Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-16 / 42. szám
10 1996. október 16. Kópé Csuvas népmese Algyuk, a vadlibalány Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Volt egy fiuk, Iván. Az öregek a ház körül dolgozgattak, a fiú pedig vadászni járt, ebből éltek. Egy alkalommal nagyon rossz napja volt Ivánnak. Kora reggeltől késő estig egyetlen vadat sem sikerült ejtenie, még csak egy madarat sem lőtt. Hazafelé ballagva aztán látta, hogy vadlibák csapata száll felette. Rájuk lőtt, s az egyiket megsebesítette. Felvette a libát és hazavitte. „Legalább nem megyek üres kézzel” - gondolta. Csodák csodájára otthon a madár lerázta magáról a tollát, eldobta a szárnyait, és gyönyörű lánnyá változott. Iván meg a szülei csak bámulták őt, nem tudtak betelni a szépségével. Az öregasszony asztalhoz ültette és megvacsoráztatta, aztán a tiszta szobában megágyazott neki. Majd így szólt az öregemberhez:- Látod, hányszor mondtad, hogy a fiunknak meg kellene nősülnie. Most a sors is így akarja.- Majd meglátjuk! - felelte az öregember. - Ha ügyesnek mutatkozik a házimunkában, ő lesz a fiunk menyasszonya. A vadlibából lett lány, akit egyébként Algyuknak hívtak, korán reggel felkelt, megfejte a tehenet, vizet hozott, kitakarított, befűtötte a kemencét. Minden munkában ügyes volt, öröm volt nézni, ahogy dolgozott, így ment ez egy hétig. Az öregember örömmel nézegette a lányt, Iván pedig le sem vette a szemét róla. De a lány is, ha a fiúra tekintett, piros lett, mint a pipacs. Nem vártak sokáig, vendégeket hívtak, nagy lakodalmat csaptak. A fiatalok szerették és jól megértették egymást. Egy év múlva kisfiúk született. Az öregasszony meg az öregember nagyon örült az unokának.- A menyünk igazán nagyon rendes - mondta az öregasszony az öregembernek -, csak egyet nem értek: miért őrzi oly nagyon a libaszárnyait? Egyszer aztán reggel, amikor Algyuk a tehenet fejte, az öregasszony elégette a szárnyakat. A fiatalasszony berohant a kunyhóba.- Ó, anyánk, mit tettél? Elégetted a szárnyaimat, pedig már hamarosan megszűnt volna a varázslat! Most így hogy éljek? És a fiatalasszony megváltozott. Szomorú lett, és minden kiesett a kezéből. Másnap reggel vízért ment. Éppen akkor szálltak a falu felett a vadlibák, így kiáltottak rá:-Algyuk, kedves! Velünk kell szállnod!- Hogyan szálljak, mikor a szárnyaim szénné égtek. A vadlibák egy-egy tollat dobtak le neki. Amikor Algyuk hazatért, az anyósa megkérdezte:- Hol voltál ilyen sokáig?- Sokan voltak a kútnál. Másnap reggel ismét vízért ment. Ézúttal egy másik csapat vadliba szállt arra. -Algyuk, kedves! Velünk kell jönnöd!- Mennék, de a szárnyaim szénné égtek. A libák egy-egy tollat dobtak le neki. Amikor megérkezett a vízzel, az anyósa ismét val- latóra fogta:- Hol voltál üyen sokáig?- Sokan voltak a kútnál. Harmadnap minden megis- médődött. Akkor harmadik vadlibacsapat repült a kút fölé. Algyuknak már annyi tolla volt, hogy szárnyat tudott készíteni. Ránézett a kunyhójukra, keserves zokogásban tört ki, de aztán meglengette a szárnyait, és elrepült a vadlibákkal. Sokáig várta az öregasszony a menyét. Odaszaladt a kúthoz, de a menye nem volt ott, csak a vödrök meg a vízhordó rúd. Szomorú lett Iván, emésztette magát. Szomorkodtak az öregek is, a kisfiú meg sírt és sírt egyfolytában. Telt-múlt az idő. Mígnem egy reggel vadliba szállt a kunyhó tetejére, és gágog- ni kezdett. Az öregasszony kiment, hogy elkergesse.- Hess, hess! Hagyd aludni a kisfiúnkat! A vadliba elrepült, de amikor az öregasszony belépett az ajtón, visszaszólt a kunyhó tetejére, és újra csak gá- gogni kezdett. Ezúttal az öregember ment ki.- Hess, hess! Mit akarsz itt? A vadliba leszállt a tetőről, a nyitott ajtón át berepült a kunyhóba, ledobta a tolláit, és szép fiatalasszonnyá változott. Odament a kisfiához, ölelgette, csókolgatta. Aztán az anyósához fordult, és így szólt:-Vége a varázslatnak, többé nem változom libává. Az öregasszony gyorsan tüzet gyújtott a kemencében, és elégette a szárnyakat. Iván és Algyuk meg a kisfiúk tán még most is élnek, ha meg nem haltak... Sági Tóth Tibor fordítása Rácz Olivér Pillangó Pillangó, élő virág, terjeszd ki tarka szárnyad; a vén fatönk s a parti ág már vágyakozva várnak. Ha kitárom két karomat, pillangó leszek én is, s akkor majd engem csalogat a tönk, az ág s a rét is. Országhegyi Károly Vadgesztenye Sündisznó-házából kipottyan legottan, mikor az őszi szél lomb közé betoppan. Fényes barnasága nevetve szeretne maradni szeptember ragyogó ékszere. Mint egy kicsi jószág, nagy félsszel befészkel tenyered öblébe. Ilyenkor mit érzel? A rodostói kakukk A rodostói bujdosókat erősen kínozta a honvágy, ébren is csak álmodoztak, mindig Magyarországon jártak. A fejedelem ebben is példát mutatott a híveinek, sohasem panaszkodott honvágyról. Egyszer mégis felsóhajtott:- Csak még egyszer hallanék egy kis hazai kakukkszót! Meghallotta ezt a sóhajtást Mikes Kelemen, a fejedelem hűséges kísérője. Ha meghallotta, mindjárt azon kezdett töprengeni, hogyan szólaltassa meg a kakukkot a rodostói kertben. Nem sokáig töprengett, másnap reggel titokban kiosont a kertbe, ott egy fa alatt a fűbe lehasalt, tenyerét a szájához tette, és elkezdte a kakukk szavát utánozni. Meghallja Rákóczi fejedelem a rodostói kakukkszót, és igen elcsodálkozik rajta. Keresni kezdi a kertben, ugyan merre lehet az a kakukkmadár. Ahogy keresi, ott látja hűséges íródeákját, Mikes Kelement a fűben. Mindjárt tudta, hogy ő a rodostói kakukk, és hű emberét könnyes szemmel megölelte. Kuruc kori magyar monda Gondolkodom, tehát... A mágnes vonzereje Ha a patkómágnest a képen látható ábrákhoz közelíted, rájössz, hogy két csoportra tudod osztani a halomba rajzolt sokféle holmit. Hány tárgy, élőlény stb. kerül az egyik csoportba, hány a másikba? Készítette: Miroslav Motycík Megfejtés Az október 2-i számunkban közölt feladat megfejtése: 19 tégla. Nyertesek: Kürti Alexa, Naszvad; Világi Stella, Bacska; Ónodi Boglárka, Dunaszerdahely; Csintalan Katalin, Vár- gede; Dubán Mónika, Jóka. Ádám és a gumicsizma Borongós, hűvös reggel volt. A nap fázósan bújt a felhők mögé, nem volt kedve melengetni a világot. Minden fűszál didergett, a vadvirágok ki se nyitották szirmaikat. Micsoda vacogós reggel! Ádámka mégis jókedvűen ébredt. Hűvös van? Vizes a fű? Annyi baj legyen! Végre kipróbálhatja az új gumicsizmát! Sebtiben megmosakodott, felöltözködött, bekapott pár falatot reggeli gyanánt, és már ugrott is, egyenesen bele a gumicsizmába. Kiment a vizes rétre, boldogan gázolt a magas fűben. Hanem a csizmával valami nem volt rendben. Makrancos jószág lehetett, mert sosem arra akart menni, amerre a gazdája. Ádámka azonban nem hagyta, hogy holmi csizmák parancsolják meg neki az útirányt, továbbra is ment makacsul a maga feje szerint. Az eredmény nem volt valami szívderítő: a kisfiú gumicsizmás lábbal össze-vissza kacsázott a réten, kettőt jobbra, egyet balra, hátra, előre, oldalra, aszerint, hogy a csizma akarata győzedelmeskedett, vagy a gazdájáé.- Mi van, Ádám, csak nem rúgtál be? - kiáltott rá a szomszéd bácsi. - Tántorogsz, mint a részeg ember. Ádámka nem válaszolt. Mérges volt. Hazaszaladt - már amennyire az új csizmában tudott -, és egyenesen az anyukájához ment a konyhába.- Mama, ez a csizma elromlott! - újságolta. - Nem arra megy, amerre akarom.- Fordítva húztad föl, kisfiam - mosolygott az anyukája. - Az volt a baja.- Jaaa? - csodálkozott Ádámka, és újra felhúzta a csizmát. Lépett benne egyet-kettőt.- Most már tényleg jó - mondta elégedetten. És kiszaladt a rétre, hogy végre igazán kipróbálja a megszelídült, új gumicsizmát. Szűcsné Kozsár Zsuzsanna Rácz Noémi Illusztrációi
