Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-10-30 / 44. szám

Nagyvilág 1996. október 30. 7 Egy olaszországi szuperbörtön a rács túlsó oldaláról Vezeklés Ucciardonében Prágai levél Magyar diákok Prágában Európa legbiztonságosabb fegyháza, az Ucclardone Archív felvétel Palermóban működik Európa legbiztonságosabbnak tartott fegyháza, a hírhedt és némileg misztikus Ucciardone. Ebben a középkori várra emlékeztető új­kori erődben töltik büntetésüket a legnagyobb maffiavezérek. A közelmúltban első ízben tehette be a lábát újságíró a mind ez ideig a nyilvánosság elől szigorúan el­zárt falak közé. Ucdardone az egyetlen olyan börtön Itáliában, amelyben a biz­tonságért felelős, különlegesen képzett rendőrök - a Polizia Peni- tenziaria tagjai - állandó tűzké- szenlétben tartják fegyverüket. Talán emiatt is érezhető a le­vegőben állandó feszültség: a 24 órás szolgálatot adó elitegység tagjai éjjel-nappal, bármely perc­ben készen állnak arra, hogy ha kell, lőjenek. Ezek a rendőrök a „háttérben” dolgoznak, mégis fo­lyamatosan életveszélyben van­nak. Számos maffiavezető letar­tóztatására csak azért kerülhetett sor, mert a „Penitenziaria” külön­leges nyomozói vizsgálatokat vé­geztek az intézmény elítéltjei kö­zött. Az ilyesmi persze nem koc­kázatmentes. Vannak e különle­ges szervezet tagjainak más fel­adatai is, mint például a maffia- ügyekkel foglalkozó bírók védelme, az el­ítéltek esetleges kísé­rése. Az itteni 630 ta­gú elitszekció alap­funkciója természe­tesen az, hogy magá­nak a börtönnek a biztonságáról és fo­lyamatos működé­séről gondoskodjon. Az Ucciardone tömb­je felé közeledve zord csoportosulás tűnik fel a szemünk előtt: carabinierik és katonák felügyelik az úgynevezett első biztonsági zó­nát. Kétszáz méterrel arrébb ta­lálható az első börtönépület, amelyet mára Polizia Penitenzia­ria emberei őriznek. A biztonsági sorompó előtt páncélozott járművek várakoznak. Két rendőr indul meg a kocsink felé, mindkettőjükön golyóálló mel­lény, kezükben M 12-es géppisz­toly. Ellenőrzik személyazonos­ságunkat és belépési enge­délyünket, majd alaposan átvizs­gálják gépkocsinkat és a fotófel­szerelést. Mindeközben egy har­madik rendőr kissé távolabbról, kezében fegyverrel, szemmel tart minket, ujja a ravaszon pihen. Fél órán át tart a vizsgálat és a bor­zongás, mire kiderül: mehetünk tovább. Eléljük a hatalmas főkaput, amely lassan kinyílik előttünk. A bejárati útvonal mindkét oldalán rendőrök posztói­nak. Az egyik int, ál­lítsuk le a motort, szálljunk ki az autó­ból. Közben a nagy­kapu méltóságtelje­sen bezáródik a há­tunk mögött. Bár tud­juk, hogy számunkra lesz visszaút, kísérte­ties az érzés. Bent az épületben át­esünk a második biz­tonsági vizsgálaton. Van időnk körülnéz­ni: egy kapu mögött hatalmas falaktól kö­rülvett apró udvar, a falak tetején marcona őrszemekjáiják útjukat le s föl a tűző napon. A felszerelé­sünket itt is újraellenőrzik - már számítunk rá. A nehéz csendet csak a rádió adó-vevők zümmö­gése töri meg időnként, a feszült­ség szinte tapintható, felér egy amerikai pszichothriller izgalma­ival. Pedig nekünk nincs mitől tartanunk. Újabb húsz perc telik el, mire két rendőr kíséretében elindulunk a börtönigazgató irodája felé. Túl­jutunk a harmadik biztonsági ponton, ahol további mozgásun­kat lehetővé tevő „útlevelet” ka­punk. A rendőrök, akikkel ezután találkozunk, mind csodálkoz­nak, nem értik, hogyan jutottunk be idáig. Ucciardone történeté­ben mi vagyunk az első újságírók. Találkozhatunk a börtönigazga- tó helyettesével és a Polizia Peni­tenziaria helyi erőinek parancs­nokaival. Agati úr figyelmeztet: szigorúan be kell tartanunk a belső bizton­sági előírásokat. Mielőtt másnap sor kerülhetne a „börtön szívébe” tett látogatásunkra, ezekről a szabályokról kapunk kimerítő tá­jékoztatást. A következő napon vehetjük szemügyre közelebbről az ún. „harmadik szektort” és lakóit. Agati úr, a parancs­nok mellett tíz rendőr kísér minket, arcuk­ról vüágosan leolvas­ható a feszültség. A rácsos kapuk mögötti elítéltek tekintetétől viszont mi jövünk za­varba. Az egyik zár­kánál a parancsnok megszólítja a rabo­kat, szicíliai nyelvjá­rásban mond nekik valamit. Az elítéltek végül beleegyeznek, hogy lefényképezzük őket, be­menjünk hozzájuk. Bemutatko­zunk nekik, elmondjuk látogatá­sunk célját. Meglepő, hogy a cella hat lakója közül egyik sem figyel ránk. Nagy nyugalommal folytat­ják, amit érkezésünk előtt tettek: a legfiatalabb egy apró tükör előtt fésülködik az ablaknál, a második az ágyán hever, a har­madikvalamit keres a szekrényé­ben, a negyedik és ötödik csend­ben kártyázik, az utolsó elmé- lyülten újságot olvas. A totális ér­dektelenség miatt szinte süt fe­lénk: nemkívánatos személyek vagyunk. Visszafelé menet arról kérdezem Agati urat, miért ülnek ezek a ra­bok. Visszanéz rám és csak annyit mond: „Mit gondol?” A válasz tö­kéletesen kielégít, a szicíliaiak, úgy tűnik, nem szívelik az „in- diszkréciót”. A kilencedik szektorban, vagyis az úgynevezett „maximális biz­tonságú zónában” töltik bünteté­süket a maffiózók. Ez a börtön „szíve”. A parancsnoktól meg­kérdezem, szabad-e a szektor belsejében is fényképeznünk. Ingerülten válaszol: - Maguknak fogal­muk sincs, hogy hol vannak, és hogy az első riporterek a bör­tön történetében. Amit most ez alatt a néhány nap alatt tesznek, arra hosszú ideig nem fog más engedélyt kapni. - A burkolt elutasítás legalább annyi­ra meglep, mint a parancsnokot a szándékunk, hogy fotózzunk. Csak a „maximális biztonságú szektori’ bejárati részét örökít­hetjük meg. ES (folytatjuk) Cséfalvay Ildikó ________ Cs ehszlovákia kettéválása óta évről évre csökken a Prá­gában tanuló magyar diákok száma. Csehország és Szlo­vákia államközi megegyezé­séből kifolyólag évente köl­csönösen nyolcvan diák cse­rél átmenetileg hazát a ta­nulmányaik ide­jére. Olyan sza­kokon tanulnak ezek a fiatalok, amelyek az illeté­kes ország főisko­láin nem találha­tók meg. A nyolc­van szlovákiai di­ák közül tavaly négyen voltak magyar nemzeti­ségűek. Az idén hasonló a helyzet. Az Ady Endre Diák­kör az idén tíz új szlovákiai magyar taggal gyarapodott. Ezek többsége azonban saját költségén tanul Prágában, miközben a tanulmányi költ­ségek különbözőek az egyes főiskolákon, sőt karokon. Míg a Károly Egyetem Böl­csész Karán tanulók 30 000 cseh koronát fizetnek éven­te, addig a Jogi Karon ugyan­ennyit kell fizetniük féléven­te. Magyarországról pedig már évek óta senki sem tanul Ambrus Ferenc Ha valahol nagy a felfordulás, azt mifelénk a cirkuszhoz hasonlít­ják. Nincs ez másképpen az Egye­sült Államokban sem. Ott a na­gyobb perpatvarra azt mondják, hogy ez már egy háromgyűrűs cirkusz. Mert hogy az amerikai cirkusz, fennállásának több mint száz éve alatt, a produkciót nem egy, hanem egyszerre három gyűrűben, porondon tárta a nagy­érdemű közönség elé. A múlt század utolsó évtize­deiben, de a századunk elején is, az amerikai cirkuszvilág legfé­nyesebb csillagaként ragyogott a német származású Ringling csa­lád és a nevüket viselő, az álla­mokban tájoló cirkusz. Az öt fiú­testvérre épülő Ringling Bros egyik meghatározó tagja volt az a John Ringling, aki úgy döntött, hogy a cirkuszi szakmában Prágában. Legutóbb 1992- ben érkezett egy diák a cseh fővárosba. A szlovákiai diá­kok, vallomásuk szerint, egyre nagyobb diszkriminá­ciónak vannak kitéve az egyes iskolák tanulmányi osztályainak bürokratái ré­széről. Gyakran előfordul például, hogy nem kapnak ebédjegyeket a menzára, eset­leg külföldi minősítésük mi­att a tanulmányi osztályon meg­tagadják tőlük azt a pecsétet, amely biztosíta­ná, hogy diákje­gyet vásárolja- nak a városi köz­lekedéshez. Az önköltsé­gen tanuló külföldi diákok nem ritka esetben hárome­zer koronát is fizetnek ha­vonta egy ágyért a kollégi­umokban. Nyaranta vi­szont, amikor a hazai diá­koknak el kell hagyniuk a kollégiumot, mivel az ilyenkor turisták elszállá­solására szolgál, őket is a hazai diákok kategóriájába sorolják, s ha tetszik, ha nem, szedhetik a sátorfáju­kat (némelyek egészen Ke- let-Szlovákiáig). összegyűjtött pénzét múzeum felépítésére és berendezésére fogja fordítani. 1911-ben látoga­tott el először a floridai kis tele­pülésre, Sasrasotába, és a vidék annyira elnyerte tetszését, hogy a huszas években itt építtette meg a tengerparton az olaszor­szági Velencéből hozatott mes­terekkel a pazar, 16. és 17. szá­zadijeles európai festők munká­it is őrző szépművészeti múzeu­mot, valamint az egyedülálló cir­kuszmúzeumot. Ebben az 1930- ban megnyílt, kívülről egyszerű épületben a korabeli amerikai cirkuszvilág eredeti kellékei - a különféle cirkuszkocsik, öltözé­kek sorakoznak fel teljes élet­nagyságukban s a szakszerűen elhelyezett képeken, térbeli mo­delleken megtekinthető a cir­kusz hőskorának varázslatos, színes világa. USA A feszültség szinte ta­pintható, felér egy amerikai pszicho­thriller iz­galmaival. A szicíliaiak, úgy tűnik, nem szívelik az „indiszk­réciót”. A cirkuszkirály múzeuma Állati sztorik Kutya-macska barátság Hari, a kistigris és Liffey, a kiskutya összeköltöztetése az első napokban némi ne­hézségeket okozott, de ma már, néhány heti együttélés után, tökéletes a harmónia. Történt, hogy a londoni állat­kertben az anyatigris, miu­tán kölykét világra hozta, vá­ratlanul rátámadt, ezért a csíkos kis „vadmacskát” ki kellett menteni a tigrisket­recből. Ám a gondozók úgy döntöttek, hogy Harinak négylábú játéktársra van szüksége. Ez adta az ötletet, hogy kipróbálják, hogyan fér meg egymással a szokatlan páros. A kísérlet sikeresnek bizonyult, a két állat boldog egyetértésben él. Igaz, néha- néha összekapnak - olyan kutya-macska módra,- de hamar ki is békülnek. Vízilóbölcsőde Az angliai Marwell Állatkert igazi szenzációval büszkélked­het: egy törpe vízilóbébi szüle­tett. Nyugat-afrikai otthonuktól távol ezek a kedvesen bumfordi jószágok csak nagyon ritkán szaporodnak. A kihalás veszé­lye fenyegeti őket, részben kör­nyezetük pusztítása miatt, rész­ben azért, mert szívesen va­dásznak ezekre az ártalmatlan, növényevő behemótokra. A pici újszülött és mamája egyelőre a védett vízilóbölcsődében élnek, de hamarosan kimehetnek a nagymedencébe is, ahol a büsz­ke papa már türelmetlenül vár­ja szépen gyarapodó családját. Ez is jól kezdődik! Mint minden kölyök- macska, Dante is imá­dott az autók alatt mászkálni. Addig nem is volt baj, míg csapdába nem esett a szegény ci­ca. Napokat töltött gúzsba kötve, mert bele­csavarodott egy ékszíj­ba. Bal hátsó lába eltört, elveszítette három láb­ujját. Megmentője, a ko­csi gazdája, aki keserű miáko- lására figyelt fel, az öt hóna­pos, fehér mellényes cirmost a legjobb helyre, a közeli állat­kórházba vitte. Dante kandúr­hoz méltóan viselte a megpró­báltatásokat. Bár még egy ki­csit megszeppenve néz a vi­lágba, minden bizonnyal meggyógyul, és biztosan gaz­dát is talál magának, aki így, kissé sántán is szeretni tudja.

Next

/
Thumbnails
Contents