Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-09 / 41. szám
ii pr Szlovákiai magyar családi magazin 1996. október 9. • 29. évfolyam Riport Amerikai, angliai vendéglők vásárolják ezeket a kiváló minőségű italokat. Nagyvilág A14 éves lány szüzességét 300 dollárért egy kínai vette meg. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. október 12-től 18-ig Véget nem érően folytatódik a támadássorozat a kultúra ellen, a színészek már nem bírják cérnával Színészek hívására - ismét a téren uralkodott Pozsonyfőterén, ahol sokezres tömeg fejezte ki nemtetszését Somogyi Tiborfelvétele Miklósi Péter ______________ A politikai csatározásokba már- már belefáradó és az 1998-ban esedékes választásokat nem lehetőségként, hanem összeszorult gyomorral váró országot huzamosabb ideje újabb támadássorozat éri. A változatosság kedvéért a színházak, a képtárak, a múzeumok, egyszóval a kultúra környékéről. Mindez érzékenyen érint bennünket, szlovákiai magyarokat is, hiszen második éve költség- vetési támogatás nélkül tengődik a Csemadok, felszámoltatott a Duna Menti Múzeum, az Ifjú Szivek, aThália Színház, a Jókai Színház önállósága. Akár tovább is sorolhatnám még a szlovák kulturális tárca jogszerűtlen döntéseit, ha most csupán rólunk, a felvidéki magyarság idevágó gondjairól cikkeznék. Szlovákiában azonban a művelődésügy gyarmatosítása nemcsak kisebbségellenes szabadrúgást jelent, hanem a szlovákiai kultúra egészét érintő szabad rúgást. Film, színház, muzsika egyremegy. A lényeg a lakájrendszerről áhítozó kormánykoalíció monopoliszti- kus hatalmának kiépítése. Egyébként a művelődésügy megkaparintásáért folytatott harc nem újkeletű. Már 1992- ben is fellobbant, amikor az akkori Meciar-kormány kulturális minisztere, Dusán Slobodník a gyakorlott lakatosmesterek ügyességével egyszerűen feltörte a Nagyszombati Egyetem kapujának zárát. Hogy ország-világ előtt megmutassa: ki az úr itten, a teremtésit! A kulturális miniszter ezzel nyitott kaput a kulturálatlanságnak; ami a mai utód: Iván Hudec miniszter jóvoltából a szlovákiai művelődésügy valamennyi területén - az egyeduralmi pártpolitika érdekeinek megfelelően - kézi veStílusában, eszközeiben ugyanazon az úton jár, mint a ’89 előtti hatalom. zérlési mechanizmusokat, illetve az 1968-at követő időszakra emlékeztető tisztogatásokat szült. A mostani hatalom nyelvtársainak államvallása a mindennapok propagandájában nemzetárulókként, világpolgárokként, a mi esetünkben irredentákként is emlegeti azokat, akik azt vallják: Szlovákiának (minden hivatalos program szerint) a tényleges demokráciát kell építenie, sőt felépítenie. Ehelyett ellenkező törekvések érvényesülnek. Stílusában, eszÚjra a hét évvel ezelőtti hangulat a hatalom önkényével szemben közeiben ez a hatalom is azon az úton jár, amelyen az 1989 novembere előtti évtizedek kommunistái haladtak; s e törekvések bizony a diktatúra útjai! Igaz, egy darabig még eljátszható, hogy mintha... Mintha mindez csak egy-egy megbicsaklás, egy-egy arrogáns megnyilatkozás lenne a különben kitűnően funkcionáló demokrácia nagyzenekarában. És még szólhatunk is, cikkezhetünk is ellenük; s még fölháborodhatunk, ha a kulturális tárca maga alá gyűr mindent, a kisebbségi intézményhálózatot pedig ennél is összpontosítottabb műgonddal sajátítja ki magának. Vagy ha történetesen a kormányfő azt találja mondani, hogy aki a mostani kormányzat ellen van, az az ország és a (többségi) NEMZET ellen vét. Még nevethetünk is az államvallásban buzgólkodók efféle kijelentésein és ezzel párosuló ügyködésein; ám aligha lesz nevethetnékünk, ha tudatosítjuk: ebben az országban az igazi törésvonalak a tehetségesek és a tehetségtelenek, a szilárd gerincűek és a lakájlelkűek, a tisztességesek és a tisztességtelenek, a hitelesek és a hitelüket vesztettek, a demokráciára törekvők és az áldemokráciáról papoló újkommunisták között húzódnak. Ez utóbbiak számára a „demokrácia” a tévedhetetlenség látszatát, a nemes eszmék mögé bújó kíméletlen hatalmat, a zsarnokságot jelenti. Azt, ami az 1989 előtti kommunizmus újbóli jutalomjátéka. E dráma egyik kulcsfigurája Iván Hudec, aki először az igazságot sajátította ki magának, s azóta az egész szlovákiai kultúrát is szívesen arizálná mellé. Ez a helyzet most, 1996 őszén, hét évvel a novemberi fordulat után. A Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatának művészei október 3-án sztrájkba léptek a miniszteri önkény ellen. Elhatározásukat egy nappal korábban, 25 ezres tömeg előtt jelentették be Pozsony főterén. Hogy ne csak epizódszereplők legyenek - legyünk egy nagyívű és piszkos darabban. Vezércikk Hosszú kések árnyéka Kövesdi Károly____________ Miközben nemzetiségi létünket igyekszik leépíteni a hatalom, s az ember naponta azzal a gondolattal ébred, vajon meddig feszíthető még a húr, meddig taposhat még az arrogáns csizma a nyakunkon, meddig ér a türelem, azért a tágabb összefüggéseket sem árt számba venni. Mert akár fogadhatunk, mint egy lóversenyen, mit tud még kiforgatni, meghazudtolni, tönkretenni a jelenlegi szlovák kormány, s akár olvasói versenyt indíthatnánk, kik lesznek a következő leváltottak, lesöpörtek; a közigazgatás, a színházak, a Csemadok, a felsőoktatás, a himnusz, a nyelv, a föld után mit lehet még kihúzni alólunk, lehúzni rólunk, elvenni és odaadni. .. Ám az utolsó két szónál álljunk meg egy pillanatra. Ez így kissé megtévesztő. Mert külsőleg úgy tűnik, ennek a kormánynak és kiszolgálóinak logikája, „filozófiája” az elosztáson alapul. Szerintem legalább ilyen mértékben a bosz- szún. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem azért vesznek el valamit valakitől, hogy valakinek odaadják. Egy nagyobb, ördögibb színjáték szemlélői, elszenvedői és tanúi vagyunk, amelyet úgy hívnak: visszaszerzés, leszámolással egybekötve. Mert bár úgy tűnik, az egyik oldalon elveszik intézményeinket, lerombolják, anyagilag lehetetlenné teszik mindazt, amire megmaradásunkat építhetnénk, ugyanezt teszi ez a hatalom a saját nemzetével is. Fejek hullanak, de nem azért, hogy más fejek kerüljenek a helyükre. A leváltottak többnyire egyéniségek, a hatalom szempontjából veszélyes figurák, a helyükre kinevezettek szürkék, senkik. A demokratikus „választó és választható” alapelv lerombolása folyik, amikor néhány kézbe kerül vissza a hatalom, s a „választható” helyébe a „kinevezett” szócska kerül. Mint az ötvenes években a „megbízottak”. A köz- és a gazdasági élet minden területén, s legvégül a kultúrában, mert az a legkeményebb dió. A nyolcvankilenc novemberéért folytatott visszavágásban a kultúra maradt a bosszúhadjárat végére. A sajtó még szabad, a diákok még nem rúgták ki maguk alól a széket. Amikor Meciar a nyugdíjasokat hangolgatja, műutat, színházat ígér az új kerületi székhelyeknek, Kálmán kormányalelnök úr a tévében az öregek iránti tiszteletről regél, miközben nem érzi a bőrén, milyen tiszteletlenül lehet éhezni havi két és félezer szlovák koronából, akkor a pártállami maffia jut az ember eszébe, ahol mindenkinek egy nótát kellett fújnia. Akkor az ember Moszkva felé veti a tekintetét, s nem véletlenül. Amikor a keleti vasgyáróriás ordenáré szlogenjét bömböli a rádió, elmélázik az ember, vajon honnan akkumulálódhatott össze egy ilyen kis országban annyi tőke, hogy már Diósgyőr, Katowice, Vít- kovice is a bekebelezendők listájára kerüljön, s vajon milyen guruló rubelek, karbonyecek lehetnek itt játékban? S ha még az is eszébe jut, hogy Meciar hangolja a közvéleményt a NATO-tagság ellen, egyre világosabb lesz a sötétség. Ebben a játékban egy-két szín- igazgató, művész csak elhárítandó akadályocskának tűnik. Van, akit felrobbantanak, van, akit egyszerűen leváltanak. Hogy milyen cél érdekében, s hogy miféle osztozkodás főijük itt, annak a részleteit talán csak húsz év múlva tudjuk meg. S hogy velünk mi lesz? Az anyaország nagy kegyesen sorsunkra hagyott bennünket, Nyugat a füle botját sem mozdítja érdekünkben, a szlovák társadalom józan szeletjével nem találjuk meg a közös szót. Ha már az ellenzéki politika nem tud közös nevezőre jutni, legalább az értelmiségnekjó lenne összefognia. Ha a Szlovák Nemzeti Színház (és más szlovák színházak) gárdája sztrájkba lép, a mi színházainknak is ülenék ezt tenni.
