Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-13 / 46. szám
Kultúra 1996. november 13. 13 Környezettanulmány és gyorsfénykép a kilencvenes évek szlovákiai magyar irodalmáról Az ambivalencia irodalma? Fekete Zoltán: Ragaszkodás Tusrajz, 1996 Tóth László „Néhány napja meghalt egy szlovákiai magyar író. Nagyon tehetséges volt és nagyon fiatal. Nyár elején egy szlovákiai magyar költő az egyik népünnepélyen kipottyant a ringlis- pílből. Ő megúszta kisebb zúzó- dásokkal. Egy másik szlovákiai magyar író, aki civilben pék, nemrég mesélte zoológiái tárgyú élményeit, s hogy hogyan készül a mindennapi kenyér hazánkban. Karambolok, mellékutak, kényszerpályák. Sorolhatnánk még néhány épületes példát a kirúgottakról, a pályát önként feladókról, vagy egyszerűen azokról, akiket , ugyan nem gázolt el a sors vagy a fényes jelen, de azt sem állíthatják, hogy végzettségüknek és tehetségüknek megfelelő, termékeny értelmiségi létet mondhatnak a magukénak. Ha egyszer valaki a jövő évtizedekben meg találná írni a szlovákiai magyar értelmiség rendszerváltás utáni helyzetét, ellehetetlenülését és kilátástalanságát, nagy és kis tragédiáit, elképesztő lista állna Egyre többen szorulnak marginális helyzetbe. össze.” - Ezek a sorok egy kiváló pozsonyi költő és publicista barátom, Kövesdi Károly tollából kerültek papírrá néhány héttel ezelőtt, de keresve sem találhattam volna jobb indítást csapongó összefoglalómhoz, mellyel azt a legjobb esetben is felemás helyzetet, meglehetősen lehangoló látványt kívánom érzékeltetni, amely a legutóbbi öt-hat esztendőben a szlovákiai magyar irodalmat jellemzi. S bár Kövesdi jegyzete óta alig telt el három-négy hét, már egy további szlovákiai magyar író-költő is elhagyott bennünket, aki szintén elég fiatal volt ahhoz, hogy akár még három-négy évtizedig is élhetett, alkothatott volna. Ráadásul újságíró barátom nem is említi, hogy a legfiatalabb - a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján indultak - nemzedékének két legizgalmasabb, legfelkészültebb tehetsége immár évek óta Ausztráliában, illetve Angliában keresi kenyerét s önmagát. Arról sem szól, hogy nemcsak a hazájukat az elmúlt három évtizedben félig-meddig önként vállalt kényszerűségből elhagyó szlovákiai magyar írók - hogy csak Monoszlóy Dezső, Varga Imre vagy Czakó József nevét említsem - nem kerülhettek beljebb (még 1989 után sem) szűkebb pátriájuk irodalmának perifériájánál, jóllehet abban központi hely is megillethetné őket, hanem az otthon maradottak között is egyre többen szorulnak - ugyancsak félig-meddig abból a bizonyos önként vállalt kényszerűségből - marginális helyzetbe. Sőt lassan maga a szlovákiai magyar irodalom is, úgymond, kiszorul önmaga perifériájára. Végül arra sem tér ki a Vasárnap tárcaírója, hogy a rendszer- és hatalomváltás ténye miatt szükségszerűen támadt szerepzavarai; korábbi eredetű szerkezeti anomáliái; financiális támogatottságának megoldatlansága, anyagi hátterének biztosítatlansága; a magyar irodalom, művelődés egészébe való beilleszkedésének akadozása, mindkét oldalról való akadályoztatottsága, a szlovákiai magyar társadalom gazdasági elbizonytalanodása, szociális átrendeződése, olvasási szokásainak átalakulása, intézményei, kiadói, könyvterjesztői és sajtóbéli hátterének helyenként részleges, helyenként telA szlovákiai magyar irodalom a működőképtelenség határára jut. jes összeomlása; az irodalom korábbi társadalmi státuszának megrendülése és egyéb, itt most nem említendő okok miatt a szlovákiai magyar irodalom lassan a teljes működésképtelenség határára jut, amikor a legalapvetőbb funkcióinak is képtelen lesz eleget tenni, mely funkciókat még a posztmodem sem vonja/vonhatja meg tőle. Márpedig ha példának okáért az olyan, az irodalom működése szempontjából élettani funkciók, mint amilyen az írói utánpótlás fogadása és formálása, az irodalom folytonosságának biztosítása a részek szintjén nem működnek, az ezek hiányából fakadó zavarokat az egész - a magyar irodalom egésze - sem lesz képes teljes mértékben kiküszöbölni, semlegesíteni. Mielőtt azonban végre közelebb hajolnék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomnak az 1989-es rendszer-, illetve hatalomváltás óta eltelt éveihez, fejlődési jelenségeihez, eredményeihez, célszerű legalább futó pillantást vetni annak 1989-et megelőző korszakaira. (Részletek egy Magyarországon elhangzott előadásból. Következő számunkban folytatjuk.) Heti kultúra Heti jegyzet Hallgatom a rádiót Vas Ottó Hallgatom a rádióban kedvenc lélekbúváromat, amint éppen arról beszél, hogy kis hazánkban az emberek túl komolyak, komorak, sőt depressziósak, mivel nem tudnak kiszabadulni a mindennapok taposómalmának igájából; elfelejtettek lazítani, játszani, bolondozni, és már egyáltalán nem csodálkozom. Eszembe jut ugyanis, hogy vezető politikusaink sem szeretik nagyon a játékot, a humort, a kacagást, a szatírát; közvetítőiről, a színészekről már nem is beszélve, hiszen minden, egy kicsit is bíráló műsor szereplőit, szervezőit tapintatosan páros lábbal távolították el például a Darmo-, akarom mondani a televízióból. A politikai tekintély ilyetén őrzése azonban már régebben sem vált be. Gondoljunk csak a rengeteg politikai viccre. Három dolgot ugyanis nem árt tudni. Először: a humort, a szatírát nem lehet elhallgattatni. Másodszor: humorral, viccelődéssel nem lehet megfosztani tekintélyétől egy valóban elismert politikust, nem lehet megrontani egy társadalmat, csak jobbá tenni az emberek közérzetét. Harmadszor: tekintélyt a politikusok (képviselők, pártvezetők, miniszterekés egyéb fejesek) csak komoly, alapos, az ország érdekében végzett munkával szerezhetnek. Ehhez pedig időnként nagy szükség van a jó humorérzékre is. A humorta- lan, humort és humoristát üldöző figurák ugyanis - Kosztolányi után szabadon - egyéb gazemberségekre is képesek. Ajánló A Benkó Dixieland Pozsonyban Csaknem negyven éve, 1957- ben alapította Benkó Sándor a Benkó Dixieland Band-et. A Sacramento Jazz Jubileum USA fesztiválon 1982-ben nagydíjasok voltak, kitüntette őket a Kaliforniai Parlament, 1987-ben maga az Egyesült Államok elnöke, Rónáid Reagan is kitüntető elismerésben részesítette őket. Azt mondják, a hét remek muzsikus csodát művel, magával ragadja a közönséget, együtt szárnyalnak a mesés dixie zenével. November 14-én Pozsonyba jön a csapat, hogy Benkó Sándor, Járay János, Nagy Iván, Nagy Jenő, Sárkány Sándor, Halmos Vilmos és Zoltán Béla kitűnő játékával elvarázsolja a közönséget. Szász Endre, Benkó Sándor és Gina Lollobrigida Regény A hogy közeledtem felé, egyre jobban hátrált, a végén le kellett teper- nem, hogy garatéba öntsem a löttyöt. Na, akkor kezdett üvölteni. Volt decibel, nekem elhihetik! Fölemlegetett valami ázott rántott húst, siratott fél tál főzeléket, és kétnapos gyászt hirdetett a koffein elhúnyta miatt. Lehiilyéztem. Visszahülyé- zett. Lemarháztam. Visszamar- házott. Fejéhez vágtam a nászajándékba kapott porcelántálat. Fejemhez vágta a válás esetén mindenképp követelt műanyag bögréjét. Repült a kutyája képe. Repült a macskám képe. Repült a kutyája. Repült a macskám. Egy helyben izgult a papagáj, hiszen neki már az ükapja se tudott önként szállni. A hangerőtől időközben kiesett az utcára nyíló ablakunk, összecsődült tömeg bámult a konyhánkba és fennhangon licitált ránk. Emlékszem, hatkettőre Sogyi vezetett, mikor egy fickó bepucsított a párkányon, hogy emlegetni kezdje sugárhajtású édesanyánkat. Mindketten egyszerre lendültünk felé: féljem a balsorát gyökérkezelte, én a jobboldalit. A pofa pedig középre dőlt hanyatt. Rászámoltunk: hatnál fölállt és elrongyolt a megszépítő messzeségbe. Helyszínre ért az ügyeletes rendőr, aki jegyzőkönyvezett egy betörést DearSogyi Táncoslelő Fajkusz Mária 6.rész (Betörtek?! Észre se vettük!),és mozgósította az FBI madártani szekcióját, hogy mentse papagájunkat a kipusztulástól. Rögtön ezután magát kellett mentenie, ugyanis a nézőkre átterjedt a verekedésünk. Mindannyian nyolc napon túl gyógyultunk. Drágámmal egy hónapig csak levélben voltam hajlandó kommunikálni. Drágám egy hónapig csak levélben volt hajlandó velem kommunikálni. Azt írtam, visszamegyek az anyámhoz. Azt írta, visszamegy az anyjához. Anyám azt írta, majd ő jön át hozzánk! Erre So- gyim azt írta: az régen rossz, inkább ő gyalul haza. Szép volt a békülésünk. Esküszöm, percekig szép volt! Meredtünk egymás szemébe és mértük könnyeink sótartalmát. Meghitt este teijengett, gyertya égett az asztallal, és kandallónkban főtt a rőzse. Valami exkluzívra vágytam... valami másra, mint ami megszokott... Semmi nem jutott eszembe. Kértem hát őt jelentse Ő a tettek mezejét!- Cicapoci... - súgtam fülébe - tégy velem most olyat, amit egyhavi távoliét okán nem tehettél, mert nem vettem volna észre... Tett. Kitépte magát az ölelésemből, beugrott a kandallóba és tűzről pattantan távozott a kéményen keresztül. Fél évre elhagyott. Ne tudják meg, mit éltem át! Sokáig horpadt mellkassal ültem a fotelben. Szenvedtem, mint ágytál használatkor, kínomban cikk-cakkot haraptam a szőnyegekbe és mélabús sanzonokat rögtönöztem. Ismerik Elvis Presley Only you című számát? Na, egyeben este ötvenszer énekeltem el teli torokból. A szomszédok eszementen verték az ajtómat, de nem érdekelt! Nem tudtak lekussolni; az az este nekem adatott! (Meg az érte kapott két év felfüggesztett is.) Az első magányos hónapot éltem át legnehezebben. Szükségállapotot rendeltem el és kijárási tilalmat szabtam magamra. Előtte házkutatási paranccsal támadtam lakomat és elkoboztam Sogyi összes fotóját. A második hónap jobban telt, kezdtem hozzászokni, hogy Cicapoci kilazult a légteremből. Bejártam egy nőegyletbe arcot pirítani, tüntettem a kergemarhakór ellen és sűrűn csókoltam anyámat. A harmadik hónapban már köszöntem, ha ismerőst láttam. A negyedikben durva hangú levelet írtam a huligánokhoz, felszólítottam a dél-afrikai kormányt, hogy mondjon le és sürgettem az arab-izraeli csókparádét. Az ötödik dekádra csúnyább voltam, mint valaha, ez kétségtelenül mutatta, hogy egészségnek örvendek. Gondoztam a budimat és - kortyokban - újra tudtam kávét inni. Viszont akadt valami, amit nem sikerült ismét számba szoktatni: irtóztam a rántott hústól! Emlékeznek?... Azzal kezdődött minden... Ha panírt látok, erjedni kezdenek a hajhagymáim és tanácsért szalad véremben a hemoglobin. S ogyim pont így van ezzel! Honnan tudom? Igen, igen, a hatodik hónapban másodszor is hazagyalult. Azóta húsz év telt el, és mind a húszat kézfogva töltöttem velem. Ja, nem... Én egyszer bevadultam és két hétre emigráltam juhászpulinak a Spitzber- gákra. Afférunk támadt, hány percig kell buggyantani a lágytojást, így jobbnak láttam havasokig söpörni mielőtt bizonygatva szétfőzzük a tojáskészletünket. Családunk és barátaink- ha jelen vagyunk - megértő tapintattal kerülik a panírozott dög minden változatát. Jóérzésük odáig fajult, hogy az étel nevét sem mondják ki előttünk. Azért szólnék valamiről, talán keresnének: elköltöztünk! Nem terveztük, de rákényszerültünk. Történt ugyanis, hogy rég nem látott házaspár készült hozzánk ebédre, Eufrozina és Rezső. Az asszonyka kikönyörögte, hadd hozza ő a húsfélét, élete páija úgyis a hentes szakmában virít. Belementem. Megjöttek. Eufrozina eufórikusán babrálni kezdett a konyhámban. Magára hagytam, én sem szeretem, ha ilyenkor a bokámra lihegnek. Mikor klofföló hangokat hallottunk, még reménykedtünk... Hátha hirtelen- sültlesz!... Pillantásom összekó- colódott Sogyiéval, akinek szintén kezdett kifutni füléből a vér. Türelmünk bemondta az unalmast! Egyemberként csapódtunk a kijárat felé, ami mindkettőnket letaglózott, lévén, hogy az ajtó ekkor még nem volt nyitva. Azóta sem tértünk vissza. Pánikszerűen búcsúztunk otthonunkból egyszer s mindenkorra. Tudják, mi a dühítő? Mi is csak évek múltán értesültünk levélből: vendégeink hallottak rögeszmés pa- nír-undorunkról, így aznap ebédre hirtelensültjött volna tányérunkig! (Vége)
