Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-03 / 27. szám
Politika 1996 .július 3. Hanvai beszélgetés dr. Erdélyi Gézával, Szlovákia református püspökével A szilárd istenhit tud összetartani Erdélyi Géza református püspök: Egymást szeretetben elviselni és megérteni. Prikiér László felvétele Kövesdi Károly S. Forgon Szilvia A legutóbbi komáromi zsinat Erdélyi Géza hanvai lelkészt választotta meg a szlovákiai református egyház püspökének, akit július 9-én iktatnak be - szintén most választott helyettesével, Csorna Lászlóval egyetemben - hivatalába. Az új püspök személye sokak véleménye szerint garanciát jelent arra, hogy a szlovákiai református egyházban végre új szelek fújdogáljanak, s megkezdődjenek a rendszerváltás óta késlekedő reformok. A hanvai parókia, ahol beszélgetünk, önkéntelenül a magyarság sorsszimbólumait juttatja az ember eszébe. Tompa Mihály öröksége, a nemzethez fűződő hűség és a múlt üzenete kötelezl-e valamire az új püspököt?- Természetesen. De már előtte is kötelezett, amikor több mint tíz éve ide kerültem, Rozsnyóról történt távozásomat követően. De más dolgok is foglalkoztatnak. Jelesül, hogy hiába a nagy időtávolság, helyzetünk sok hasonlóságot mutat a múlt századival, amikor Tompa papírra vetette: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” Azóta is szór- ványosodunk, több országban szétszóratva. Azóta sokkal veszélyeztetettebb és súlyosabb a helyzetünk, nagyobb a ránk háruló feladat is. Nagyon jó lenne, ha hamar fel tudnánk térképezni, kik tudják felvállalni a feladatot, amit az idő és a helyzetünk ró ránk. A másik párhuzam is adott. Tompa költő volt, néhány verssorba sűrítve is meg tudta fogalmazni a mondanivalóját. Nem versben ugyan, de prédikációban most is el lehet mondani ugyanazt, és minden szószékről, azzal a világos célzattal, hogy ha ezt a folyamatot meggátolni nem is lehet, de lassítani kell és visszafordítani. Meggyőződésem, hogy belső helyzetét tekintve az itteni magyarság számára nagyon fontos, hogy újra és újra megfogalmazódjon: elsősorban egy nagyon szilárd istenhit tud bennünket összefogni, ami fölötte áll minden ideológiának. Mindezt szépen lehet végezni, úgy, hogy ne legyen hivalkodóan látványos és ne legyen sértő senkire nézve. De vajon nem türelempróba az egyoldalú tolerancia?- Erre vonatkozóan a Bibliából idéznék, amely évezredeken keresztül tud érvényeset mondani. Jézust is megkérdezték a tanítványai: „Meddig, uram? Még hányszor kell megbocsátanunk?” „Hetvenhétszer is”, felelte Jézus. Addig kell toleránsnak lenni, amíg szelíd eszközökkel ki nem tudjuk kényszeríteni azt, amit természetes jogon kellene megkapnunk: a szabadságot és a jogokat. Püspök úr említette, minden szószék Jó fórum. Nem sok az üres szószék?- Hála Istennek, helyzetünk egyre javul e tekintetben. A régi rendszerben mesterségesen szabályozták a református lelkészképzést, évente 12-14 teológust engedtek, hogy ne legyenek annyian az újak, mint amennyien elhalnak. Pillanatnyilag még folynak a felvételi vizsgák, így nem tudok új adatokkal szolgálni, de jelenleg is 88-an tanulnak teológiát. Azonos számú szószék-katedra áll üresen. A most szolgáló lelkészek átlagos életkora magas, évente 5-7 lelkész távozik az élők sorából. Mi az új püspök legsürgősebb, legfontosabb teendője?- Belsőleg kell megerősödnünk, hogy hatékonyan tudjunk munkálkodni. Eddig a megosztottság gyengített bennünket, amit módszeresen idéztek elő. A keresztyén felekezetek között is nagy volt a megosztottság. Ezelőtt is létezett ugyan ökumenitás, de azt külső kényszer éltette. Ez az egység lehetséges, ám belülről kell megvalósulnia, hiszen valamennyien Isten-imádók vagyunk, s tudjuk, egy nagy áldozat által lettünk megváltva. Minden keresztyén ezt vallja, tehát egységes, közös feladatunk az Isten magasztalása, a megértés, a szeretet, a türelem és a megbocsátás gyakorlása. Ez így eléggé elvont, de kézenfekvő a példa: Mi történik abban a házasságban, ahol nem tudnak egymásnak megbocsátani? Az ilyen közösség széthullik. Meg kell tanulni, amit ezer éven keresztül sem tudtunk igazán elsajátítani: egymást szeretetben elviselni és megérteni. A református egyház tipikusan magyar vallás Szlovákiában. Tapasztal-e ebből kifolyólag valamiféle hátrányos megkülönböztetést akár egyházi, akár világi vonalon?- Megbolygatott állapotban élünk. Ennek a kiküszöbölése az ökumenikus mozgalom feladata. Hogy nincs a helyén valami, azt a másik vonalon, az anyagi vonatkozásban jobban érezzük. Félni nem szabad tőle, de jó, ha tudatosítjuk. A reformátusság többsége a földön dolgozik, a magyarság egyre inkább kiszorult a hivatalokból. Hogy a napjainkban zajló privatizáció egyjövőképhez elve- zet-e, aziránt kétségeim vannak. Kimaradunk a közvagyonból. Tartok tőle, hogy ez, sokak becsületes munkája ellenére is, az elszegényedéshez vezet. Például nincs értéke a földnek, holott ebből kellene megélni. Ez nem valami biztató helyzet. Miben látja a megoldást, a kiutat?- Mindenek ellenére itt, a helyünkön kell maradni. Ha elpá- rolgunk, sokak célja valósul meg. A nehéz körülmények ellenére megmaradni - éppen ebben van legnagyobb szükség a belső erőre. Úgy tűnik (főleg századunk katarzisait nézve), mintha a kereszténység megfáradtvolna. Európa, az egész térség veszélyben forog. A megújuláshoz vezető új források nem mutatkoznak. Pedig csak belülről indulva kereshetünk lelkiszellemi támaszt, csak ha innen meríthet az ember erőt. A katolikus egyház az új évezred küszöbén új evangelizációt hirdetett. Várható-e a református keresztyén egyház részéről is valami hasonló aktivitás?- Máté evangéliumában olvashatjuk, hogyan küldte Krisztus a tanítványait: menjetek és tanítsatok, kereszteljetek. Ez maga az evangelizáció, amely nélkül nincs, nem képzelhető el egyház. Nem véletlen, hogy ezt állították le évtizedekig, tiltották még a nevét is, kitalálva helyette a „gyülekezet- és egyházépítés” kifejezést. Most az a kérdés, hogyan végezzük az evangelizációt, hogy újszerű és megszólítható legyen általa minden ember. S még egy lényeges dolog: hiába tiltották, voltunk né- hányan, akik eljártunk az emberekhez. Ha másért nem, csak azzal a célzattal, hogy elbeszélgessünk egymással. Mert iszonyúan kiveszett az emberi beszéd. Van helyette káromkodás, ocsmányság. Egyre-másra nyílnak a katolikus alap- és középiskolák, míg a református felekezeti iskolák megnyitásáról nem hallani. Mi ennek az oka?- A tények kemények: vissza lehetett volna igényelni őket, ám itt nagy mulasztások történtek. Nem tudtuk visszaszerezni az egyházi iskolákat. Sok katolikus iskolát sikerült visszaigényelni, mi ebben, sajnos, a végére maradtunk. Nem okozhat-e nehézséget egy kis gömöri faluból irányítani a nagy gyülekezetei?- Nem hagyhatom el az itteni helyemet, mert különben érvénytelenné válna a megbízatásom. Én a négy gyülekezet révén lettem tagja az egyházmegyének. Itt választottak meg zsinati képviselőnek (a gömöri egyházmegyéből), és a zsinat választott meg püspöknek. Ha nem így történt volna, nem volnék itt. Ez a legitimitásom alapja. A távolság persze nagy, és nehézségeket is okoz. Miben látja a református intelligencia kinevelésének a lehetőségét?- Reményikkel szólva: „azok a drága egyek” jelenthetik a megoldást, akik otthonról szellemiekkel és tartással felpakolva indulnak. Ők válhatnak ilyen egyénekké a társadalomban. Szerencsére egyre gazdagabb az egyházi irodalom, ahol az ember szembesülhet az alapkérdésekkel. Alakulgatnak kis közösségek. Sokan azt mondják erre, szektásodás. Nem biztos, hogy így van. Akik egymásra találnak, s kezükbe veszik az anyanyelvi Bibliát, segítségére tudnak lenni a többieknek. Püspök úr, köszönjük a beszélgetést. Egydolláros emberek A világon minden ötödik ember kevesebb mint egy dollárból tengeti életét nap mint nap - áll a Világbank szegénységről készített jelentésében. A Reuter ismertetése szerint a szegénység ugyan valamelyest visszaszorulóban van a világon, ám az „egydolláros” emberek száma folyamatosan emelkedik. Míg 1987-ben 1,23 milliárdan voltak, 1993-ra számuk elérte az 1,31 milliárdot. A harmadik világ szegényeinek 90 százaléka Ázsia déli részén, Afrikában a Szaharától délre, Indokínában, Mongóliában, Kö- zép-Amerikában, Brazíliában és Kína eldugottabb tartományaiban él. Afrikát kivéve a felsorolt térségekben a várható gazdasági növekedési ütem akkora, hogy segíteni fog a kormányoknak felvenni a harcot a nyomor ellen. Az ismertetés szerint Ázsia déli részén valamelyest mérséklődött a napi egy dollárnál kevesebből élők aránya, 45,4 százalékról 43,1 százalékra, ám számuk 34,8 millióval nőtt 1987 és 1993 között. Jelenleg Dél-Ázsiában él a világ népességének 25 százaléka, szegényeinek viszont 39 százaléka. Lopakodó iszlámosítás Bírálja Vinko Puljic szarajevói katolikus érseket mind az Alija Izetbegovic boszniai elnökhöz közel álló sajtó, mind pedig a Frankfurter Állgemeine Zeitung című német napilap, amiért többször figyelmeztette honfitársait „Bosznia-Hercegovina lopakodó eliszlámosításának veszélyeire”. A Dnevni Avaz című boszniai lapban az volt olvasható, hogy „az érsek Bosznia-Hercegovina rossz hírét kelti külföldön, és az ország megosztottságát segíti elő”, a német lap pedig úgy véli, „a Bosznia iszlamizálá- sáról szóló beszámolókat óvatossággal kell kezelni”. Puljic az elmúlt napokban többször felhívta a figyelmet az elisz- lámosítási tendenciákra. Német- országi látogatása alkalmával a Rajna-Majna vidékén tartózkodó katolikus boszniai menekülteket hazájukba történő visszatérésre szólította fel, mondván: csak így „állíthatók helyre azok a viszonyok, amelyek közepette a különböző vallási közösségek valóban együtt élnek egymással”. Az érsek szerint a szerb agresszió után a muzulmánok radikalizá- lódtak, s ezt most programszintre emelte Bosznia-Hercegovina politikai vezető rétege. Vojtek Katalin _________________ Já n Carnogursky okos ember. Most is fején találta a szöget, amikor a tervezett nagykaposi millecentenáriumi emlékmű turulmadara helyett egy olyan szobor felállítását javasolta, amely a szlovákok és magyarok ezerszáz éves együttélését szimbolizálná. Azt hiszem, ezt a szép gondolatot egy kétala- kos szoborkompozíció fejezhetné ki a legjobban. Két lovas, tipikus ősmagyar szerelésben, olyan egyformák, mint két tojás, amint testvéri meghittségben, egymás mellett állva, a látóhatárt fürkészik. Hogy mi közük van a szlovák- magyar együttéléshez? Rengeteg. Már csak azért is, mivel kettejük közül csak az egyik magyar, a másik - szlovák. Ősszlovák. A korabeli krónikák szerint ugyanis a 907-es csata idején, amikor a magyarok Pozsony alatt tönkreverték a támadó bajorokat, a magyar seregben ott voltak a morva birodalom előkelői is, akik pogány módra varkocsot növesztettek, és a magyarokéval hajszálra megegyező viseletben vállvetve harcoltak velük együtt Luitpold bajor herceg hadai ellen. Alighogy kiszusszantották magukat a fényes győzelem után, hamarosan ismét lóra ültek - ősszlovákok, ősmagyarok vegyesen-, és Itália felé vették útjukat. Közösen dúlták, pusztították Veronát, Bergamót, Bresciát, Paviát, Piacenzát, Luccát, de fosztogattak Sankt Gallenben, Reimsben, Ver- dunben, Augsburgban, Fuldá- ban is. A gazdag zsákmányon aztán szépen megosztoztak, jól megértve egymást nyelvtörvény nélkül is. Talán ez a mozzanat is megérne egy szobrot. Két előkelőség - egy ősmagyar és egy ősszlovák -, amint testvériesen osztozkodnak a zsákmányon, miközben egy ősszlovák és egy ősmagyar pór irigykedve nézi őket. „Ezek aztán jól megértik egymást, igaz, testvér?”-kérdi keserűen a szlovák pór a magyar pórtól. „Az ám, csak éppen nekünk nem jut semmi”- mondja amaz. „Hogy nem- e?!” - rikkantja a szlovák pór, felgyűrve az ingujját. A következő szoborcsoport a győztes pórokat örökítené meg, amint lábukat a leöldösött előkelőségek fején pihentetik. A szoborsztori befejező kompozíciA legideálisabb valószínűleg egy nonfiguratív emlékmű lenne. ója ismét a két pórt ábrázolná, ahogy épp testvériesen hajba kapnak a zsákmányolt zsákmányon. De mivel a szoborban elbeszélt történet több szoborcsoportot igényelne, ami tetemesen megnövelné a költségeket, maradjunk csak szerényen a két fürkésző lovasnál. S hogy Slota és Carnogursky is elégedett legyen: a szlovák lovas alakja tíz centivel magasabb lenne a magyarénál, már csak a történeti hűség kedvéért is, mert a korabeli leírások szerint az ősmagyarok ugyancsak mélynövésű legények voltak. Ki tudja, így talán még a Matica is hozzájárulna az emlékmű költségeinek fedezéséhez!
