Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-13 / 46. szám
3 1996. november 13. Riport Az asszimiláció szorításában az egyik legmagyarabb falu a Zoboralján „Nem akarok magyar iskolába járni...” S. Forgon Szilvia A hetvenes évek központosítási hullámában több száz kisközség felett mondták ki a hatalmasok az ítéletet, beruházás híján lassú pusztulásra ítélve azokat. Közéjük tartozott a zoboralji magyar falvakegyike: Lédec. A gímesi várhegy északkeleti lábánál található település valószínűleg már az Árpád-korban lakott hely volt. Alapítói a helyi száj- hagyomány szerint a gyepük őrzésére odavezényelt „székelyek” voltak (ezzel magyarázzák a Székely családnév gyakori előfordulását Lédecen). A monda valóság- tartalmát ugyan történelmi tények nem támasztják alá, annyi azonban biztos, hogy Lédec már a kora középkorban az egyik legészakibb magyar település volt. Fekvését tekintve ma is az, de magyarjellegét mintha kezdené elveszíteni. A 830 főt számláló lakosság ötven százaléka ugyan még ma is magyarnak vallja magát, ám túlnyomó többségük már az idősebb generációhoz tartozik. A valós jelent és a fenyegető jövőt leghívebben a helyi alapiskolában uralkodó viszonyok jellemzik: a magyar tagozat 1-4 osztályában öt gyerek tanul, míg a szlovák tagozaton 46. „Én nem akarok magyar iskolába járni, mert ott nekem nem lesznek barátaim”. Amikor az ember ezt hallja egy ötéves gyerek szájából, akkor már el kell gondolkodnia azon, mi is történik körülötte, mondja Hók Edit óvónő, aki Gí- mesről jár tanítani az egyébként szlovák tannyelvű óvodába. A gyerekek között két magyar van, ezek egyike az ő fia. - Én mindig magyar falunak ismertem Lédecet, ám a séták alkalmával magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a faluban már alig hallani magyar szót. A folyamat valamikor 15-20 évvel ezelőtt kezdődött, a központosítások idején, amikor leírták a községet és nem adtak többé építkezési engedélyt. A fiatalok elköltöztek, a falu pedig fokozatosan sorvadni kezdett - állítja Varga Imre polgármester. 1976-ban még 1250 lakosa volt Lédecnek, ma 830. Sok az üres parcella, az üres ház, többen halnak, mint születnek. Csökken a lakosság, s azon belül is csökken a magyarok számaránya. Az idősek nagy része még magyar, de a fiatalok többsége már szlovák nemzetiségű. Ez részben a migráció, részben a vegyes házasságok eredménye. A családtalanok jóformán mind magyarok. Ahogy azok voltak az elköltözöttek is. A faluba a környező településekről szlovákok költöztek, az elhagyott házakat is nagyrészt nyitrai szlovákok vásárolták meg hétvégi háznak. Az idegen akár színtiszta szlovák településnek is gondolhatná a Derven- ce-parti kis falut, ha nem figyelmeztetné a vegyes lakosságra a magyar nyelvű falunévtábla. ró díját. A 100-110 tagú alapszervezetnek ugyan szintén nem rózsás az anyagi helyzete, ennek ellenére nem tétlenkednek. - Továbbra is rendszeresen szervezünk kirándulásokat, színházlátogatásokat, részt veszünk különböző fesztiválokon - sorolja az elnöknő. - Noha mióta Jókai Mária elment, a folklórcsoport nem működik rendszeresen, ha fellépésekről van szó, most is össze tudjuk szedni a 12-16 embert. Nagyobb baj, hogy nincs utánpótlás. Nincs ugyanis a faluban magyar fiatalság, amely átvenné a stafétabotot. Es mikor ezt mondja, BaA fiatalok elköltöztek, a falu pedís fokozatosan sorvadni kezdett.- Isten verése az, hogy ennyire lecsökkent a magyarok száma. - sóhajt nagyot a polgármester, majd magyarázatképpen hozzáteszi - Hiányzik az intelligencia. Kikerültek ugyan közülünk mérnökök, orvosok, tanítók, papok szép számmal, de egyik sem maradt a faluban. Amíg itt volt Jókai Marika, addig volt kulturális élet, volt hagyományőrzés, folklórcsoport alakult, néprajzi múzeum nyílott. A másik lelkes kultúrmunkás Budai János tanító volt, aki évente színdarabot tanított be. Azokban az időkben közel s távol a legmagyarabb zoboralji falunak Lédecet tartották. Mióta azonban a faluban nincsenek tanítók, nincs aki a népben a lelket tartsa. De ki is vállalná ma ezt a munkát, ha nincs megfizetve? 300-400 koronáért nem lehet csodát várni. Mégis születnek azért csodák, ha aprók is. Ezt példázza a Baráth Mária vezette helyi Csemadok- alapszervezet működése. Folklórcsoportjuk az idén elhozta Budapestről a Jákó Vera Alapítvány legszebb magyar népviseletért járáth Mária nem csupán a folklórcsoport további működésére gondol, hanem a hagyományok folytatására, a népviselet megőrzésére, a néprajzi gyűjtemény gondozására. A gyökerek továbbélteté- sére.- Attól tartok - mondja -, a folyamat visszafordíthatatlan. Mi a zoboralji nyelvszigeten belül is sziget vagyunk, körülvéve szlovák falvakkal. Az asszimiláció elkerülhetetlen. Húsz évvel ezelőtt még a szlovák gyerekek tanultak magyarul, most fordítva. A környéken nincs magyar középiskola. A legtöbb szülő pedig nem engedheti meg, hogy gyermekeit távolabbi iskolákba küldje. A körülmények ellenére tiszta csoda, hogy Lédec magyarsága még úgy-ahogy tartja magát. Hogy meddig? Ha ez így megy tovább, nem sokáig. Mintha szavainak akarna nyoma- tékot adni, megkondul a lédeci templom 1216-ból való harangja. Hosszú évszázadokon át kísérte végig a lédeciek életét, születésüktől fogva a halálukig. Figyelmeztetve őket veszélyre, tatárra, törökre, buzdítva őket imára, csendes áhítatra. Soha nem volt kérdéses, milyen nyelven. Egészen a közelmúltig.- A lédeci magyarság fogyóban van. Oda jutunk, ahová Egerszeg és Vicsáp. Elszlovákosodik a falu - ismeri be szomorúan Gábor Bertalan esperes, aki immár 34. éve szolgál Lédecen, az Árpád-kori anyaegyház örökében. Hívei hűségére nem panaszkodhat, a lédeciek a legvadabb kommunizmus idején is kitartottak hitük mellett, a nemzetiségük megtartása sajnos, mintha már nehezebben menne.- Egyre kevesebben vagyunk. Egy évre 10 keresztelő és 30 temetés jut. Akik halnak, magyarok, akik születnek, szlovákok. A legnagyobb baj, hogy hiányoznak az elkötelezett magyar papok. Ha lenne magyar püspökség, jobban lehetne buzdítani a fiatalokat. De attól tartok, mire itt magyar püspökség lesz, már nem lesznek magyar hívek.... A 87 éves Budai Sándor emlékszik, valaha sokkal többen jártak templomba, mint manapság. S főleg több volt a fiatal. A falu élő krónikását elszomorítja falujának fogyó magyarsága és sorvadása. Mint mondja, Barslédecen (ez a falu történelmi neve, mivel Bars és Nyitra megye határán terült el) a két háború között csak pár szlovák család élt. A faluba férjhez jött menyecske pedig kötelességének érezte, hogy megtanuljon magyarul. Jól tudja, a lédeciek soha nem dúskáltak a jólétben. A Forgách grófok egykori cselédeinek jó, ha 8-10 hektár földjük volt, a harmincholdas gazda már nagybirtokosnak számított. A nincstelenek eljártak dolgozni a környező birtokokra, de Baranyába sőt még Franciaországba is. Aztán jött a szövetkezetesítés, s még azt a kis háztájit is elvették az emberektől. Most már újra lehetne gazdálkodni, de nincs kinek. Az öregek már nem bírnak, a fiatalok nem tudnak... Budai bácsi szinte egy percre sem tud megválni a földtől, ahogy a korosztályába tartozók többsége sem. Gyökereikkel nem tudnak elszakadni sem a földtől, sem a hagyományaiktól. Amíg ők élnek, él Barslédec is. Aztán, ki tudja.... Még néhány évtizede Barsléde egyik legmagyarabb falu volt a boralján. A nyelvéhez, hagyó nyaihoz ragaszkodó közösség még a szlovák anyanyelvű gy kék is megtanultak magy; A szőlőművelés védőszentje Szent Orbán, szobrát minden szőlőhegyen meg lehet találni. Ő köszönti az érkezőt a lédeci szőlőhegyen is. Lédecnek két szőlőhegye van, az egyik a „bar- si”, a másik a „nyitrai” oldalon. A faluban talán nem akad olyan gazda, akinek ne lenne néhány tőkényi szőlője. A szőlőtermesztésnek ezen a vidéken nagy hagyományai vannak. A régi ültetvényt ugyan a századforduló nagy peronoszpóra-járványa kiirtotta, de helyébe azóta ellenál- lóbb fajták kerültek. A „hegyre” is modern pincesorok épültek, s már csak elvétve találunk régi, hagyományos építésű pincéket. Irodalom és identitás Kötő József(Kolozsvár) Egyetemes magyar irodalmunk sugallatait hallgatva nemzetka- rakterológiánknak két alaptípusa körvonalazódik. A nem-. zethalál víziójával küszködök, a Vörösmartyk, a Kölcseyk, a Csoórik verseiből kicsapó önkorbácsoló indulat a tragikus félelmet jelzi, hogy eltűntünk a föld színéről. A nemzetféltés másik modus vivendije a Csokonaiaké és Zrínyieké, akik azt hírelik, hogy „nincs sír, hol nemzet süllyed el„ , és „egy népnél sem vagyunk alábbva- lók”. Nemzeti történelmünk Mohácstól Egerig mindkét nézőpont igazolására bőven szolgáltat példát. Könnyű dolgom lenne, ha az erdélyi irodalomban tükröződő identitásképet egyszerűen be kellene sorolnom valamelyik alaptípusba. Csakhogy az önálló erdélyi fejedelemség 185 éve a Mohácsi tragédiától a kuruc kor küzdelmeiig egy olyan hagyományt teremtett, amely egyik alaptípusba sem gyömöszölhető bele. Az országmegtartó erő alaprétege a tanulás, a műveltség. Erdélyben például régi szokásjog - melyet Bethlen törvényben is szentesített -, a tanulási szabadság. Elegendő Apáczai Csere János Magyar encíklopae- dia-jára utalnunk e tétel bizonyítékaként, aki a 17. század forradalmian új gondolatait, Descartes tanításait hazahozta. A kartéziánus Apafi fejedelem a nyugat-európai igényeken nevelődő, de az ország sajátos értékeit is őrző magyar kultúra központjává igyekezett tenni udvarát, s az uralkodó legfontosabb feladatának az iskolák fejlesztését és a korszerű tudomány intézményes kereteinek megteremtését tartotta. Nem véletlen, hogy a világon először Erdélyben iktatták törvénybe 1568-ban a lelkiismereti szabadságot. Bethlen és Apafi valláspolitikája toleráns volt, fejedelmi szóval biztosították a tanítás szellemének szabadságát. Ezt a hagyományt transzszilva- nizmusnak nevezik. A Tündérkert korszaka, az egész erdélyi fejedelemség időszaka egy sajátos identitás alapjait rakta le, amely kiinduló pontjává válhatott a nemzeti lét újragondolásának egy új történelmi helyzetben is, mikor a nemzet egy része kisebbségi helyzetbe szorult. A kisebbségi identitás kimunkálásának Bethlenje és Apafija Makkai és Kós; akik a fejedelmekhez hasonló világossággal és célratöréssel fogalmazták meg a nemzeti létnek kohéziós egységet és megtartó erőt jelentő tanait. Makkai Sándor püspök bibliás tömörséggel foglalja össze a kisebbségi transzszilván művelődés alapelveit: „kisebbségi kultúra = saját nemzeti tradíción nyugvó, de önállóan fejlesztendő szellemi és erkölcsi élet megteremtése - a minőség jegyében”. Nem véletlen, hogy Kós Károlyék bibliai idézettel indították a Trianon utáni korszak tennivalóira figyelmeztető röpiratukat. Krenner Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „Ha erdélyi magyar életünket a holtpontról el akarjuk mozdítani, márpedig bizonyos, hogy el kell mozdítani, akkor nincs más mód, mint az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás, erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező pozíciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy egyelőre más kisebbségek szövetségére sem; mindent magunknak kell elvégezni, még az egyetemes magyarsághoz való kapcsolataink szorosabbá tételét is, mert a tennivaló nagyobb része most mások megnyerésében van.” Az első cselekvési területet egyetlen mondatba sűrítve ( határozhatnánk meg: teret nyerni otthon. Kihasználva í önszerveződés biztosította li hetőségeket, építsük ki önkc mányzatunk művelődési inti ményrendszerét, amely nem ti autonómiánk kerete lehet. Minden magyarlakta települ sen hozzuk létre saját egyesi léteinket, alapítványainkat, amelyek a polgárosodás, a v; gyonosodás, a modernizáció gócai lehetnek. Alakuló közé osztályunk segítségével olya intézményrendszer-modellt hozzunk létre, amely képes í öneltartásra is. A politikábar érvényesítsük a Bethlen Gáb i hagyományt: önfeladás nél küli rugalmassággal szerezzünk hatalmi pozíciókat. A n sodik terület a határon túli n gyarok összefogásának szerv
