Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-25 / 39. szám
Lendület. Nemcsak motorosoknak. Mindenki tudj a már, hogy... T nincs megállás!!! X A szolidaritás alapelve: ami nekem fáj, az neked is sajog Kórházi gondolatok, nemcsak egészségügyről Vqjtek Katalin _______________ Állo k a fővárosi kórház folyosóján, az orvosi szoba előtt, éppen kopogtatni készülök, amikor szemembe tűnik az ajtóra kifüggesztett felirat: ,Amikor Krisztus urunk a Földön járt és meglátta az orvosok fizetését, sírva fakadt és visszatért az égbe.” Hirtelen úgy érzem magam, mint aki illetlenül egy nem neki címzett levelet olvasott el. Ez nem nekem szól, hanem az egészségügyi miniszternek, egyedül neki van beleszólása az orvosok fizetésébe. Ámbár nem valószínű, hogy a miniszter ide járogatna. Ő aligha topog tanácstalanul az orvosi szoba ajtaja előtt, mint én, aki hozzátartozóm állapota felől szeretnék érdeklődni. Ez a szép, nagy, kalligrafikus betűkkel írott üzenet alighanem mégis nekem szól. Amolyan burkolt, udvarias figyelmeztetés, hogy tessék előhúzni a borítékot. Juszt sem húzom elő! Már csak azért sem, mert konyakot hoztam. De mi van, ha nem tetszik a konyak, és úgy járok, mint az egyik isAz egész or- szágjobbat érdemelne annál, ami van. merősöm, akitől megkérdezte a márkás üveggel megajándékozott orvos: „Mondja, szereti a konyakot?” Ismerősöm, abban a hiszemben, hogy a doktor úr meg akarja kínálni egy pohárkával, udvariasan szabadkozott: „Nem, köszönöm, én nem iszom.” „Nagyon helyes - közölte komoran a betegek őrangyala -, mert én sem.” De mit aggályoskodom én? Nincs elég bajom, még az orvosok fizetésével is törődjek? Egyáltalán, hogyjönnek ahhoz, hogy engem terheljenek az anyagi problémáikkal, ráadásul ilyen szemérmetlen módon? Persze, szerintem is magasabb fizetést érdemelnének az orvosok. Ahogy a tanítók is, én is, a takarítónők is. Az egész ország többet és jobbat érdemelne annál, ami van. De lehet, hogy éppen azt kapjuk, amit megérdemlünk. Az általános kicsinyességben kicsi béreket. És miért kapnának nagyobb bért az orvosok, ha ők sem mentesek a kicsinyességtől? Pont ebben a kórházban történt, hogy hátgerincsérüléssel beszállított ismerősömtől a beteg- biztosító kártyáját kérte a nővér. Odaadta. „Nekem ne a férje kártyáját adja, hanem a sajátját!” - mordult rá a fityulás hölgy. „De hisz a sajátomat adtam oda” - védekezett a beteg. „Itt az áll, hogy Kovács. Az pedig férfinév.” „Hagyja, nővérke. A kedves páciens minden bizonnyal magyar nemzetiségű - kapcsolódott gunyoros hangon a disputába az orvos -, és nem tetszik neki a szlovák óvá végződés. Megmagyarázhatná nekem, miért nem felel meg magának az óvá, mi kifogása van ellene? Szerintem ugyanis a szlovák nyelv többek között ebből a szempontból is ésszerűbb a magyarnál...” Abe- teg, aki a fájdalomtól üvölteni szeretett volna, kénytelen volt végighallgatni az orvos lingvisztikái fejtegetését, amelyben logika alig volt, annál több kioktató fölény. Ezt az orvost nem támogatnám, ha bérkövetelési sztrájkba lépne. Bíbelődjön csak maga az anyagi problémáival, ahogy én is egyedül rágódom a kisebbségi gondokon. Egy titkos forgatóAz egész társadalom szolidaritására apellál. könyv szerint ennek így kell működnie. Mindig kell lenni valakiknek, akiktől ilyen-olyan okból megvonjuk a szimpátiánkat. Az orvos, aki magasabb bért követelve az egész társadalom belátására, megértésére, szolidaritására apellál, ugyanannak a társadalomnak egy szeletét nem érti meg, nem hajlandó vele szolidarizálni. Az egyetemi autonómia hatalmi megnyirbálása ellen tiltakozó egyetemi rektor segédkezet nyújt a hatalomnak, ha az a magyar nyelven oktató városi egyetemek létére tör. A pedagógusközösség szenvtelenül tudomásul veszi a magyar iskolaigazgatók leváltását, s csak akkor kezd kapkodni, amikor a saját bőrén tapasztalja, hogy a leváltások nemcsak nemzetiségi alapon folynak. Ha már elfogytak a leváltásra érdemes nemzetiségi igazgatók, következnek a többségiek. Ok mindig akad. És mindig akadnak, akik elhiszik, hogy létezik ok, amely jogot adhat a mellőzésre, a jogcsorbításra, a diszkriminációra, a gyűlölködésre. Nagy szívet igényel a nővérkék munkája MéryGáborfelvétele Vezércikk Kitörési kísérlet Szűcs Béla Hétről hétre átrágom magam a szlovák sajtó hasábjain és árgus szemmel figyelek a szlovák-magyar együttélés javulásáról szóló minden szóra, minden mondatra. Sajnos, az elmúlt hónapokban nem sok jóval találkoztam. A szlovák nacionalista erők gátlástalanul szítják a szembenállást és az államgépezetben alkalmazott híveik igyekeznek mindent elkövetni a magyarok kiszorításáért, lehetetlenné tételéért, a magyar nyelv leépítéséért Szlovákiában. Közben a szlovákiai magyarságot, illetve politikai képviselőit irredentizmussal, határrevíziós tervekkel vádolják. Sőt legújabb bűnünk, hogy a magyar többségű területeken állítólag lehetetlenné tesszük, elmagyarosítjuk a szlovákokat. Ezek a hamis vádak nemcsak bennünket zaklattak fel, hanem a nemzetközi közvéleményben is visszatetszést keltettek. Számos politikus újra és újra felvetette, hogy jóindulattal és toleranciával minél előbb rendezni kell a szlovák-magyar megbékélés útjában álló problémákat. Nem igaz, hogy a magyar képviselők nem próbálkoztak ezzel. Többször is tárgyaltak a köztársasági elnökkel és az ellenzéki pártok képviselőivel, ám sajnos az uralkodó párt és nacionalista koalíciós társai folytatták a konfrontációt. Végül is az amerikai PER alapítvány tett eredményes kísérletet a sokszínű szlovákiai politikai reprezentáció meggyőzésére, amelyet harmadszorra siker koronázott. A svájci kerékasztalnál helyet foglaló szlovák politikusok és a magyar pártok vezetői végre néhány alapvető kérdésben közös álláspontra tudtak jutni. Kiemelném, hogy még a magyarokkal szemben elfogult kormánypárti politikusok is aláírásukkal szentesítették az elfogadott dokumentumot, amit az első fecskének tekinthetünk. Ez is azt bizonyítja, hogy minél gyakrabban tárgyalni kell, csakis így születhet kompromisszum az összekuszált nemzetiségi kérdésben. A Svájcban elfogadott, alig egyetlen gépeltoldalnyi közös nyilatkozatot kitörési kísérletnek tekintem az évek óta befagyott konfrontációból, vádaskodásokból. Az okmánynak mind a hat pontja fontos, mégis az alábbiakra hívnám fel a figyelmet: * Az aláírók ajánlani fogják a kormánynak a hivatalos kapcsolatokban a nemzetiségi nyelvek használatáról szóló törvényjavaslat mielőbbi kidolgozását. * Folytatni kell a párbeszédet a Szlovákiában élő nemzetiségek jogainak védelmével összefüggő konkrét problémákról. * Segíteni fogják a jó állam- polgári kapcsolatok ápolásáért tett erőfeszítéseket. * Az aláírók felszólítják a parlament valamennyi irányzatú politikai erejét, hogy támogassák ezt az ajánlást. Tudom, hogy az amerikai alapítványnak nincs nagy befolyása a szlovák pártok politikusaira, hiszen a kormány tagjai már fűnek-fának megígérték a kisebbségek nyelv- használatáról szóló törvényt. Ám kiderült, hogy csak a Magyar Koalíció készített egyja- vaslatot, amit a parlamentben elvetettek. Kíváncsi vagyok, megtörik-e ajég és legalább egyetlen lépéssel közelebb ke- rülünk-e a kapcsolatok felmelegedéséhez. Ellenkező esetben igaza lesz a Práca hírmagyarázójának, aki pesszimistán ezt írja: „Mivel a dokumentum az aláírók számára nem jelent semmilyen jogi kötelezettséget, csupán ajánlás, várható, hogy idővel azt szem elől tévesztik a politikusok és feledésbe merül. Nem először és nem utoljára.” Én nem vagyok ilyen borúlátó. Bízom benne, hogy a Svájcban elfogadott dokumentum nemcsak kitörési kísérlet marad a konfrontáció rabságából.
