Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-10-02 / 40. szám

4 1996. október 2. Háttér Évforduló Húsz éve halt meg a „nagy kormányos” A maótlanítás elmaradt Mao Ce-tungra voluntarista politikájának legbizarabb kinövésein túl eredeti mon­dásai, szimpla, de a kínaiak számára mély értelmű köl­teményei, rendhagyó életvi­tele maradt meg az embe­rek emlékezetében. Nemrég Mao háziorvosa lebbentette fel a fátylat erről az élet­módról, kifecsegvén: nem volt elég négy feleség, öreg­korában is tivomyázott fia­tal lányokkal. A négy fele­ség közül a politikailag is igen ambiciózus egykori sanghaji színésznő, Csian Csing foglalja el a legna­gyobb helyet a Mao-életraj- zokban. Csiang Csing az idős, magatehetetlen Mao körül folyó intrikákban elv­barátaival együtt („a né­gyek bandája”) még az or­szág vezetését is megpró­bálta magához ragadni. A nej végül börtönben, rongy­babák készítésével fejezte be addigi mozgalmas életét és állítólag öngyikos lett. A kínaiak rég maguk mögött hagyták ezt a kort. A maói erőltetett ütemű fejlesztés helyett, ami a közismert „négy modernizálás” és a „kínai színezetű szocializmus” je­gyében folyt, meghirdették, hogy az átmeneti, kísérleti szakasz akár száz évig is eltarthat. De ez már egy új törté­net: a kínaiak jel­képesen a fejük fölé emelték Mao portréját, átha­ladtak alatta,s nem tekintenek hátra. Húsz évvel ezelőtt, Mao Ce-tung halá­lának híre a pekingiek te­kintélyes részét érte váratla­nul. A kommunista párt in­formációs csatornáin a kör­zeti megbízottakhoz eljut- tott a hír arról, hogy a „Nagy Kormányos” eltávo­zott az árnyékvilágból, s pár perccel e bejelentés után már gyászszalaggal átkötö­zött logobókat fújt a szél. A mesterségesen szított gyászhangulat már az akko­ri Kínában sem volt össze­vethető a szomszédos Észak-Koreában, Kim ír Szén halálakor felkorbá­csolt tömeghisztériával. Kí­nában józanabbul viszo­nyulnak ahhoz az ember­hez, aki óriási hibái, a milli­ók halála árán is kierősza­kolt gazdasági úttéveszté- sek (nagy ugrás, népi kom­munák), vagy a megingott hatalmi pozíció visszaszer­zésére indított pusztító kampányok („kulturális for­radalom”) ellenére is a mo­dern Kína egyik megte­remtője. A Mao-kultusz rombolása nem öltött olyan méreteket, mint a Szovjetunióban Sztá­liné. Peking központi terén, a Tienanmenen, a császári palota főbejárata fölött még mindig ott függ a hatalmas- rendszeresen megfestett és újra cserélődő - Mao- portré, szobrait sem távolí­tották el. Többnyire az egyetemek, gyárak udvarán állnak, s az említett pekingi Mao-portréval szemben, kö­rülbelül kétszáz méterre tőle, fel­építették Mao mauzóleumát is, ahol egy tágas, világos terem­ben megtekint­hető a bebalzsa­mozott holttest. A hivatalos érté­kelésekben, ha erre egyáltalán manapság sort kerítenek, még mindig a Teng Hsziao-pingtől származó meghatározás dí­vik. A most 92 éves politikus- a huszadik századi Kína Maónál is meghatározóbb személyisége - „öregkori hi­báknak” tüntette fel Mao té­velygéseit, vagy a kínaiakra jellemző számszerűsítéssel élt: Mao életműve 70 száza­lékban pozitív, 30 százalék­ban pedig negatív volt. A Mao-kul­tusz rombo­lása nem öl- tött olyan méreteket, mint Sztáliné. A hatvanéves Václav Havelhez Levélféle Prágába Méry Gábor felvétele Tisztelt Elnök Úr, kedves Václav! Napokig meditáltam magán a megszólításon, hiszen a tiszte­let, amely valamennyi etikai vonatkozásaiban nehezen ki­kezdhető létfilozófiájú állam­férfinak kijár, Önözésre, vagy egyes szám harmadik személy­ben, Ő-zésre kötelezne. Ha dí­jat adnék át, vagy tanulmányt írnék Rólad, vagy valami ilyes­...hiányérzetem van, hogy már nem vagy az elnököm. mit, akkor igen! Dehát a szüle­tésnapodat ünneplem, azt, hogy itt és mostanra teremtett meg az Úr, s ez mélyen emberi dimenzió. Személyes, mint a lé­tezés maga. Mi tagadás, ajándékként sok minden eszembe jutott, köztük egy roller, apósom búcsi tör­kölypálinkája, a legújabb szlo­vák nyelvű Kalligram-könyv, a kiváló Juraj Spitzer esszékötete, meg egyéb sutaságok. Néhány kép is felidéződött, mindene­kelőtt 1989. december 29-e, el­nökké választásod napja. A hu- sáki irodavezetőben tombolt az ideg. Az előző gazdája börtö­néből nemrég kiszabadult új­donsült köztársasági elnököt és kísérete tagjait kellett végigka­lauzolnia a termeken. Várfogla­lásunk neki kísértetjárás lehe­tett, nekünk igazságszolgálta­tás. Ahogy felsorakoztatta kb. száztagú udvari csapatát, Zavar­ba hoztak addig megélt gyáva­ságaim és félelmeim. Mi min­dent eltűrtem, mennyi mega­láztatást eltűrtünk ezektől a ní- mandoktól! Ahogy ott keleti ki­szolgáltatottságukban álltak, azonosítottam őket azzal a kar­csú, mintegy negyven centi ma­gas koromfekete • pléhrózsacso- korral, amely Husák dolgozó­asztalán állt. Szív és lélek sem a szirmokban, sem a levelekben, csak a merevség, a magáraha- gyottság sivár rendelése. Még tüskét is hegesztettek neki. Egy zord szobában állt, ahol a Sátán szolgája leledzett magányába zárva. Mellesleg szobája abla­kából a főellenség, az amerikai nagykövetség pompásan gon­dozott felségterületére látott. Fél szemem rajtad tartva pozso­nyi, dunaszerdahelyi, komáro­mi, s kelet-szlovákiai barátai­mat láttam, akik néhány héttel korábban már elfoglalták a pártbizottságok palotáit, s visszavonulásra kényszerítették a helyi nímandokat. A hétköz­napi Havelek. Ma is bennük bí­zom, akiben még lehet. A pléhrózsát élővirágokra cse­rélted, az elnöki dolgozószo­bák szocreál közegét eleven­séggel telítetted, amely ör- vényszerűen szívja magába a külső valóságot, s egyúttal utat nyit a jelenből a múlt és a jövő felé. Néhány héten belül a tör­ténelmi kontinuitás jelzőiként két elődöd, Masaryk és Benes szoborportréja is kikerült az egyik szekreterre. A Benes- portré láttán kötelességemnek éreztem megosztani Veled tör­ténelmi tapasztalatainkat, amelyből kiderülhetett szá­modra, hogy mi, magyarok, mi­ért nem repesünk örömünkben Eduardotok láttán. Kevertük- kavartuk az erkölcsi és törté­nelmi szempontokat, hogy a Kosicei Kormányprogram he­lyénvaló volt meg nem is, leg­alábbis elkerülhetetlen, csak épp ezt most nem kéne szőnyeg alá söpörni. Mi tagadás, jóle­sett, hogy amikor néhány nap múltán ismét fogadtad a szlo­vákiai csapatot, Benes már nem volt a helyén. Ma már tudom, írói Éned vetette le onnan, nyil­ván annak reményében, hogy a kialakításra váró szabadságjo­gok rendszerében a történelmi sérelmek is orvosolhatóak lesz­nek. Mert akkor még mindnyá­jan hittünk. Politikusi Éned csak később tapasztalhatta meg, hogy a demokráciában rendkívül nagy a konszenzusra képes elitek szerepe és fe­lelőssége. Nem megnyugtatás­ként, inkább tényként mon­dom: ahol az elitek képtelenek a konszenzusra, ott még az olyan konszenzusra törekvő el­nöknek is, amilyen Te vagy, ku­darcok egesz sorát kell elvisel­nie. Ezért nem irigyellek. Ugyanakkor sajnálom, mi több, hiányérzetem van, hogy már nem vagy az elnököm. Ezzel nem Csehszlovákiát sírom vissza, hiszen a kommunizmus bukását követően minden posztkommunista föderatív ál­lam szétbomlott. Miért lettünk volna kivétel? Hiányérzetem ne vedd holmi férfiaüanságnak. Az hiányzik, amit Te, és a bár­sonyos forradalom jelentett számomra. S annak ellenére, hogy néhányan a magyarok történelmi igazságszolgáltatá­sának részleges elmulasztását, s az ország széthullását róják fel Neked, a legtöbb cseh-szlo- vákiai magyar számára is ez hi­ányzik. És tanúsíthatom, hogy szlovák barátaidban és híveid­... szívünk mélyén Veled is. Ebben a sötétülő, ridegülő országban. ben is hiányérzetek működnek, számukra is hiányzik a de­mokrácia esélyegyenlősége. Ismered Meciart. Ismerjük mindnyájan. A demokrácia alapvető elemét, a beszámol- tathatóság rendszerét zúzta da­rabjaira. Akkor és azon a pont­ján relativizálja az alkotmányt, amikor és amelyen csak akarja. S mi az árnyékában élünk. Ám­bár jólesik ieími - s ha elfoga­dod, ezt fogadd el ajándékként: - szívünk mélyén még mindig velünk vagy ebben a sötétülő, ridegülő országban. Egy elpus­kázott tartományban, egy vele­jéig elfuserált demokrácia vas­pántjai közt, ahonnan szeretet­tel és tisztelettel üdvözöl, s kí­ván további sikeres országlást egykori polgártársad a csalló­közi Dunaszerdahelyről: Szigeti László Nehezen gyógyítható a háborúban szerzett csecsen-szindróma Lelkileg megrokkant katonák Pszichológusok vizsgálják a Csecsenföldről visszatért orosz katonákat. Negyven százalé­kuknál állapítottak meg lelki sérülést, 15 százalékuknál a ká­rosodás súlyosnak nevezhető. Az egykori harcos még csak 22 éves, ám már csak árnya önmagának. Pánik keríti ha­talmába, ha sokadmagával kerül egy helyiségbe. Á fal mellé húzódik, igyekszik be­állni a sarokba, hogy „fedezé­ke” legyen. Éjszaka megizzad­va fölriad, hangosan kiálto- zik, mert álmában ismét átéli a háború vagy a hadifogság borzalmait. Az orvosok poszttraumatikus sztressznek hívják azt a lelki betegséget, amelyben a Cse- csenföldet megjárt orosz ka­tonák szenvednek. Jellemzője az álmatlanság, az agresszivi­tás, az üldözési mánia, a dep­resszió, a túlélés miatti bűntudat. Oroszországban a nyavalyát csak „csecsen szindrómának” nevezik. A kórházak nem marasztalják bent a beteget, inkább haza- küldik. A család pedig megüt­közve tapasztalja a fiatalem­ber furcsa magatartását. Hall­gatásba burkolózik, és a legszűkebb hozzátartozók kö­zött sem találja a helyét. So­kan kábítószerrel, illetve al­kohollal kúrálják magukat. Az Orosz Katonaanyák Szö­vetsége igyekszik ráirányítani az illetékesek figyelmét erre a jelenségre. A belügyminiszté­riumnak ugyan nyolcvan pszi­chológusa van, ám szaktudá­suk hézagos, nemigen tudnak segíteni a katonákon. A vizsgálatok kimutatták: a csecsenföldi háború lélek- rombolása még nagyobb, mint amilyen az afganisztá­nié volt. Most egészen más a társadalom beállítottsága: sokkal érezhetőbb a háború­ellenes hangulat. A hazatérő katonát nem fogadják hősként, hiszen még csak nem is külföldön, hanem az „anyaföldön”, Oroszország­ban háborúzott. Testlleg-lelkileg megrokkant katonák térnek vissza a harcterekről Archív-felvétel

Next

/
Thumbnails
Contents