Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-21 / 34. szám
16 1996. augusztus 21. Sport Érem- és örömteli magyar visszatérés Atlantából - felemelő fogadtatás a Budapest Sportcsarnokban Es nyolcadszor is felcsendült a Himnusz Prikler László felvételei gólunk után, melyet történetesen én szereztem. De valójában csak a mérkőzés vége hozta az örömmámort.” Számtalan emlékezetes pillanata volt a Budapest Sport- csarnokban tartott ünnepségnek. Beszédek, köszöntések, köszönések tömkelegé hangzott el. Schmitt Pálnak a jelenlevő sportolókhoz intézett gondolatsorából kívánkozik ide egy idézet: „Egyet ne felejtsetek el: példaképekké vál(ta)tok. Bíz(t)unk abban, hogy példát mutattok a versenyzésben, akaraterőből, vagy adott esetben szerénységből. Abban is bízunk, hogy a teljesítményetek révén többen fordulnak a sportpályák felé, többen ismerik fel a sport varázsát és szépségét. S ezt is nagyon köszönöm. Talán ez a legfontosabb üzenete olimpiai szerepléseteknek.” Aztán kiürült a színpad, de a hatalmas csarnok még sokáig hangyabolyra emlékeztető nyüzsgésről árulkodott. Csak jó másfél órával később halkult el a terem. Véget ért a magyar sport atlantai fejezete. És elkezdődött az újabb négyéves ciklus, amely már Sydney felé mutat. J. Mészáros Károly Egy percre sem tágított a sportolóktól Schmitt Pál, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság al- elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Mikor megtudta, honnan érkeztem, igazi sportdiplomatához méltóan rögtön gratulált az első önálló szlovák és cseh éremkollekcióhoz. Honfitársai szereplését meg így méltatta: „Nagy a boldogság, amit vállaltunk, azt teljesítettük. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a nemzetek rangsorában az első tíz között Hétszer szólt Atlantában a magyar himnusz, hétszer lopakodtak örömkönnyek sokunk szemébe, magyart látva az olimpiai dobogó tetején. Hiába, az érzelmeknek nem lehet parancsolni, nem ismernek határokat... És nyolcadszor is felcsendült az „Isten áldd meg a magyart”. Immár Budapesten, a főváros nevét viselő sportcsarnokban. Két nappal a játékok után, az olimpikonok hivatalos fogadásán. Horn Gyula miniszterelnök jelenlétében felvonult az egész magyar élsport Atlantát megjárt krémje, kék-zöld-fe- hér színű szerelésben. Egy délelőttöt töltöttem köztük, hallgatóztam, nézelődtem, kérdezősködtem, na meg tolakodtam, amikor valamelyik világnagyság közelébe kellett férkőznöm. Hát ez a Kokó! Vasrácsok választottak el bennünket a luxusbuszokkal érkezett sportolóktól. Mi az Olimpiai Csarnok parkolójában, ők a kerítésen túl. Vámolásra várt a küldöttség tagjainak csomagszállítmánya. De egyikük se állta meg, hogy ne siessen a rá kíváncsi hozzátartozók közé. Szinte kirobbant az épületből Kovács István. Legelsőként jött, és rögtön el-eltáncolt az emberek mellett, mint a döntő utolsó pillanataiban a kubai ütései elől. Persze sorra felismerték az újdonsült ökölvívó olimpiai bajnokot, és röpködtek felé a gratulációk, osztogatták neki a virágcsokrokat. De Kokó csak idegesen toporzé- kolt. Szeme járt, mint a veszélybe sodródott erdei állaté. S míg nem talált apró fiára, addig meg sem állt a keresésben. Utána megnyugodott, hagyta magát fotózni, interjúkat adott. Az egyikben mondta: „Tizenhat napig tartott a verseny. Ez volt életemben a leghosszabb, sőt a legnagyobb fogyasztásom kísérte, nyolc kilót kellett leadnom, ami nagyon-nagyon megviselt. A mérkőzések közti napokon alig étkeztem, rengeteget edzettünk, hogy tartsam Magyarország a nemzetek rangsorában az első tíz között végzett. Látod, fiam, ilyen az olimpiai bronzérem. (Kökény Beatrix, a női kézilabda-válogatott irányítója csemetéjével) a súlyomat. Tehát ezzel telt el nekem az olimpia. Szeretnék még egyre kijutni, akár nézőként, hogy egyszer át is élhessem, láthassam, ne csak végigküszködjem. De talán a legnehezebb az volt, hogy az elején nem jöttek az eredmények, és borzasztóan el volt keseredve mindenki, az egész csapat. Közben érkeztek a hírek, micsoda pánikhangulat van otthon. És akkor nyomódott ránk az első igazi teher, legalábbis én akkor éreztem először, óriási probléma lesz, ha nem tudjuk hozni magunkat.” Végül mégsem sikerült Kokóval külön beszélnem. Mert az ünnepség után az aranyérmesek közül éppen csak ő nem esett az autogramgyűjtők fogságába. Hogy hogyan lépett le, máig rejtély. Martinék János, mindenki Ja- nikája megint boldog. Néhány napja még a dobogó harmadik fokán élte át öttusázó pályafutása újabb sikerét, megérkezése után pedig csemetéjét szorongatta a karján. „Jó újra otthon. Csak itt lehet igazán felmérni, mennyien szurkolnak nekünk, mikor a távolban ver- senyzünk, s próbáljuk az eredményt hozni, hogy az emberek boldogok legyenek, és büszkeség tölthessen el bennünket. Mindvégig telefon- és faxkapcsolatban voltam a hazaiakkal, nagyon sok képeslapot kaptunk azoktól, akik nekünk szorítottak. És nemcsak Magyar- országról, Ausztráliából is érkezett üdvözlet, mit mondjak, az autogramkérők ránktaláltak.” Közben a megtelt parkoló a viszontlátás paradicsomává vált. Szülei körében bukkantam Szabó Bencére, az atlantai trónfosztást túlélt kardkirályra. „Mire vagy kíváncsi?” - szegezte nekem a kérdést, s mikor jeleztem, a páston történtekről szeretnék hallani, megindultak belőle a mondatok: „Csapatban csak ezüst volt, nem arany! Dehát ezt ígérte a papírforma. Csupán akkor verhettük volna meg az oroszokat, ha legalább két emberük valami miatt betlizik, s mi mind a hárman szenzációsan vívunk. Hát ez nem következett be. Egyéniben meg rögtön elvéreztem. Névrokonom, a romániai Szabó Vili búcsúztatott egy fura, komoly akció nélküli csőriében. Egy kubai vezette, aki máskor csak tőrben zsűris- kedik. A kész-rajtot annyira egy ütemben mondta, hogy Vili lerohant engem, háromszor egymás után. Nagy lett a különbség, kockáztattam, és kikaptam. Huszonegy napot töltöttem odakint, de már alig vártam, hogy hazaérjek. Szerencsére a családommal együtt lehettem, mert a vívóversenyek után kirándultunk egyet Miamiban és a Bahamákon, s most a küldöttséggel jöttünk vissza.” Kőbán Rita, edzőnője, Rozsnyói Katalin és az aranyérem Győzelmi póz - Czene-módra. Akárcsak a medencében... végeztünk, s ez mutatja a magyar sport általános erejét és színvonalát. A szakértők dolga kielemezni a sikerek és balsikerek okait. Nagy csapattal, 224 versenyzővel mentünk ki, erre büszkék vagyunk. Huszonkét sportágban szereztünk rajtjogot, ez már így is nagyon jó eredménynek számít. S végül a hét arany és a megszerzett huszonegy érem önmagáért beszél. A világ már megszokta, hogy a nyári olimpiákon előrukkolunk valamivel, és elismeri, kis államként milyen sikeresen álljuk a sarat a hatalmas országokkal.” Két kínos vereség után bronzcsatát nyert a női kézilabdaválogatott. Csapatkapitánya, Kocsis Erzsébet (a torna álomcsapatának beállósa) már otthon mesélt az Atlantában történtekről: „Nagyon megfogott bennünket a két vereség, de tudtuk, hogy évek során mindig jobbak voltunk a norvégoknál. Játszottunk ellenük egy edzőmeccset a faluban, könnyedén vertük őket, s érezni lehetett, hogy ezúttal is jobbak vagyunk. Ezért bíztunk a sikerben. Hogy mikor éreztük kezünkben a bronzérmet? Huszadik Ötkarikás magyarországi kuriózumok Göncz aranytávirata Egérnek Ötödik olimpiai elsősége alkalmából számtalan kedves üdvözletei kapott a versenyzéstől visszavonuló Egerszegi Krisztina. Egy dísztávirat szövege azonban még az aranyéremre is pályázhatna: „Egerszegi Krisztina úrnőnek. Nagy Magyar Egér! Nem merlek már Egérkének szólítani, annyi olimpiai bajnokság után már megmerevedtem a tisztelettől. Szívemből gratulálok. Csókollak. Göncz Árpád.” Mobiltelefon az olimpiai bajnokoknak Két nappal a hazatérés után Sugár András, a Westel 900 Rt. elnök-vezérigazgatója egy-egy különleges, az atlantai olimpia emblémájával ellátott mobiltelefont, vagyis olimpifont nyújtott át a magyar aranyérmeseknek, Rózsa Norbertnek, Kiss Balázsnak, Kovács Istvánnak, Kőbán Ritának, Horváth Csabának és Kolonics Györgynek, s ugyanilyen ajándék illeti meg Egerszegi Krisztinát és Czene Attilát is. Ráadásul mindnyájan száz-százezer forint értékben ingyen beszélgethetnek. Jutott olimpifon a bronzérmes Feri Attila súlyemelőnek, miként Vitray Tamásnak, a Magyar Televízió Sportosztálya vezetőjének is, aki ezúttal immár tizedik nyári olimpiájáról tudósított. Csollány munkával ünnepelt Ketten hiányoztak a magyar érmes sportolók közül a Budapest Sportcsarnokban tartott ünnepségről. Kovács Ági úszó akkor már úton volt az ifjúsági kontinensviadalra, Csollány Szilveszter ezüstérmes tornász pedig nem is tért vissza Amerikából, a verseny után egyenesen St. Louisba utazott. Tavaly augusztus óta ugyanis ott edzősködik a gyűrűn kiválóan szerepelt magyar versenyző. „Egész nyáron dolgozom. Munkával ünnepelek.” - válaszolta a kíváncsiskodó kérdésekre. Horn szerint is megérte Horn Gyula miniszterelnök is megtisztelte jelenlétével a magyar olimpikonok hazaérkezését. Néhány részlet üdvözlő szavaiból: „Engedjék meg, hogy az egész ország nevében köszönetét mondjak a magyar olimpiai csapat szerepléséért. Tudom, olimpikonjaink álmosak és fáradtak. De ebben is rokonlelkek vagyunk, itthon mi is keveset aludtunk és sokat izgultunk, s megérte. Mert az, amit a magyar csapat elért, az valóban nagyszerű teljesítmény... Eredményeik révén erősödik az ország tekintélye, a nemzet önbecsülése. Kedves olimpikonjaink, bajnokaink: szeretlek benneteket.” (j. mészáros) Rózsa Norbert szerezte az első magyar aranyat, a férfi 200 méteres mellúszásban Archív felvétel
