Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-09-18 / 38. szám

Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport Kár, hogy politikusaink csak ilyenkor mennek el választóik közé. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. szeptember 21-tői 27-ig Melléklet__________ ÉPÍTÉSZET’96-ŐSZ Családi ház galériás nappalival, részletes j tervleírás. 1 Forog a kerék - valaki bírja, valakinek a gyomra háborog tőle Az értelmiségi lét értelmetlensége Kövesdi Károly Néhány napja meghalt egy szlo­vákiai magyar író. Nagyon te­hetséges volt és nagyon fiatal. Nyár elején egy szlovákiai ma­gyar költő az egyik népünnepé­lyen kipottyant a ringlispílből. O megúszta kisebb zúzódások- kal. Egy másik szlovákiai ma­gyar író, aki civilben pék, nem­rég mesélte zoológiái tárgyú él­ményeit s hogy hogyan készül a mindennapi kenyér hazánkban. Karambolok, mellékutak, kény­szerpályák. Sorolhatnánk még néhány épületes példát a kirú- gottakról, leváltottakról, a pá­lyát önként feladókról, vagy egyszerűen azokról, akiket ugyan nem gázolt el a sors vagy a fényes jelen, de azt sem állít- hathatják, hogy végzettségük­nek és tehetségüknek megfe­lelő, termékeny értelmiségi lé­tet mondhatnak a magukénak. Ha egyszer valaki a jövő évtize­dekben jobb dolga híján meg ta­lálná írni a szlovákiai magyar értelmiség rendszerváltás utáni helyzetét, ellehetetlenülését és kilátástalanságát, nagy és kis tragédiáit, elképesztő lista állna össze. Korántsem arról van szó, hogy iksz és ipszilon hány felest gurít le, s milyen baja származik belőle, dühöngőben köt-e ki idejekorán, vagy a sors által me­gelőlegezett harminc sor he­lyett tíz sor jut neki egy leendő életrajzi és munkásságot felso­roló szócikk alatt. A kisebbségi értelmiségi sorsnak vajmi kevés köze van a statisztikákhoz. Il­letőleg csak ugyanannyi, mint általában a kisebbségi sorsnak, amelyben nagyobb arányú a Megüzenték a hatalomnak: kezd elegük lenni a hengerlésből. munkanélküliség, kisebb a nép- szaporulat, hatványozottabb az identitászavar, s nagyságren­dekkel lejjebb száll az önbecsü­lés. Azaz: nyomorult dolog ez, bárhonnan is nézzük. Ebben a helyzetben persze könnyű ítélni és megítélni. Kipécézni azt, aki elmegy pártlapot csinálni, mert családi gondjai rákényszerítik, holott tisztelt mozgalma elher­dálja a lapra (a kisebbségi kultú­rára) adott állami támogatást. Az vesse rá az első követ, akinek még nem csúszott ki a száján: ha tíz-húsz évvel fiatalabb lennék, szedném a sátorfám. El innen, bárhová. S éppen itt van a kutya elásva. Egyeseknek nagyon is jól jönne, ha felbatyuzott sza­badgondolkodók sora indulna el nyugat-délnyugat vagy ép­pen dél felé. Amikor országunk miniszterelnöke és a kultúra mi­nisztere mindent megtesz a sza­bad kultúra tönkretételéért, ak­kor félénken eszébe jut az em­bernek, van-e joga elítélni a túl­élésre utazókat, a helyez- kedőket? A válasz mégis egyér­telmű: aki a kormánylap för- medvényeit fordítja hülyema­gyarra, legalábbis szégyellni il­lenék magát. Befelé haladva az ősz alagútjába, Szlovákiában egyre növekszik a társadalmi fe­szültség. Az értelmiség, ezen belül a magyar, csúszik vissza a pártállamban megszokott játék­térbe. Ennek a szereposztásnak a visszaállítását célozzák a kor­mányzat intézkedései. A színé­szek és az egyetemi tanárok már megüzenték a hatalomnak: kezd elegük lenni a henger­lésből. Az üzenet egyértelműsé­ge ránk, szlovákiai magyar ér­telmiségiekre is vonatkozik: ha nem tudunk szolidaritást vállal­ni a jobb sorsra érdemes szlovák barátainkkal, értünk se teszi tűzbe a kezét senki. Fény és árnyék játéka - balzsam az idegekre Méry Gábor felvétele Vezércikk rp •• 1 •• 1 f Tukor-kep Miklósi Péter ______________ Ké tarcú országban élünk. Sőt! Nemcsak az arc kettős, hanem magában az ország­testben, annak idegrendsze­rében, agyában, zsigereiben is minden remeg és összegu­bancolódott. Idául a kormány diadallal .■lenti az utóbbi másfél-két esztendő némely viszonylag ó gazdasági (rész) eredmé­nyét. Bár csökkenő a termelés és a kivitel, emellett szinte zuhanó a fogyasztás, a belső fizetési mérleg mégis jobb a vártnál. Szinte rejtett gazda­sági elmozdulások tanúi va­gyunk, amelyek mintha a ki­bontakozás kezdetét, remé­nyét ígérnék. Ha ez jön szóba, a kormány arca mosolygós, esetenként diadalmas. Holott ezek a (rész)eredmé- nyekjavarészt ott és azért jö­hettek létre, ahol a kormány - már és még - nem avatko­zott be a spontán folyamatok­ba. És így nem volt alkalma a máshol, másban egymást kö­vető balfogásokat elkövetni. Például a szlovákiai társada­lom hallatlan tűrőképességről tesz tanúbizonyságot. Ki gon­dolta volna, hogy ekkora életszínvonal-csökkenést, ilyen sovány szociális védel­met, ennyire kihívóan hata­loméhes politizálást, ennyire kétbalkezes külpolitikát, ilyen kevés hajlandóságot az önkri­tikára és a törvénytiszteletre, ennyi kapkodást és dilettan­tizmust, ilyen hajlamot a naci­onalista gőgre nagyobb tö­megmozgalmak sorozata nél­kül eltűr. Ám ugyanez a tár­sadalom (miközben az arca még mindig nem is annyira komor, mint lehetne) java tagjai révén összeszorított szájjal mind kevésbé felel a politikai handabandázásra, s továbbra is nagy súlyt kölcsö­nöz önjelölt prókátoroknak, populista agitátoroknak, a kormányzati hatalom csúcsai­ra került Arturo Uiknak. Akiknek lételemük a hatalom- gyakorlás és az ígérgetés, ér­jen ez utóbbi bármily keveset vagy bármily veszedelmeset. Például a közélet? Manapság egy Slovan-DAC focimeccs, vagy pusztán pár méterrel arrább egy DSZM nagygyűlés a téglamezei Sportcsarnokban, alig külön­bözik. Ugyanazok az indula­tok, kivörösödött, ordítozó fejek, egymás anyázása, ököl­rázás; magyarán: a politikai marokfegyverek teljes tárhá­za. Sanos, arra se ész, se aka­rat, hogy mindez csillapíttas- sék. Például a piac egyszerre mutatja az álkapitalista mo­hóságot és az anarchiát. En­nek megfelelően mind kímé­letlenebb, mert lényegében a haszonélvező állam diktálta infláció jellemzi. A kijózano­dás lassú: annak felismerése, hogy a sok és a visszatérő ven­dégjobb, mint az egyszer be­csapott; hogy fizetőképes ke­reslet nélkül nincsen profit; hogy ésszel is növelhető a ha­szon, míg a nyakló nélküli ár­emelés a vállalkozói öngyil­kosság egyik módozata lehet. Például a vidék? A fennmaradás, a sziszifuszi létharc kisebb-nagyobb cso­dáit produkálja rendre. A ha­talomittas kormányzat balfo­gásai révén agyonnyomorított szövetkezetek, a még ki sem bontakozott farmergazdasá­gok csupán üggyel-bajjal tud­ják magukat valahogyan a víz fölött tartani. Valaha szebb napokat látott kisvárosok és községek lakói nyelik az epét, amikor a zseniális új közigaz­gatási rendszer „előnyeivel” kénytelenek szembesülni. Az önfenntartás kálváriáját járva küszködnek az ellehetet­lenülés ellen, miközben a hatalom-központosítás sakál­törvényeit forszírozva ott sündörögnek közöttük a kor­mányzat agyafúrt prókátorai, így azután a helyi önkormány­zatiság elvének nemcsak a hátsóudvara rozsdás, hanem a homlokzata is csupa seb. Könnyen megjövendöl­hető tehát, hogy hosszú esz­tendőkre lesz megint elég per és patvar az országban. Itt lenne az ideje hát eldönte­ni: melyik arcunkat mutassuk e kihívásokra, milyen válaszokat adjunk a farkasétvágyú hatalomnak.

Next

/
Thumbnails
Contents