolérte a hangom. Tize­nöt évig templomokban énekel­tem. Moszkvában végeztem a Csajkovszkij Konzervatórium­ban. Egy évig a Bolsoj énekka­rában dolgoztam, de a fizetést kevésnek, a lehetőségeket egy­re szűkösebbeknek éreztem. Lementem hát a metróba. Vár­tam, hogy felfedezzen valaki. Csakhamar oda is lépett hoz­zám egy férfi, hogy ilyen nincs, ilyet ő még nem hallott. Car­men áriáját énekeltem, és még sok minden mást. Bemutatko­zott. Azt mondta, Denverben él, majd jelentkezik. Azóta fel­hívott, hogy decemberben ta­lálkozni akar velem. A pozsonyi Operaházban is azzal búcsúz­tak tőlem, hogy decemberben jelentkezzem újra. Addigra tisztázódik a helyzet, és az új igazgató majd eldönti, hogy fel­vesznek-e vagy sem. De ki tud­ja, hol leszek én már december­ben?” Vasziljewel is a metróban ta­lálkozott? kérdezem. „Ott. Előbb azon­ban el kell, hogy mondjam: énekel­tem egy moszkvai kávéházban is. Csak a Habanerá- ért ötven dollárt kaptam. De a kávé­házi éneklés nem nagyon érdekelt. Visszamentem hát a metróba. És akkor szólított meg Vaszil­jev, hogy lenne egy ajánlata: énekeljek inkább nála. Ez 1992-ben történt. Azóta az ő színházában dolgozom. Az idén, amikor Párizsban vendég­szerepeltünk, volt egy dales­tem. Svájcban és Németország­ban önállóan koncerteztem.” Kontraaltot ritkán hall az em­ber, már ez is vonzereje lehet minden fellépésének. „Bázelben Rahmanyinov és Rimszkij-Korszakov dalait éne­keltem, és azóta is visszavár­nak. Pozsonyba eredetileg hét napra jöttem. Most már több mint egy hónapja itt vagyok, és még mindig nem merem állíta­ni, hogy nagy, mély szerelem­ben élünk. Holnap minden­esetre elutazom Németország­ba. Sietnem kell, mert lejár a vízumom. John meg majd kül­di utánam a leveleit Moszkvába.” Egy órával később, miután orosz útleve­lére, szlovák koroná­ért nem kapott né­met márkát, abban maradtunk, másnap újra találkozunk, s majd az én útleve­lemre váltjuk be a pénzét. Késő este azonban felhívott, hogy mégsem utazik Németország­ba. Úgy döntött, Bécsbe megy próbát énekelni, aztán Svájc­ba, mert közben utolérték őt. Előbb azonban haza kell ugra­nia Moszkvába, dohogott. Az az átkozott vízum pórázon tartja. „Törőcsik Mari mellett felemelő érzés volt énekelni.” „Vasziljevnél a negyedik évadomat töltöm”. Paul Simon a rádióból tudta meg annak idején, hogy világsztár lett. Azóta az etno felé fordult. Az amerikai gitáros trubadúr változatlan magánya Pécsi Ágnes _________________ Ha előfordult valakivel a zene eddigi története során, hogy a rádióból tudta meg, világsztár lett belőle, hát Paul Simon volt az. Az 1941-ben New Yorkban született fiatalember gimnazis­taként társult osztálytársával és barátjával, Art Garfunkellel, hogy Tóm és Jerry néven példa­képeik, az Everly Brothers nyo­mán betörjenek a halhatatlan­ságba. Egyik daluk, a Hey Schoolgirl kétségkívül némi népszerűségre tett szert a he­lyi rádióadók műsorán, csak­hogy akkoriban a vokálon ala­puló, akusztikus gitárral kí­sért, folkos dalok éppen - már és még - nem voltak divatban. A duó - új, Simon and Garfunkel néven - lemezre gyűjtött pár dalt Szerda, hajnali három cí­men, de összeállításuk teljes részvétlenség mellett kimúlt. Si­mon és Garfunkel ideiglenesen meg is szakították az együttműködést: Simon Angliá­ba utazott „csajozni”, kis diák­klubokban egy szál gitárral föl­lépni. Néhány hónappal később itt tör­tént meg vele, hogy egy reggel másnaposán fölébredt, a rádió­hoz támolygott és bekapcsolta, majd rögtön azt hitte, álmodik. A bemondó ugyanis ezt búgta a fülébe: „Most pedig hallgassák meg a világ mai legnépszerűbb dalát, a slágerlistát vezető Si­mon and Garfunkel-dalt: A csend hangjait!” Paul nem is igen ismert a dalra, azt ugyanis egy Tóm Wilsort nevű hangmérnök merő szórako­zásból „leemelte” a már említett lemezről, és az akusztikus kíséret helyett zenekart és gitárokat adott alá. Simon persze azonnal hazasietett, és ezzel kezdetét vet­te a hatvanas-hetvenes évek leg­látványosabb zenei karrierje. Férfi vokálcsapatnak soha ekko­ra sikere nem volt: csak úgy sor­jáztak az arany- és platinaleme­zek, a világslágerek, mint az I am a Rock, a Boxer, Mrs. Robinson, Híd a zavaros vizek felett, Cecí­lia, El Condor Pasa. 1972-ben, sikereik csúcsán, egy- begyűjtött dalaik megjelenésé­vel és egyik nótájuknak a sláger­lista élére kerülésével egy időben egyszer csak szétváltak. A válás békés volt: Garfunkel a film iránt kezdett érdeklődni (játszott is például A 22-es csap­dájában), meg egy kicsit már un­ták is egymást. Azóta azonban időnként összejönnek, és úgy tíz­évente adnak egy-egy „búcsú­koncertet”. Közben persze Paul Simon is próbálkozott a filmmel, például az Annié Hallban ő játssza azt a kopaszodó filmproducert, aki le­csapja Annie-t Woody Allén ke­zéről. Zeneileg mindinkább az etno felé fordult: 1984-es leme­zén, a Gracelanden dél-afrikai zenészekkel, afro stílusban je­lentetett meg hamar sikerré vált számokat. Magánélete továbbra is sivár, szomorú: néhány kitérőtől elte­kintve magányos maradt. Tízévi szerelem után feleségül vette a Csillagok háborúja Leia her- cegnőjeként ismert Carrie Fi- schert, aztán három hónap múl­va elváltak. Az ötvenötödik szü­letésnapját nemrég ünnepelt művész változatlanul az, aki ifjú­korában volt: gitáros trubadúr, aki hirtelen, bejelentetlenül vagy nagyon is bejelentve, itt-ott feltűnik a világ színpadain, hogy gitárját pengetve előadjon né­hány örökzöld slágert.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents